Bognár József: A pozsonyi csata

Egy nemzetnek elsősorban saját múltja adhatja a tanulságokat a jelenre illetve a jövőre nézve. A baj azonban az, hogy történelmünkből időtlen-idők óta csak alig tudhatunk valami hiteleset. Hamis, hazug tanítások között vergődünk. Már ott tartunk, hogy még a hazug történelmünket is hamisítjuk.
Historia est magistra vitae - A történelem az élet tanítómestere - valljuk már a rómaiak óta. Egy nemzetnek pedig elsősorban saját múltja adhatja a legfőbb tanulságokat a jelenre illetve a jövőre nézve. A baj azonban az, hogy történelmünkről időtlen-idők óta csak alig tudhatunk valami hiteleset. Hamis, hazug tanítások között vergődünk. Már ott tartunk, hogy még hazug történelmünket is hamisítják.
Mai, hivatalosan propagált történelmünk alaptényei is ingatag talajon állnak. Elég csak józanul gondolkodni ennek belátásához, a történelmi képtelenségek felismeréséhez. Jó példa erre a Szent István- kultusz. Szinte mindenki azt hiszi, hogy ez nagyjából ezer éves, pedig csak Mária Terézia idején kezdett burjánozni. A középkori keresztény Magyarországon ugyanis elsősorban Szent László- kultusz volt. Tény, hogy éppen László király idejében kanonizálták István, Imrét, Gellértet, de ennek ellenére igazi kultusza Lászlónak volt, mint királyok példaképének éppen úgy, mint a nép, a rászorulók megsegítőjének. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy Szent István intelmeiről nem tud se az Árpád-se az Anjou-kor. Magát az írást is csak a XV. században találták meg Bécsben magyar törvénykönyvek mellett. Az intelmek nyelvezete is hordoz XII. századi stílus fordulatokat… Hogy a Habsburgoknak mi céljuk volt Szent István előtérbe helyezésével Szent Lászlóval szemben, nem tudjuk. De akkor (1771) az ügy érdekében hírtelen előkerült a Szent Jobb is Ragusából. A barguzini Petőfi-csontok kálváriájából tudjuk, hogy nálunk komoly erőknek nem céljuk még a múlt kézenfekvő eseteinek tisztázása sem. Így fel se merjük vetni, hogy a Szent Jobb és a székesfehérvári királysírok bizonyítottan Árpád-házi uralkodóktól származó maradványait vessék egybe DNS vizsgálattal. De nem, ezt inkább ne tegyék, ennyit nem bírna ki a beteg magyar lélek. Viszont azon azért érdemes morfondírozni, hogy néhány éve az ortodoxok is szentként ismerték el első Istvánunkat, azzal a megokolással, hogy abban az időben még egységes volt Európában a kereszténység. A szakadás csak 16 évvel István halála után következett be. Amit persze eddig is tudtunk, mégis évszázadok óta mormoltuk lelkesen, hogy István választott kelet és nyugat, Bizánc és Róma között. De ha az akkor még egy volt, akkor mi között is választott? Vagyis az egész Szent István-kérdést a múltban éppen úgy az aktuálpolitikának vetették alá, mint napjainkban, főleg a bevándorlás kérdésben. Mária Terézia idején ment a csillagász Sajnovics is amatőr nyelvészkedni a lappok közé, és azzal a több mint kétszáz éve tudott dologgal jött vissza, hogy a lapp és a finn nyelv rokona a magyarnak. (Amit különben ma se cáfol senki sem.) Finnugristáinknak azóta is Sajnovics e megállapítása bölcsességük kiindulópontja. Rosszhiszeműségüket mutatja viszont, hogy arról sohasem beszélnek, miszerint csillagászunk még tucatnyi más nyelvvel (például: kínai, mongol, török stb.) is rokonította nyelvünket ugyanebben az írásában. De Mária Terézia és fia József korában kezdik használni az Árpád-ház nevet a történészek. Addig a „szent királyok rendje” volt az elfogadott megnevezés nemzeti dinasztiánkra. Az Árpád-ház elnevezés azonban nem logikus, hiszen a dinasztia minimum Álmossal kezdődött, mitikus értelemben pedig a Turultól eredeztethető.
Másik nagy bűnünk, tudatlanságunk mellett, önbizalomhiányunk és ahhoz kapcsolódó vereségtudatunk. Vereségeinket ünnepeljük. Minél nagyobb annál rögeszmésebben ragaszkodunk hozzá. Pozitív jellemformálónak tartjuk, pedig csak jellemtorzítók. Nagy vereségeinket (Muhi, Mohács, 1703-1711, 1848-49, Trianon, 1945, 1956) a megszépítő messzeségben egyre nagyobb győzelemmé álmodjuk át, dicsekszünk vele, és büszkén követjük a vesztes elődök útját, hibáit, mulasztásait. Amiben igen „szép eredményeket” tudunk már felmutatni. Győztes hőseinket elfeledjük, bukott mártírjainkat- nem ritkán árulóinkat- felmagasztaljuk. Eszünkbe se jut sikeres elődeinket tanulmányozni, ellesni sikereik titkát. Inkább siránkozunk, megalázkodunk az éppen aktuális győztesek előtt. Büszkék vagyunk rá, hogy mennyi legyőzőnket, megnyomorítónkat éltük már túl. Mindi tőlük várjuk igazságunk elismerését, ahelyett, hogy megfogalmaznánk egy nemzetstratégiát, és annak szellemében harcolnánk, keresnénk szövetségeseket, és végre újra megtanulnánk győzni. A történelem olyan, mint a sport, a győztesnek van igaza. A mentegetőzökre senki se kíváncsi. Egyébként nem voltunk a múltban is ilyen élhetetlenek, gyávák , mert akkor már honvisszafoglaló magyarjaink elbuktak volna az első nagy próbán 907-ben Pozsonynál. Honvisszafoglaló Árpádék bejövetelét rögtön megérezték a szomszédok. Mert igazi életképes hódítók módjára rögtön tájékozódtak a helyzet felől mindenekelőtt nyugat és délnyugat irányba. Először Észak- Itália akkori urát, Berengárt vertük laposra Brentánál 899-ben Berengár tanult is az esetből, és attól kezdve lelkes szövetségesünk lett. A következő évben Kurszán leverte a morvákat, II. Majomir is elbukott a csatában. A morvák pedig eltűntek a történelemből, ha egyáltalán voltak benne valamikor. Szintén abban az évben ismét körülnéztünk Észak- Itáliában, aminek Modena feldúlása volt legemlékezetesebb pillanata minkét fél számára, ha ellenkező előjellel is. A cölöpökre épült Velencét is megpróbáltuk akkor elfoglalni. Ami nyilván meglepő szándék egy lovassereg részéről. Egyes kutatók az erről szóló latin feljegyzésekben a bőrtömlőt hajónak fordították, mintegy magyarázatképpen a lehetetlennek látszó vállalkozás igazolására. Mintha nekünk akkor lettek volna hajóink. Nem. Katonáink ugyanis leszállva a lovaikról, bőrtömlőkkel úszva közelítettek a tenger felől . A támadás sikertelen maradt, de azt ma is megtanulhatnánk ebből az esetből, hogy őseink vakmerőek voltak és a lehetetlent is megpróbálták, ha azt látták jónak. A szerencse pedig, mint tudjuk, a bátraké. 901-ben Carantánia és Bajorország esett áldozatul hódító kedvünknek. Aminek hatására a bajorok a következő évben első ízben mutatták meg igazi arcukat. Luitpold herceg vezetésével ugyanis a vendégségbe hívott Kurszánt és kíséretét – a vendégjogot megszegve - orvul legyilkolták. Az Árpád utáni második ember halálát azért annyival ellensúlyoztuk, hogy a következő, 903-as évben végigpusztítottuk Bajorországot. Majd 904-ben III. Lajos ellen vonultunk és győztünk a korábban legyőzött Berengárral szövetségben. 906-ban a delamancokkal karöltve, védelmükben Szászországot és Türingiát dúltuk fel. Szép, sikeres út volt az is. Azt követően még több mint fél évszázadik sikert-sikerre halmoztunk. Amit az a körülmény se ront le, hogy időnként szükségképpen érték egyik-másik egységünket kudarcok, vereségek is. De az összkép imponáló, ezért halljuk századok óta, hogy az a korszak csúnya pogány dolog volt, ezért kell elhallgatni, elfelejteni, szégyellni. Hiszen akkor még mi voltunk sorsunk kovácsai, nem mások játékszerei, kiszolgáltatottjai. Az pedig hazugság, hogy a második augsburgi csata (955) következménye miatt álltak le nyugati támadásaink. Nem álltak le. Igazi visszavonulásunk majd Géza idején (972-997) kezdődik, az ő központosító törekvései, a magyar törzsek egymás elleni harcai miatt. Addig a magyar határ 907-től nyugaton háborítatlanul az Enns folyó volt. Amit még az Augsburgnál győztes Ottó is tiszteletben tartott. Ezt főleg a Habsburgok mai öntudatos szálláscsinálói miatt is illik megjegyezni. Ugyanis abban az időben az „örök”Ausztriát azért nem kellett meghódítani harcosainknak, mert az a rendkívül tradicionális ország akkor még papíron se volt. A Bécsi-medencétől az Enns folyóig elterülő területnek pedig a szép magyar neve „nyugati gyepű” volt és magyar támaszpontokkal volt tele. Nyugati támadásaink is sok esetben onnan indultak. Ezért jutottunk el három- négy nap alatt lovainkon a Rajnáig.
907 roppant fontos év a magyar történelemben. Abban az évben halt meg Árpád fejedelem és akkor zajlott történelmünk talán legfontosabb csatája, a pozsonyi. Ma a hivatalos Magyarország természetesen éppen az eset jelentőségének megfelelően hallgat e tényekről, hű önmagához, hagyományaihoz. Hallgassunk Árpádról, van helyette elég sztárpolitikusunk, megasztárunk, egyebünk. Pozsonyt pedig úgy hívják, hogy Bratislava vagy kissé globalistán: Pressburg. Szóval kerüljük a magyarkodást…- Így az egyszerű állampolgárokra, írókra, költőkre, zenészekre hárul az igazi múltunkra való emlékezés. Amiben annyi jó azért van, hogy legalább nem sajátítja ki magának ezt a csodás kort, talán legragyogóbb évszázadunkat „elitünk”. Így megmarad nekünk. Az eddigi emlékezők közül pedig talán a legmeghatóbb Szőke István Atilla „A pozsonyi csata” címmel megjelent, „múlt-vigyázó” verseit tartalmazó kötete. Ha pedig végre tisztázni akarjuk milyen mélyre süllyedtük, akkor is legjobb, ha a pozsonyi csata korában élt magyarok helyzetét, gondolkodását, cselekedeteit vetjük össze saját tehetetlenkedéseinkkel.
907 elejére érett be nyugaton az a gondolat, hogy le kell számolni véglegesen az „új hunokkal”, ki kell szorítani őket a Kárpát- medencéből. Az akkor mozgósítható nyugat fogott össze ellenünk. Mert akkor még ekkora összefogásra volt szükségük ahhoz, hogy legalább egy kiadós vereséget szenvedjenek tőlünk. Mára viszont már odáig süllyedtük, hogy elég egy minket bíráló cikk valamelyik központilag irányított globalista napilapban és „elitünk”- politikai nézetekre való különbség nélkül - rögtön magyarázkodni kezd gazdáinál. Névlegesen a 13 éves IV. Lajos, valójában a hitszegő, orvgyilkos Luitpold bajor herceg vezetésével állt össze ellenünk egy jelentős haderő. Számukat százezerre szokás tenni. Ami ha igaz, mindenképpen hatalmas erő volt akkoriban. Őseink persze nem ijedtek meg, nem loholtak bocsánatkéréssel ellenségeikhez, hanem készülődtek, hogy megfelelően fogadhassák a nem kívánatos vendégeket. Magáról a csatáról keveset tudunk. Igazán még az időpont is bizonytalan. A korabeli évkönyvek nagyjából ennyit írnak: „A bajorok egész hadseregét megsemmisítették a magyarok.” A kárörvendőbbek még ezt is hozzáteszik: „ a magyarok Luitpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és a grófok többségét meggyilkolták”. Valóban az egyházi halottak között volt a birodalom palotakáplánja (gyakorlatilag a kancellárja), a salzburgi érsek, a brixen-sabeni és a freisingi püspök, és három apát. A világiak között volt a fővezér, Luitpold bajor herceg és Sieghard herceg valamint tizenkilenc gróf . A fiatal király csak azért maradt életben, mert az első kudarc után a kiinduló helynek számító, számukra addig biztonságosnak látszó Ennsburgból is Passauig futottak vele. A főemberek közül a magyarok Árpád három fiát vesztették el. Így lett aztán nem sokkal ezután a negyedik fiú, a tizenegy éves Zolta-Zoltán Árpád utóda. A csatát Aventinus, a reneszánszkori történetíró nyomán egykori kiváló történészünk, Horváth Mihály így írja le. (Az eltérő dátum ne tévesszen meg senkit se. Korabeli magyar följegyzéseket, ha voltak is, pedig nincs hol keresni. Az ilyen esetleges pogány irományok ugyanis áldozatul estek az akkori haladók kultúra pusztító szenvedélyének. Jellemző a pusztulás a felejtés mértékére, hogy Anonymus és Kézai már nem tudtak a csatáról.) De nézzük Horváth Mihály leírását:
„Mint egykoron nagy Károly az avarok ellen intézett hadjáratában, a sereget három részre osztották. A Duna bal partján Luipold herceg, a jobb parton Ditmár érsek számos más püspökkel nyomult előre, míg Sieghard herceg, a király rokona, Rathold, Meinhard, Eisengrin s más bajor nagyokkal a Dunán egy hajóhadon ereszkedtek az országba. Lajos király maga Ennsburgban maradt hátra. De a magyarok fővezérei, Lél, Bulcsú, Botond készen fogadták az ellenséget, ki német lassúsággal csak augusztus második hetében érte el a határokat. Némely lovas csapatokat a Duna bal partjára küldvén, kik ott Luitpold herceget foglalkodtatnák, augusztus 9-én egész erejükkel Ditmár érsek s a püspökök seregére rohantak. Ditmár érsek, a vezér, számos püspökkel és a sereg nagyobb részével a harctéren maradt halva. A magyarok még az éjjel átkeltek a Dunán Luitpold herceg a folyam bal partján, alig vette hírét társai veszedelmének, midőn a győztes magyar sereg már tábora előtt termett és a meglepett herceget, mielőtt seregét harcrendbe állíthatná, Eisegrin főétekfogóval s tizenöt más előkelő úrral és hadaik nagy részével együtt felkoncolta. De a kétnapi véres munka sem fárasztá még el karjaikat. Augusztus 11-én hasonló erővel rohannak a hajóhadra, hol a megfélemlített ellenséget már nem volt nehéz legyőzniök.”— A csata leírása hitelesnek tűnik. Ugyanakkor hadtörténészek dolga lenne a pontos hely meghatározása. Amit megkönnyít az a jogos feltételezés, hogy nyilvánvalóan a támadók és a védők vezérei is bizonyítottan képzett stratégák voltak. Tehát a földrajzi terepet is jól választották meg. Különösen érdekes lehet a szárazföldi és a folyami-vízi erők működése összehangolásának lehetősége, szükségszerűsége. De ez legyen a szakemberek dolga, ha egyáltalán érdekli őket. Jellemző, hogy a mohácsi csatatér minden négyzetcentimétere már százszor ki lett kutatva, míg a pozsonyi csatának még a pontos helyszínét se tudjuk. De a csata és a páratlan győzelem tényét akkor se lehet tagadni, bár még akadnak ilyenek. Megnyugtatásukra közöljük, hogy manapság már a kérdésben alaposan érintett, és korábban sokáig lelkesen hallgató németek se próbálkoznak vele. A Kárpát-medencei magyar állam igazi megalapítói és stabilizálói tehát -minden más híreszteléssel ellentétben - Árpád fejedelem és a pozsonyi csata győztes hősei voltak.

MD 2OO7. VI. 29.