Gazdag István: A klérus és a szexbotrányok, avagy naturam expellas furca, tamen usque recurret

Szülei akaratából gimnáziumi tanulmányait az egyik budapesti katolikus tanintézetben abszolváló, momentán már joghallgató ismerősöm elmesélte, hogy – a reverendák környékén terjengő penetráns „kanszagon” kívül – mi volt az a döntő „élmény”, amely egyszer s mindenkorra letérítette őt a krisztusi útról. Kémiaórán történt. Paptanára kiküldte a szertárba egy vegyszerért. – Tanár úr, kérném a szertár kulcsát. – Gyere ide, fiam, és vedd ki a nadrágzsebemből…
Jó poén, mondhatják az egyház apologétái. Annak már kevésbé, akit érintett.

A katolikus papok által elkövetett különböző jellegű szexuális bűncselekmények mostanában állandó témát szolgáltatnak a média számára világszerte. Egy túlságosan is hosszú ideig tartó prűd látencia („kegyelmi állapot”) után a jelenség (isten) igazából csak 2002-ben kezdett tudatosulni a közvéleményben egy massachusettsi pap, bizonyos John Geoghan bűnlajstromának a napvilágra kerülésekor, aki különböző bostoni plébániákon eltöltött három évtizedes igehirdetése során több mint 130 gyermek sérelmére értelmezte szó szerint az „engedjétek hozzám a kisdedeket” jézusi felhívást, mígnem 2002 februárjában 10 éves börtönbüntetéssel honorálták egy tízéves kisfiú tíz évvel korábbi molesztálása miatt. Geoghan ügye – a terhére rótt cselekmények jellegén és mennyiségén túl – elsősorban azért váltott ki általános felháborodást, mert a felderítés során egyértelműen bebizonyosodott, hogy az egyházi hatóságok, Bernard Law bostoni érsekkel az élükön, már a nyolcvanas évek óta tisztában voltak megtévedt testvérük hajlamaival és tetteivel, de retorzióként megelégedtek azzal, hogy egyik parókiáról a másikra vándoroltatták. Miután kiderült az egyházi hierarchia szerepe Geoghan fedezésében, Law kénytelen volt közzétenni további 80 egyházfi nevét, akiket szexuális visszaéléssel vádoltak meg az utóbbi négy évtizedben, és ez a lépés alapvető változást jelentett a katolikus egyház korábbi praxisához képest. Egy egyházi belső vizsgálat maga is arra az eredményre jutott, hogy 1950 és 2002 között mintegy 4500 amerikai pap esetében hitelesnek tűnnek az ellenük különböző szexuális visszaélések miatt megfogalmazott vádak. Ez év elején a katolikus egyház elismerte, hogy a pedofil-botrány egy nagyon súlyos, noha „a világ 400 ezer katolikus papjának valószínűleg «nem több mint egy százaléka» által okozott” probléma.
Végül is a Geoghan-per és a bostoni érsekség részéről tanúsított szándékos bűnpártolás hallgatólagos beismerése kellett a hosszú ideje rothadó fekély kifakasztásához. 2002 eleje óta 28 amerikai szövetségi állam és a fővárosi körzet több száz papja ellen emeltek vádat, és megelőző intézkedésként sokukat felfüggesztették, szabadságra küldték, lemondatták vagy nyugdíjazták (New York Times, 2002. április 28.), köztük a floridai Palm Beach püspökét, Anthony O’Connellt is, aki – jellemző módon – azután foglalta el posztját 1998 januárjában, hogy elődje, J. Keith Simons beismerte: a hetvenes években fajtalankodott öt ministránsfiúval. Az USA Katolikus Püspöki Konferenciájának megbízásából a Bűnügyi Igazságszolgáltatás John Jay Főiskolája által 2004-ben végzett felmérésből kiderült, hogy az utóbbi fél évszázad során egyedül az Egyesült Államokban 10.667 áldozata volt az egyháziak által elkövetett szexuális visszaéléseknek, de az áldozatok érdekvédelmi szervezetei szerint a valós szám ennél jóval magasabb lehet, különösen a fejlődő országokban, ahol a papok jól tudják, hogyan úszhatják meg a lebukást. Az egyház ellen gyermekek szexuális molesztálása miatt az USA-ban benyújtott kártérítési igények összege megközelíti a másfél milliárd dollárt. Az ismert áldozatok száma 12.500, az 1950 óta hitelt érdemlően megvádolt papok száma 5000 körül van (Washington Post, 2006. március 31.). Csaknem másfél évig tartó nyomozás után a Massachusetts-i Főügyész irodája 2003-ban megállapította, hogy katolikus papok több mint ezer gyereket molesztáltak az elmúlt hat évtized folyamán csupán a bostoni érsekségben. 2004 februárjában az amerikai katolikus hierarchia nevében megszólaló Kathleen McChesney arra figyelmeztetett, hogy még sokkal több ilyen eset fog napvilágra kerülni az Egyesült Államokban. „2004-ben legalább 1092 esetben fogalmaztak meg szexuális visszaélés miatti vádakat legalább 756 katolikus pap ellen”, mondta. „Tudjuk, hogy az elmúlt évtizedekben az egyház megpróbálta eltitkolni az ilyen eseteket”, állítja Mary Grant, a Snap (Survivors Network of those Abused by Priests, vagyis a papok által molesztált túlélők hálózata) nevű szervezet igazgatója, aki a katolikus egyház által az áldozatoknak fizetendő kárpótlás összegét 400 millió és 1,3 milliárd dollárra becsüli, a végszámla azonban szerinte akár ötmilliárdra is rúghat (The Observer, 2005. április 24.).
Mára csaknem mindennaposakká váltak az egyházi személyek korábbi és újabb keletű szexuális visszaéléseivel kapcsolatos leleplezések, és a probléma távolról sem korlátozódik Amerikára. A newfoundlandi St. John's érseke, Alphonsus Penney volt az első főpap, akinek meg kellett válnia hivatalától, miután 1991-ben papságának 20 tagját vádolták meg kisfiúk szexuális molesztálásával. Az ausztráliai esetek a '80-as évek végén kezdtek felszínre kerülni, és az utóbbi évtizedben legalább ötven papot ítéltek el szexuális jellegű bűncselekmények miatt. A talán legundorítóbb esetekre a Keresztény Testvérek (Christian Brothers) négy árvaházában került sor. 1994-ben 15 éves börtönbüntetésre ítélték az ország történetének talán legelvetemültebb pedofilját, Gerald Ridsdale atyát 21 kiskorú (többségükben ministránsfiúk), köztük saját unokaöccse 46 rendbeli abuzálása miatt.
Lengyelországban Juliusz Paetz, Poznan érseke 2002. március 28-án kénytelen volt megválni hivatalától, miután kiderült róla, hogy papi szeminaristákat molesztált. Alig egy héttel később Franziskus Eisenbach mainzi segédpüspök jutott hasonló sorsra, aki egy ördögűzés során szexuálisan abuzált egy nőt. 1998-ban Ausztriában egyenesen Groer bíboros, az ország prímása kényszerült távozásra korábbi erkölcsbotlásai miatt. 2002-ben az ír katolikus egyház elfogadta, hogy 110 millió dollár értékű kártalanítást fog fizetni az egyházi iskolákban és árvaházakban az évszázad folyamán elkövetett szexuális visszaélések áldozatainak (The New York Times, 2002. március 20.). A következő évben az egyházi pedofília jelenségének bagatellizálásában a saját felelősségét is elismerő ír kormány felfedte, hogy az áldozatoknak fizetendő kártalanítás összege elérheti az egymilliárd eurót. Írország volt a hazája a világ egyik legundorítóbb egyházi pedofil-botrányának is, amely az ország Wexford megyéjében zajlott 40 éven keresztül. Ennek keretében a fernsi püspökség 21 papját vádoltak meg több mint száz nemi erőszakkal, amelyeket gyermekek sérelmére követtek el 1962 és 2002 között. Az efféle ügyekben az egyház és az állam által hosszú ideig tanúsított kollaboráns bűnpártolást jól példázza a talán leghírhedtebb ír sorozat-erőszaktevő (serial rapist), Seán Fortune atya esete, aki nevéhez méltóan nemcsak a szerencséjének, hanem legalább ilyen mértékben az egyházi és állami hatóságok hanyagságának és felelőtlenségének is köszönhetően negyedszázadon keresztül büntetlenül folytathatta kisded(rontó) játékait. Frissen felszentelt papként annak ellenére is szolgálatba álhatott első parókiáján, hogy már a papképzőben is gyerekek molesztálásának hírébe keveredett. Felettesei azt is lehetővé tették számára, hogy helyi ifjúsági csoportokat szervezzen, és fiúkat invitáljon a házába éjszakai hitoktatás ürügyén. Amikor 1987-ben ismét felerősödtek ellene a panaszok, az egyház elküldte őt Londonba egy kommunikációs tréningre, visszatérése után pedig kinevezték egy katolikus rádió igazgatójává. Mint utóbb kiderült, pozíciójával élve és visszaélve egy 15 éves fiút egyenesen a stúdióban erőszakolt meg. Amikor 1999-ben mégiscsak vádat emeltek ellene nyolc kisfiú sérelmére elkövetett 29 rendbeli szexuális visszaélés miatt, a 45 éves pap a tárgyalása napján elbarikádozta magát házában, és – az emberi igazságszolgáltatásnál, úgy tűnik, jobban bízva az isteniben, de ugyanakkor a keresztényi dogmatika ellen nagyot vétve és hitének erősségét is kérdésessé téve – öngyilkosságot követett el. A lefolytatott bűnügyi vizsgálat megállapítása szerint Fortune és hasonszőrű paptársai bűnlajstromának gyarapodását jelentős mértékben elősegítette, hogy felettesük, Donal Herlihy püspök – egyháza gyakorlatához híven – a gyermekek szexuális molesztálását csak erkölcsi problémának tartotta, nem pedig súlyos bűncselekménynek. Akárcsak Murphy-O’Connor bíboros, az angol katolikus egyház feje, aki kénytelen volt gyermekvédelmi megbízottakat kinevezni minden plébániára, hogy lecsendesítse azokat a bírálatokat, amelyek amiatt érték, mert hosszú ideig nem vett tudomást a szexuális molesztálási vádakról. Angliában és Wales-ben 1995 és 2001 között a bíróságok 21 katolikus papot marasztaltak el gyermekek elleni szexuális visszaélés vádjával. Magát a bíborost is kritika érte, mert nem adott hitelt a saját korábbi püspökségében alatta szolgáló Michael Hill elleni vádaknak, akiről utóbb bebizonyosodott, hogy kilenc gyermeket molesztált szexuálisan. A Hong Kong-i katolikus püspökség közleménye szerint az elmúlt csaknem három évtizedben három katolikus papot vádoltak meg kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaéléssel (Inside China Today, 2002. május 3.). 2003 végén az egyházi gyermekintézményekben történt szexuális visszaélések botránya rázkódtatta meg a mélyen katolikus Málta közvéleményét. A Szent József Intézetben nevelkedett négy fiatal férfi vádolt meg papokat azzal, hogy szexuálisan zaklatták őket, amikor a gyermekmenhelyen éltek. 2004 márciusában kiskorúak megrontása miatt emeltek vádat Costa Rica leghíresebb katolikus prédikátora és televíziós igehirdetője, Luis Enrique Delgado ellen, aki szexuálisan molesztált kilenc 15-16 éves fiút. Ez év júliusában tíz éven belül már a második szexbotrány borzolta a kedélyeket az osztrák katolikus egyházban. A híresen konzervatív Sankt Pölten-i papneveldében papnövendékek és tanáraik tartottak homoerotikus orgiákat, miután az előző év novemberében kiderült, hogy gyermekpornó-felvételekre bukkantak a papnevelde számítógépein. Amint arról az Istoé brazil folyóirat információira hivatkozva a Corriere della Sera c. olasz napilap 2005 végén beszámolt, a világ legnépesebb katolikus országában 1700 papot gyanúsítanak kiskorúak megrontásával, köztük tíz már börtönben ül gyermekek megerőszakolása miatt, további negyven szökésben van, másik kétszázat pszichiátriai intézetben próbálnak "átnevelni", a többiek ellen pedig bűnügyi nyomozás folyik. A francia püspöki konferencia főtitkárának beszámolója szerint az ezredforduló környékén mintegy harminc francia papot ítéltek el pedofília vádjával, köztük egy tucatot letöltendő börtönre, miközben az ausztrál közvéleményt annak a volt katolikus szerzetesnek a története sokkolta, akit 10 éves börtönbüntetésre ítéltek, mert 1975 és 1999 között sorozatos nemi erőszakot követett el gyermekeken. Ha egyes országokban, mint Olaszország, Litvánia, Portugália, Spanyolország vagy Svájc, egyáltalán nem derülnek ki hasonló esetek, vagy csak kis számban, ez nem azért van, mintha mentesek lennének a problémától. Olaszországban például "csaknem lehetetlen megvádolni egy papot" a társadalom katolikus kultúrája miatt, mondja Giordano Bruno Guerri író. Dominic Emmanuel, az indiai püspökök szóvivője azt tipikusan ázsiai nézőpontot visszhangozza, miszerint "a szexbotrányok csakis a nyugati országokra korlátozódnak". Viszont Csongsu Kim, a szöuli Nemzeti Egyetem vallási vezetője bevallja, hogy azért, mert Dél-Koreában nincsenek ismert esetek, "nem jelenti azt, hogy ilyen abúzusok itt nem léteznek". Amikor a mexikói egyházi hierarchia 2002 áprilisában tanácskozást tartott, előbb azt állították, hogy Mexikóban nincsenek ilyen esetek, később aztán elismerték, hogy mégis vannak. A sajtókonferencián Sergio Obeso érsek elárulta, hogy az ilyen bűncselekményeket nem jelentik a hatóságoknak. "Otthon mossuk ki a szennyest", mondta.

Az Egyesült Államokban csak 1985-ben kezdődött nyilvános vita az egyházi személyek által elkövetett szexuális bűncselekményekről, amikor egy Gilbert Gauthe nevű louisianai papot húsz éves börtönnel sújtottak tíznél is több gyermek sérelmére elkövetett szemérem elleni bűntett miatt, de az efféle praktikák nyilvánvalóan sokkal korábbra nyúlnak vissza. A múltban azonban az áldozatok többsége inkább hallgatott a papoktól elszenvedett abúzusokról, akár szégyenből, akár a következményektől tartva. Utóbbi időben az egyház igyekezett peren kívül megállapodni az áldozatokkal. 2007 novemberében a jezsuita rend ötven millió dolláros kárpótlás fizetésében állapodott meg 110 alaszkai eszkimóval, akiket gyermekkorukban, 1961 és 1987 között zaklattak szexuálisan misszionáriusok. Összesen tíz jezsuita papot és három hittérítőt vádoltak meg azzal, hogy 15 faluban gyermekeket molesztáltak. A Los Angeles Times szerint Jézus Társaságában az volt a gyakorlat, hogy a pedofil szerzeteseket rendszerint Alaszkába küldték, mert ott kevésbé voltak szem előtt. Egyikük, Joseph Lundowski, egy kis sziget két falujának szinte az összes fiúgyermekét megrontotta. 1985 óta majdnem 1500-ra becsülik a papok ellen szexuális visszaélés vádjával indított jogi eljárások számát az USA-ban. 1993-ban országos visszhangot és tiltakozási hullámot váltott ki James Porter ügye, aki a massachusetts-i Fall River plébánosaként az évek során több mint száz gyermeket kényszerített fajtalankodásra. 1997-ben egy esküdtbíróság 120 millió dolláros összeget ítélt meg a dallasi püspökség által a szexuális visszaélések áldozatainak fizetendő kártérítésként, végül az ellenérdekű felek 30 millióban kiegyeztek. Ennek ellenére a püspökség csődöt jelentett, bezárva több intézményét és iskoláját. 2002-ben országos visszhangot váltott ki a népszerű egykori baseballjátékos, Tom Paciorek bejelentése, aki elárulta, hogy a detroiti Hamtramck Szent László iskola diákjaként ő és öccse éveken keresztül volt kénytelen elviselni az intézmény egyik paptanára, Gerald Shirilla szexuális zaklatásait (St. Petersburg Times, 2002. március 23.). 2007 nyarán az Egyesült Államok legnagyobb főegyházmegyéje, a Los Angeles-i érsekség került a tönk szélére, miután 660 millió dolláros jóvátételi összeg megfizetésére vállalt kötelezettséget több mint száz egykori bárányával szemben, akiket papjaik rontottak meg. Korábban az ilyen ügyekben megítélt kártérítések már csődbe vitték a portlandi érsekséget és négy másik püspökséget. 1993-ban egy kaliforniai bíróság 14 éves börtönbüntetést szabott ki Oliver O’Grady atyára egy kiskorú testvérpár, John és James Howard több mint egy évtizeden át – az áldozatok 3 éves korától 13 éves koráig – tartó ismételt szexuális molesztálásáért, emellett egyházmegyéjét hétmillió dolláros kártérítésre kötelezte. Végül O’Grady büntetésének csak a felét ülte le, és később egy videó-felvételen bevallotta, hogy legalább 25 gyermeket rontott meg, áldozatai között pedig kilenchónapos csecsemő éppúgy akadt, mint hároméves kisfiú. Védekezésül arra hivatkozott, hogy tízéves korában őt magát is molesztálta egy pap… Legsúlyosabb az egészben, hogy a legutóbbi időkig érvényesülő egyházi omertához híven, noha elöljárói tisztában voltak ferde hajlamaival, gyakorlatilag mindvégig fedezték, szokás szerint egyik parókiáról a másikra vándoroltatva őt, ezáltal mintegy tálcán kínálva számára az újabb és újabb áldozatokat.
Eme tagadhatatlan tényekkel és a papjai beismerésével szembesülő katolikus egyháztól azonban valódi megbánás helyett sokáig csak formális mentegetőzésre futotta. II. János Pál pápa először 2002. március 21-én, a világ katolikus papjainak címzett szent csütörtöki levelében nyilvánult meg a szexuális visszaélések botrányával kapcsolatban, kijelentve, hogy a botrányok nyomán a "gyanú sötét árnyéka" vetült az összes katolikus papra, és hogy az egyház „aggódik az áldozatokért, és az igazságot és az igazságtételt keresi e fájdalmas helyzetek mindegyikében”. Négy hónappal korábban az Óceánia népeinek címzett pápai üzenet megjegyzi, hogy „a zsinati atyák fenntartás nélkül bocsánatot óhajtottak kérni az áldozatoktól a bánat és kiábrándulás miatt”, amelyet Óceánia népeinek „az egyházon belüli szexuális visszaélések” okoztak. Valójában azonban a pápa, aki gyakorlatilag szinte mindenkit megkövetett az egyház múltbeli bűnei miatt (a muzulmánokat a keresztes hadjáratokért, a zsidókat az antiszemitizmusért, az ortodoxokat Konstantinápoly kifosztásáért, az olaszokat a Vatikán és a maffia közötti összefonódásért, a tudósokat Galilei üldözéséért és így tovább, olyannyira, hogy egy olasz újságíró összeállított egy könyvet, amely a pápa több mint 90 bocsánatkérését tartalmazza), majd’ negyedszázadon keresztül nemhogy beszélni, de hallani sem igen akart a papi pedofíliáról. II. János Pál életrajzírója, a keményvonalas konzervatív George Weigel azzal mentegeti az elhunyt egyházfő magatartását, hogy az egyházban elharapódzó pedofília miatti felelősséget Karol Wojtyla elődeire hárítja, akik szerinte eltűrték „egy homoszexuális szubkultúra kifejlődését a papságban”. 2002-ben megjelent The Courage to Be Catholic (A katolikus lét bátorsága) c. könyvében azt azonban mégis kénytelen elismerni, hogy a Vatikán csak lassan ismerte fel a válságot az amerikai egyházban, és hajlamos volt a botrányt a világi média, opportunista ügyvédek és az egyház ellenségei koholmányának tekinteni. Éppen ezért az egyházvezetés válasza mindvégig a vádak eltussolása és letagadása volt, s gyakran Mammon szolgálójaként, vagyis pénzzel igyekezett lekenyerezni a panaszosokat. „Jelentős felelősség terheli a pápaságot a szexuális visszaélések válságáért, nemcsak az Egyesült Államokban, de világszerte is”, állítja viszont Thomas Doyle atya, az amerikai légierő volt káplánja, aki számos áldozatot képviselt már az egyház elleni indított ilyesféle perekben, és hozzátette: „Minthogy a Vatikán ragaszkodik a hierarchikus tekintélyhez, úgy gondolom, hogy vállalnia kell a felelősséget” (Washington Post, 2005. április 3.). Véleményét osztja Colm O’Gorman, a hírhedt wexfordi pedofil-ügy egyik sértettje is, aki az ír katolikus egyház ellen az állam által gyermekmolesztálási ügyekben indított és a Legfelsőbb Bíróság nyugalmazott bírája, Frank Murphy által levezetett vizsgálat jelentésére hivatkozva emlékeztetett rá, hogy „a jelentés nagyon világosan kimondja a Vatikán felelősségét a gyermekek megerőszakolásáért és molesztálásáért” (The Guardian, 2005. október 26.). Ahogyan azt a Geoghan-ügy kontextusa is bizonyította, az egyházi hatóságok eljárását mindig is sokkal inkább az intézmény, mintsem az áldozatok védelme vezérelte. Ezt az egyházi törekvést akkoriban maga Joseph Ratzinger is megerősítette az említett pápai levélhez fűzött magyarázatában, imigyen: „Ezzel a levéllel nemcsak azt óhajtjuk, hogy ezek a súlyos bűncselekmények elkerülhetők legyenek, hanem mindenekelőtt azt, hogy a papság és a hívek szentségét megőrizzük a szükséges büntetésekkel, valamint a püspökök és más egyházi vezetők által tanúsított lelkipásztori figyelemmel.” A katolikus egyház maradék tekintélyét erodáló, globális pedofil-botrány eltussolásában korábbi pozíciójából következően hosszú időn át éppen a jelenlegi pápa játszotta a prímszerepet, akinek – e tekintetben legalábbis mindenképpen – áldatlan ténykedése abban a bizalmas levélben is lelepleződött, amelyet 2001 májusában a Hittani Kongregáció (régebbi közismert nevén: inkvizíció) mint az egyházi pedofil-ügyekben eljárni hivatott vatikáni szerv fejeként küldött a katolikus püspököknek. Ebben egy 1962-es bizalmas vatikáni dokumentumra hivatkozva kiközösítés terhe mellett megtiltja nekik az egyházi személyek pedofil ügyeinek kiszivárogtatását, a „Szent Hivatal titkának” minősítve azokat. Az amerikai CBS tévécsatorna 2003. augusztus elején foglalkozott ezzel a Crimen sollicitationis című dokumentummal, amelyet Alfredo Ottaviano bíboros szerkesztett, és amely annak ellenére, hogy a papi pedofíliát „a legundokabb bűncselekménynek” nyilvánítja, mégis megtiltja a „papok által elkövetett nemi erőszakok” nyilvánosságra hozatalát éppúgy, mint a „mindkét nembeli fiatalok elleni és állatokkal folytatott erőszak kísérletének” a kiteregetését, ráadásul pedig nemcsak a tettesre, hanem az áldozatra is kiterjesztve a tilalmat. A bűnpártolásra való alig palástolt felhívása mellett Ratzinger a kilencvenes évek második felében személyesen is közreműködött a Krisztus Légiója nevű, római székhelyű vallásos rend alapítójaként az akkori pápa, II. János Pál bizalmasának számító Marcial Maciel elleni vádak eltussolásában, amelyeket a rend kilenc volt tagja emelt a kilencvenes évek közepén. „A szexuális visszaélés problémáját az egyházon belül «klónozták» a második és harmadik generációknak. Ez ragályos helyzetté vált”, nyilatkozta az áldozatok egyike, José Barba Martin mexikóvárosi egyetemi tanár (The Observer, 2005. április 24.). Végül 2006-ban XVI. Benedek mégis elrendelte, hogy a 86 éves Maciel hagyjon fel az egyházi szolgálattal, és vonuljon vissza élete végéig „imádkozni és bűnbánatot gyakorolni”, és vatikáni bennfentesek szerint csak idős kora és megrendült egészsége mentette meg attól, hogy egyházi bíróság előtt feleljen tetteiért.