Nietzsche megátkozza a kereszténységet

Mi az, ami károsabb bármely bűnnél? - A tevőleges részvét olyanok iránt, akik félresikerültek és gyengék - s ez a kereszténység.

A probléma, amit ily módon felvetek, nem az, hogy a fajok egymásra következésének folyamatában az emberiséget minek kell majd felváltania (- az ember vég-cél - ): hanem az, hogy mely embertípust kell tenyészteni, akarni, mint ami magasabb értékű, életrevalóbb s ígéretesebb jövőjű.

E magasabb értékű típus már eddig is elég gyakran létezett: de csak úgy, mint szerencsés véletlen, mint kivétel, s sohasem úgy, mint akit akartak. Sőt épp ettől féltek a legjobban, mindeddig szinte ez testesítette meg a félelmetest; - s a félelemtől indíttatva e típus ellentétét akarták, ezt tenyésztették, ehhez jutottak el: a háziállatot, a csordaállatot, a beteg ember-állatot - a keresztényt...
(...)
A kereszténységet nem kell szépítgetni és felcicomázni: életre-halálra menő háborút indított e magasabbrendű típus ellen, e típus valamennyi alapösztönét egyházi átokkal sújtotta, ezekből az ösztönökből szűrte ki aztán a gonoszt, a gonoszt - az erős embert, mint a tipikusan megvetendőt, az "elvetemült embert". A kereszténység pártját fogta mindannak, ami gyenge, alantas és félresikerült, eszményt faragott az erős élet önfenntartó ösztöneivel szembeni ellentétből; még a legerősebb szelleműek eszét is tönkretette azáltal, hogy azt tanította: a szellemiség legfőbb értékeit bűnösnek, félrevezetőnek, kísértéseknek kell érezni.
(...)
De a "nagy többség" istene, a demokrata az istenek között ... nem lett büszke pogány istenné: zsidó maradt ő, a zugok istene, valamennyi sötét sarok és hely, az egész földkerekség összes egészségtelen hajlékának istene!... Világbirodalma - éppúgy, mint korábban - alvilág-birodalom, kórház, souterrain-birodalom, gettóbirodalom... S ő maga oly halovány, oly gyenge, oly décadent...
(...)
A keresztény istenfogalom - vagyis isten mint a betegek istene, isten mint pók, isten mint szellem - a legromlottabb istenfogalmak egyike, amihez a Földön valaha is eljutottak; az isten-típus leszálló ágú fejlődésében talán ő mutatja a mélypontot. Isten, aki az élet ellentétjévé korcsosult, ahelyett, hogy az élet felmagasztalása és örök Igen-je lenne! Isten mint az élettel, a természettel, az élet akarásával szembeni gyűlölség hírnöke! Isten - az "evilági" mindennemű megrágalmazásának, s a "túlvilági"-ról szóló mindennemű hazugságnak a képlete! Istenben a Semmit istenítik, s a Semmi akarását szentesítik!...
(...)
A kereszténységben az alávetettek és az elnyomottak ösztönei kerülnek előtérbe: a legalacsonyabb rétegek keresik benne üdvösségüket. Időtöltésként, az unalom elleni eszközeként gyakorolják a bűn kazuisztikáját, az önkritikát és a lelkiismereti inkvizíciót; a kereszténységben (az ima révén) állandóan fenntartanak valamely érzést egy olyan hatalmassággal szemben, kinek neve "isten"; ebben elérhetetlennek, ajándéknak, "kegyelemnek" számít az, ami a legmagasabbrendű. Itt még a nyilvánosság is hiányzik; a búvóhely, a sötét tér: keresztény dolog. Megvetik a testet, s a higiénét mint érzékiséget utasítják el; az egyház még a tisztaság ellen is védekezik (- a mórok kiűzése utáni első keresztény rendelet a nyilvános fürdők bezárására vonatkozott, ezekből egyedül Córdobában 270 volt).

Keresztényi továbbá bizonyos fajta kegyetlenség-érzés önmagunk és mások iránt; a gyűlölet a másként gondolkodókkal szemben; az üldözésre irányuló akarat. Az előtérben komor és izgató elképzelések állnak; a leginkább kívánt és a legmagasabbrendű nevekkel jellemzett állapotok pedig - az epilepszoid állapotok; a diétát úgy engedélyezik, hogy az kedvezzen morbid jelenségek kialakulásának, s az idegeket túlságosan felizgassa. Keresztényi a Föld uraival, a "nemesekkel" szembeni halálos gyűlölség - ami egyszersmind egy rejtett, titkos versengés (-átengedjük nekik a "testet", mi csak a "lelket" akarjuk...) Keresztényi a szellemmel, a büszkeséggel, bátorsággal, szabadsággal, a szellem libertinage-ával szembeni gyűlölet; keresztényi az érzékekkel, az érzéki örömökkel s egyáltalán az örömmel mint olyannal szembeni gyűlölet...

Midőn e kereszténység elhagyta szülőföldjét, a legalantasabb rétegeket, az antik világ alvilágát, s a hatalom keresése során a barbár népek közé ment, itt már nem megfáradt, hanem bensőleg elvadult és meghasonlott emberekkel került szembe - erős, ám félresikerült emberekkel.
(...)
A zsidóság a világtörténelem legkülönösebb népe, mivel - szembesülve a lét és nemlét kérdésével - a legfélelmetesebb tudatossággal a mindenáron való létet helyezték előtérbe: ennek ára pedig mindennemű természet, minden természetesség, minden realitás, az egész belső - valamint külső - világ gyökeres meghamisítása volt. Mindama feltétel ellenében határozták meg magukat, melyek között egy nép mindaddig élhetett s szabad volt élnie; magukból kiindulva egy olyan fogalmat alkottak meg, amely a természetes feltételekkel éles ellentétben áll, - a vallást, a kultuszt, a morált, a történelmet, a pszichológiát - egyiket a másik után s jóvátehetetlen módon - átfordították azok természetes értékeinek ellentétébe. Ugyanezzel a jelenséggel még egyszer találkozunk; kimondhatatlanul felnagyatott arányokban ugyan, de mégis csak mint másolattal: - a keresztény egyházból, "a szent néphez" hasonlóan, hiányzik az eredetiség igénye. Ám a zsidóság, épp ezáltal lett a világtörténelem legvégzetesebb népe: a későbbi korokra gyakorolt hatásuk oly mértékben meghamisította az emberiséget, hogy manapság zsidóellenes módon érezhet még a keresztény is, anélkül, hogy belátná: önmaga a legvégső zsidó fejlemény. (...)

Ha pszichológiai szempontból nézzük, a zsidó nép a legszívósabb életerő népe, amely, lehetetlen feltételek közé kerülve, saját elhatározásából, az önfenntartás követelte legmélyebb fondorlattal fogja pártját valamennyi décadence-ösztönnek, - de nem azért, mintha ezen ösztönök uralma alá került volna, hanem azért, mert bennük olyan hatalomra tett szert, mellyel érvényesülni képes "a világgal" szemben. A zsidók valamennyi décadent ellentettjei: egészen a szemfényvesztésig menően annak kellett mutatkozniuk, tudniuk kellett, hogy a színészies zsenialitás non plus ultra-jával hogyan állítsák magukat mindennemű décadence-mozgalom élére (-Pál kereszténységeként-), hogy olyasvalamit alkossanak meg magukból, ami az élet bármilyen igent-mondó pártjánál erősebb. A zsidóságban és a kereszténységben hatalomra vágyó emberfajta, a papi fajta számára a décadence eszköz cspán: ennek az emberfajtának életfontosságú érdeke, hogy az emberiséget beteggé tegye, s hogy a "jó" és "rossz", az "igaz" és "hamis" fogalmát egy életveszélyes és a világot rágalmazó értelembe fordítsa át.
(...)
Meghamisított istenfogalom; meghamisított morálfogalom; - a zsidó papság nem áll meg ezen a ponton. Ha Izrael egész történelmét nem lehetett használni: ki vele! Ezek a papok hozták létre a hamisítás ama csodaművét, melynek dokumentuma - a Biblia jó része: párját ritkító gúnnyal vallási nyelvezetbe fordították át saját népük múltját, minden hagyománynak s minden történeti realitásnak fittyet hányva, azaz amit létrehoztak belőle, az egy Jahvéval szemben elkövetett bűn - és büntetés -, illetve a Jahve iránti jámborság - és az ezért járó jutalom - ostoba üdvmechanizmusa.
(...)
- A felfogásmód arisztokratizmusát a legalvilágibb módon a lélek egyenlőségéről való hazugság ásta alá; s ha "a többség előjogába" vetett hit forradalmakat okoz, és fog okozni, akkor ne legyen kétségünk afelől, hogy a kereszténység, a keresztényi értékítéletek azok, melyek minden forradalmat merő vérontásba és bűnözésbe fordítanak át! A kereszténység nem más, mint az összes földöncsúszó felkelése az ellen, ami fenséges: az "alantasak" Evangéliuma alantassá tesz...
(...)
A kereszténységben, a szent hazudozás művészetében az egész zsidóság - vagyis egy több évszázadon át tartó s igen komolyan vett zsidó előgyakorlat és technika - jut végső tökélyre. A keresztény, a hazugság ezen ultima ratio-ja újfent: zsidó - sőt, több mint háromszorosan az...
(...)
Ez volt az a legvégzetesebb fajta megalománia, ami a Földön mindezideig létezett: álszentek és hazudozók apró torzszüleményei kezdték maguknak követelni az "isten", "igazság", "fény", "szellem", "szeretet", "bölcsesség" s az "élet" fogalmát, egyúttal mint önmagukról való szinonimákat, hogy ezzel határolódjanak el a "világ"-tól; aprócska szuperlatív zsidók, akik megértek mindennemű bolondokházára, az egyáltalában vett értékeket megfordították a maguk szája íze szerint, mintha csak értelme, sója, mértéke - s végső ítélete is - minden egyébnek a keresztény lenne... Az egész sorscsapás csakis azáltal vált lehetségessé, hogy a világban már létezett a megalomániának egy ezzel rokon, fajilag rokon fajtája, a zsidóké: s mihelyt feltárult a szakadék zsidók és zsidó-keresztények között, az utóbbiaknak nem maradt más választásuk, minthogy az önfenntartásnak ugyanazon eljárásait, melyet a zsidó ösztön tanácsolt, maguk a zsidók ellen alkalmazzák, holott a zsidók eddigelé csakis olyan ellen használták föl azokat, ami nem-zsidó. A keresztény egy "szabadabb" felekezetű zsidó csupán. -
(...)
... jól tesszük, ha kesztyűt húzunk, amikor az Újtestamentumot olvassuk. Ennyi tisztátalanság közelsége csaknem kényszerít is rá. Társaságként éppoly kevéssé választanánk magunkat "első keresztényeket", mint lengyel zsidókat: nem mintha velük szemben akár csak egyetlen kifogásra is szükség lenne... Jó szaga egyiknek sincs.
(...)
Az az "isten", akit Pál talált ki magának, egy olyan isten, aki "lerombolja az evilági bölcsességet" (a szó szűkebb értelmében véve mindennemű babona két nagy ellenfelét, a filológiát és az orvostudományt), ő igazság szerint nem más, mint magának Pálnak ama szilárd elhatározása, hogy saját akaratát "istennek" nevezze; thora - ez minden ízében zsidó. Pál le akarja rombolni "az evilági bölcsességet": ellenségei az alexandriai iskolázottság jó filológusai és orvosai - őellenük indít háborút. Valójában az ember nem lehet filológus és orvos anélkül, hogy ne lenne keresztény-ellenes. Az ember ugyanis filológusként a "szent könyvek" mögé tekint, orvosként pedig a tipikus keresztény fiziológiai romlottsága mögé. Az orvos azt mondja: "gyógyíthatatlan", a filológus pedig azt, hogy "szélhámosság"...
(...)
Újfent emlékeztetek Pál örökbecsű szavaira: "A világ erőtleneit, a világ bolondjait s a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az isten: ez volt a formula, a décadence in hoc signo győzedelmeskedett. - Isten a kereszten - még mindig nem értik e szimbólum félelmetes mögöttes gondolatiságát? - Mindaz, ami szenved, mindaz, ami a kereszten függ, isteni... Mi valamennyien a kereszten függünk, következésképpen mi isteniek vagyunk... Egyedül mi vagyunk isteniek... A kereszténység győzelem volt, egy nemesebb érzület ment tönkre általa - eddigelé a kereszténység volt az emberiség legnagyobb balszerencséje. --
(...)
valójában nem mindegy, hogy mi célból hazudunk: hogy megőrzünk, vagy elpusztítunk-e vele valamit. A keresztény és az anarchista között tökéletes az azonosság: céljuk, ösztönük csakis a pusztításra irányul. E tétel bizonyítékát csak ki kell olvasnunk a történelemből: hátborzongató egyértelműséggel tartalmazza azt. (...)
Az, ami aere perennius-ként állt fenn, vagyis az imperium Romanum, az organizáció legnagyszerűbb formája volt, amit nehéz feltételek közepette valaha is létrehoztak, s mellyel összehasonlítva minden korábbi és későbbi alkotás férc- és kontármunka csupán s merő dilettantizmus -, nos ama szent anarchisták "irgalmasságnak" hirdették ama ténykedésüket, hogy "a világot", vagyis az imperium Romanumot elpusztítják, egészen addig, amíg abból kő-kövön nem marad -, s míg maguk a germánok és más senkiházik úgyszintén képessé nem váltak annak meghódítására... A keresztény és az anarchista: mindkettő décadent, mindkettő képtelen arra, hogy más módon is hasson, mint a bomlasztás, a métely, az elkorcsosítás és a vérszívás módján, mindkettőben a halálos gyűlölet ösztöne munkál mindazzal szemben, ami áll, ami a maga nagyságában áll fenn, ami tartós s az életnek jövőt ígér... A kereszténység az imperium Romanum vámpírja volt - a rómaiak roppant tettét, vagyis a talaj előkészítését egy nagy kultúra számára, amelynek van ideje, egyetlen éjszaka leforgása alatt megsemmisítették. (...) Ez az organizáció elég szilárd volt ahhoz, hogy kibírja a rossz császárokat: a személyek véletlenszerűségének semmi köze sincs ilyen dolgokhoz - ez a legelső alapelve minden nagy építészetnek. Viszont a romlottság legromlottabb válfajával, a kereszténnyel szemben nem volt elég szilárd... E titkos féreg, amely az éj leple alatt, a ködben és a kétértelműségben kúszott oda minden egyes egyénhez, s kiszívta mindegyikükből az igaz dolgok iránti komolyságot, s egyáltalán, a realitások iránti ösztönt, e gyáva, feminin és édeskés banda e roppant építménytől lépésről-lépésre elidegenítette a "lelkeket" - ama teljesértékű, férfias-nemes lényeket, akik érezték, hogy Rómának az ügye az ő saját ügyük, saját komolyságuk és saját büszkeségük. Az álszent csúszás-mászás, a titkos konventikulumok, olyan sötét fogalmak, mint a pokol, az ártatlan feláldozása, az unio mystica a vérivásban s mindenekelőtt a bosszú, a csandála-bosszú fokozatosan felszított tüze - ez hajtotta uralma alá Rómát; ugyanabból a fajtából való ez a vallás, amely egy korábbi formájának már Epikurosz hadat üzent. (...) S Epikurosz győzött volna, hisz a Római Birodalomban az összes tiszteletreméltó szellem epikureus volt: s ekkor jelent meg a színen Pál... Pál, kiben testté és zsenivé vált a Róma s a "világ" elleni csandála-gyűlölet, ő a zsidó, a par excellence örök zsidó... Amit ő kieszelt, az az volt, hogy egy kicsiny, a judaizmustól elkülönülő, szektárius keresztény-mozgalom segítségével hogyan lehet "lángba borítani a világot", s az "isten a kereszten" szimbólumával miképpen lehet a birodalom valamennyi alant-lévőjét, valamennyi titkos lázadóját, az anarchisztikus bujtogatás örökségének egészét egy roppant hatalommá egybefogni. "Az idvesség a zsidók közül támadt." (...) Ez volt az ő látomása a damaszkuszi úton: felfogta, hogy "a világ" elértéktelenítéséhez szüksége van a halhatatlanságba vetett hitre; felfogta, hogy a "pokol" fogalma még Róma fölött is úrrá lesz -, hogy a "túlnani"-val az ember megöli az életet... Nihilista és keresztény: rímelnek - s nem is csak rímelnek - egymásra.

Friedrich Nietzsche: Az Antikrisztus, Ictus, 1993, ford.: Csejtei Dezső