Thierry Meyssan: Bush igazat mondott szeptember 11-ével kapcsolatban? Mit tudunk ma? + 20 questions dePepe Escobar (en francais)

Nyolc évvel a szeptember 11-i támadás után Thierry Meyssan, aki elsőként vonta kétségbe az események bushi változatát, az orosz Odnako magazin számára felvázolja a vita jelenlegi állását. A neves francia másként gondolkodó leleplezi azt a hermetikus „vasfüggönyt”, amely a NATO-országok népeit elválasztja a világ maradékától. A média által megdolgozva halvány fogalmuk sincs azokról a vitákról, amelyek ebben a kérdésben folynak világszerte, és változatlanul abban a hitben vannak, hogy a 9/11 kétségbevonása csupán néhány aktivista társaságra korlátozódik. Thierry Meyssan csodálkozik a nyugatiak naivitásán is, akik hisznek az amerikai képregények gyerekes forgatókönyvének, amely szerint néhány fanatikus képes lett volna szíven találni a világ legnagyobb katonai birodalmát.

Bűnügyi sztori vagy történelmi esemény?

2001. október 7-én az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság nagykövetségei tájékoztatják az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy csapataik a törvényes önvédelem jogán behatoltak Afganisztánba, egy hónappal a támadás után, amely gyászba borította Amerikát. Amint azt John Negroponte amerikai nagykövet levelében írja, „a kormányom világos és vitathatatlan információkkal rendelkezik, hogy az al-Kaida, amely a tálib rendszert támogatta Afganisztánban, központi szerepet játszott a támadásban.”
2002. június 29. Bush elnök „az Unió helyzetéről szóló beszédében” felfedi, hogy Irak, Irán és Észak-Korea titokban támogatja a terroristákat, mert titkos paktumot kötöttek az USA lerombolására: ez a „Gonosz tengelye”. Persze ez a három „haramiaállam” óvatosnak mutatkozik azóta, hogy Washington elsöpörte a tálibokat, de nem mondtak le szándékaikról.
2003. február 11-én a vádak pontosabbá váltak. Ezen a napon személyesen Colin Powell külügyminiszter tárja a Biztonsági Tanács elé, hogy Irak támogatta a támadás felelőseit. Miután felmutatott egy fiolát, amely állítólag egy egész kontinens elpusztítására elegendő anthraxot tartalmaz, közzéteszi egy kémhold felvételét az al-Kaida egyik észak-iraki bázisáról, ahol a mérget készítő üzem is található. Ezután részletesen felvázolja a terroristák Abu al-Zarkavi parancsnoksága alá helyezett bagdadi hálózatát. Ezen „világos és vitathatatlan” információk alapján az USA, Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland csapatai behatolnak Irakba, még mindig a szeptember 11-i támadás következtében keletkezett törvényes önvédelem jogára hivatkozva.
Szeptember 11. mint érv olyannyira kényelmes, hogy 2003. október 15-én, miközben bombazápor sújtja Bagdadot, az USA kongresszusa Szíriát is megvádolja a „nemzetközi terrorizmus” támogatásával, és felhatalmazza Bush elnököt, hogy háborút indítson ellene, ha azt szükségesnek ítéli. Szíriát azonban csak „előételnek” szánják a bejelentett bulihoz, amelynek Irán lesz a főétele. 2004 júliusában a támadás kivizsgálására felállított elnöki vizsgálóbizottság közzéteszi végleges jelentését, amelyhez az utolsó pillanatban hozzáfűz két oldalt az Irán és az al-Kaida közötti kapcsolatokról. A síita rezsim régóta kapcsolatot tart a szunnita terroristákkal, engedi őket szabadon közlekedni a területén és infrastruktúrát ajánlott fel nekik Szudánban. Ezen az alapon elkerülhetetlennek látszik egy újabb háború, amelynek a forgatókönyve két éven keresztül foglalkoztatja a sajtót.
Csakhogy nyolc évvel a szeptember 11-i támadás óta az al-Kaida bűnösségére vonatkozó „világos és vitathatatlan bizonyítékokat” az Egyesült Államok még mindig nem adta át a Biztonsági Tanácsnak, amely egyébként elfelejtette követelni azokat. Ráadásul pedig, többé már senki sem tekinti az al-Kaidát egy strukturált szervezetnek, hanem immáron csak egy homályos és megfoghatatlan „mozgalomként” beszélnek róla. A világ legnagyobb hadserege továbbra sem találta meg Oszama bin Ladent, és a CIA feloszlatta az üldözésével megbízott sejtet. Az Irak, Irán és Észak-Korea közötti titkos paktum már csak egy unalmas mesének tűnik, és senki nem meri többé a Gonosz tengelyét emlegetni. Colin Powell volt külügyminiszter nyilvánosan bevallotta, hogy azok az információk, amelyeket a Biztonsági Tanács elé tárt, csak üres beszéd volt. Végül pedig az amerikai vezérkar állandóan Szíria és Irán kétoldalú segítségét kéri az iraki mocsár kezeléséhez. A „diplomáciai korrektség” azonban azt követeli, hogy mindenki továbbra is úgy tegyen, mintha a dolgok tiszták lennének, mintha az egyik afganisztáni barlangban rejtőzködő szakállas megszállott szíven találhatta volna a történelem legerősebb birodalmát, és elkerülhette volna a bosszúját.
Mindenki? Nem teljesen. Elsősorban az érintett államok vezetői Afganisztánban, Irakban, Szíriában, Iránban és Észak-Koreában nem elégedtek meg azzal, hogy letagadtak minden felelősséget a támadásban, hanem nyíltan megvádolták az amerikai ipari-katonai komplexumot, hogy saját maga szervezte meg azt, szándékosan meggyilkolva 3000 honfitársukat. Másodsorban a Washingtonnal rossz viszonyban lévő államok, mint Venezuela és Kuba vezetői egyáltalán nem zavartatják magukat, hogy nevetségessé tegyék az események bushi változatát. Végül azon országok vezetői, amelyek jó viszonyban akarnak maradni Washingtonnal, anélkül azonban, hogy sztoikusan lenyelnék az összes hazugságát, kijelentették, hogy Afganisztán és Irak megtámadásának nincs jogalapja, miközben tartózkodtak attól, hogy magáról a támadásról nyilatkozzanak. Olyan, egymástól különböző országokról van szó, mint az Arab Emirátusok, Malajzia, Oroszország és most Japán. Látható, hogy a szkeptikus országok listájának semmi köze az Amerika-barát vagy Amerika-ellenes megosztáshoz, csupán ahhoz, hogy egyes országok mit gondolnak a saját szuverenitásukról és a kinyilvánítására rendelkezésükre álló eszközökről.

Mi történt tehát 2001. szeptember 11-én? Mivel az újságírók nem kényszerülnek ugyanarra a visszafogottságra, mint a diplomaták, most felfedjük önöknek az igazságot.

Hollywoodi szuperbüdzsé, de elhibázott forgatókönyv

A hivatalos változat szerint egy ördögi iszlamista, Oszama bin Laden, aki azért orrolt meg az amerikai „hitetlenekre”, mert katonai bázisaival az USA bemocskolta Szaúd-Arábia szent földjét, nagy lélegzetű terrorakciót szervez jelentéktelen anyagi eszközökkel, de egy 19 tagú fanatikus kommandó bevetésével. Egy James Bond-filmhez méltóan berendezett barlangban tartózkodik. Öngyilkos merénylői beszivárognak az USA-ba, akárcsak Chuck Norris Ground Zero profetikus című és történetű filmjében. Közülük négyen egy repülőklubban szereznek kiképzést. Elhanyagolják a felszállás és a leszállás gyakorlását, és kizárólag a repülőgép vezetésére koncentrálnak. Az említett napon a négy csoportra oszlott fanatikusok menetrendszerinti járatokat térítenek el, szőnyegvágó késekkel fenyegetve meg a légi kísérőket.
8:29-kor az American Airlines rádióhívást kap a Boston-Los Angeles közötti 11-es járat fedélzetéről, arról értesítve, hogy légi kalózok eltérítették a gépet. A hivatalos eljárás előírja a polgári légi irányítás számára, hogy haladéktalanul értesíteni kell a Védelmi Minisztériumot, és maximum 8 percen belül elfogó-vadászgépeknek kell felszállniuk. Amikor azonban 17 perccel később sor került az első becsapódásra a Világkereskedelmi Központ tornyaiba, a vadászgépek még nem szálltak fel.
8:47-kor a United Airlines ugyancsak Boston-Los Angeles közötti 175-ös járatának transpondere beszünteti tevékenységét, ugyanekkor pedig a repülőgép „rendszáma” eltűnik a polgári légi irányítás radarernyőiről, ahol a továbbiakban már csak egy pontként látható. Mindez beindítja a riasztást anélkül, hogy ebben a stádiumban a polgári légi irányítás tudhatná, meghibásodásról vagy gépeltérítésről van szó. Amikor azonban 9:03-kor bekövetkezik a második becsapódás, még egyetlen vadászgépet sem küldtek fel a vizuális kapcsolat helyreállítása végett.
8:46-kor egy 757-es Boeing telibe találja a Világkereskedelmi Központ északi tornyát, éspedig a 63 méter széles homlokzat mértani közepét. Mivel a gép sebessége 700 km/óra volt, a művelet pontossága három tizedmásodpercen múlott. Ez egy olyan bravúr, amelyre nagyon kevés vadászpilóta lett volna képes, de egy pilótatanuló végrehajtotta. Ugyanezt a bravúrt 9:03-kor megismételték egy másik 757-es Boeinggel a déli tornyon, ráadásul ez alkalommal a széllel ellentétes irányban.
A második becsapódás pillanatában egy rakéta húz át a New York One tévécsatorna kamerájának látómezején. Egy repülőről lőtték ki, amelyet eltakart a becsapódás füstje, és átlósan a föld felé irányul. Többé sohasem hallunk beszélni ezekről az illetlen képekről.
Az első tanúk azt állítják, hogy a két repülő, amely a tornyokba csapódott, ablak nélküli teherszállító, később azonban az AA11 és UA175 menetrendszerinti járataival azonosítják őket. Az első becsapódásról csak egyetlen videó-felvétellel rendelkezünk, a másodikról azonban hattal. Egyetlen nagyításon sem látszanak kabinablakok, ellenben a nagyítások lehetővé teszik, hogy felfedezzünk egy sötét tárgyat a pilótafülkék alá erősítve. A videó-felvételek képenként történő megnézése két fényes villanást láttat, amelyek a becsapódási pontokból erednek, de még azelőtt, hogy a gépek becsapódtak volna a felhőkarcolókba. A repülőgépek nem esnek darabjaikra az épületek homlokzatán, hanem behatolnak és teljesen eltűnnek bennük anélkül, hogy a homlokzatok és a belső támaszok bármiféle ellenállást mutattak volna.
8:54-kor az American Airlines Washington-Los Angeles közötti 77-es járata engedély nélkül módosítja röppályáját, miközben a transponder beszünteti adását, a polgári radarok pedig elveszítik a nyomát.
9:25-kor a herndoni irányító központ, tudatában lévén annak, hogy egy nagy jelentőségű esemény történik, megtiltja a polgári gépek felszállását az USA egész területén, és elrendeli az úton lévő polgári repülők leszállását. A transzatlanti járatokat Kanada felé terelik. A maga részéről a New York-i Kikötő lezárja a Manhattanbe vezető összes hidat és alagutat. Ugyanebben a pillanatban kezdődik egy válság-videókonferencia Richard Clarke elnöki terroristaellenes tanácsadó vezetésével, a Fehér Ház, a külügy-, az igazságügy és a hadügyminisztérium, a polgári repülőirányítás és a CIA bevonásával.
A Fox News sztárújságírója, Barbara Olson az AA77-es járaton tartózkodik, és mobiltelefonján felhívja férjét, Theodore Olsont, aki George W. Bush védője volt a Legfelsőbb Bíróság előtt, és aki az Egyesült Államok legfőbb ügyésze lett. A nő elmondja férjének, hogy a légi kalózok hogyan térítették el a gépet, és néhány utolsó szerelmes szót vált vele.
9:30-kor a polgári légi irányítás bejelenti az AA77-es járat eltűnését, amely állítólag egy nyugat-virginiai természetvédelmi területen zuhant le anélkül, hogy találkozott volna az amerikai légierő vadászgépeivel. Ugyanebben a pillanatban azonban egy azonosítatlan, de a katonai gépek jellegzetességeit mutató repülő szerkezet tűnik fel a Dulles-Washington repülőtér polgári radarjain, majd behatol a Pentagon védett légterébe. Az épületet védő automatikus rakétaelhárító ütegek nem reagálnak. Miután végrehajtott egy jobbkanyart, a repülő tárgy becsapódik a Pentagonba, áttöri a hat falból álló páncélzatot és felrobban, megölve 125 személyt. A tanúk egy rakétáról beszélnek. Az épület órái megállnak, 9:31-et mutatva.
Negyedórával később az épület megrongált része összeomlik. A CNN helyszínen lévő tudósítója szerint repülőgépnek nyoma sincs. Azután a CNN Donald Rumsfeld hadügyminisztert mutatja, amint személyesen segíti a mentősöket egy hordágyon fekvő sebesült evakuálásában. Ő nem sokkal később azt fogja mondani a munkatársainak, hogy bent volt a lángoló épületben, ahol egy Boeing roncsait látta. A rakétát tehát az eltűnt AA77-el azonosították.
A Fehér Ház kap egy névtelen hívást, amely az USA elnökének szupertitkos átviteli kódjait használja. A telefonáló azt állítja, hogy a támadók nevében beszél, és bejelenti, hogy a következő célpont a Fehér Ház lesz.
9:35-kor Richard Clarke aktiválja a kormányzás folyamatosságát biztosító programot. Bush elnök, aki egy floridai általános iskolát látogatott meg, megszakítja programját, és helyet foglal az elnöki repülőgép, az Air Force One fedélzetén. Cheney alelnököt a Fehér Ház atombiztos bunkerébe viszik. Kapcsolatba lépnek az összes parlamenti képviselővel és miniszterrel, hogy erre a célra szolgáló bunkerekben helyezzék biztonságba őket.
9:42-kor az ABC tévécsatorna egyenes adásban közvetíti annak a tűznek a képeit, amely a Fehér Ház melléképületének azon két emeletén pusztít, ahol Bush elnök és Cheney alelnök munkatársainak irodái kaptak helyet. A hatóságok soha semmilyen magyarázatot nem adtak erről a tűzről, amely azóta eltűnt a kollektív emlékezetből. Rakétavetőkkel felfegyverzett egységeket vezényeltek az elnöki épületek köré, hogy megakadályozzák légideszant-alakulatok leszállását. Minden úgy történik, mintha egy katonai államcsínytől tartanának.
9:24-kor a polgári légi irányítás üzenetet kap a United Airlines Newark-San Francisco közötti 93-as járatának személyzetétől, miszerint idegenek hatoltak a vezető fülkébe. Mivel a kommunikáció gyorsan megszakadt, a transponder pedig beszüntette az adását, a gépet eltérítettnek nyilvánították. 10:03-kor a Boeing eltűnik a polgári radarok képernyőjéről. Állítólag menet közben felrobbant, vagy Pennsylvaniában földhöz csapódott. A helyszínen egy nagy üres krátert találnak, és több kilométeren szétszóródott roncsokat.
Sajtótájékoztatót tartva, miközben a manhattani utcákon gyalogolt, Rudy Giuliani New York-i polgármester megemlíti, hogy az ikertornyok valószínűleg leomlanak, és azt kéri, hogy ürítsék ki őket.
9:58-kor robbanás történik a Világkereskedelmi Központ déli tornyának aljában, és hatalmas porfelhőt okoz. Ezután több kisebb robbanás rázza meg az épületet felülről lefelé, kis porfelhőket eregetve oldalt. Az épület tíz másodperc alatt összeomlik, porfelhőbe fojtva egész Manhattant. Az ENSZ New York-i és a kormányhivatalok washingtoni épületeit kiürítik, attól félve, hogy ezek lesznek a következő célpontok.
10:28-kor a WTC északi tornya is összeomlik az előbbi séma szerint.
10:54-kor Izrael elrendeli diplomáciai képviseletei bezárását az egész világon.
11 óra felé elrendelik a WTC 7. számú tornyának kiürítését. Ezt a felhőkarcolót nem találták el a repülők, és a hatóságok sokáig nem kötik összeomlását a támadáshoz, olyannyira, hogy az elnöki vizsgálóbizottság végső jelentésében meg sem említik.
13:04-kor a tévéállomások Bush elnök rövid üzenetét sugározzák, aki biztosítja honfitársait, hogy a kormányzás folytatódik, és hogy az országot megvédik.
13:30-kor Washington DC-ben bejelentik a rendkívüli állapotot, miközben a Pentagon maximális riadókészültségbe helyez két repülőgép-anyahajót és a flottákat, hogy megakadályozzák ellenséges erők partraszállását Washington környékén. Az USA hadiállapotban képzeli magát.
16:00-kor a CNN megerősíti, hogy az amerikai hatóságok a szudáni Oszama bin Ladent azonosítják a támadás elrendelőjeként, tehát nem államcsínyről van szó, és nem is a harmadik világháborúról.
17:21-kor a WTC 7. számú tornya összeomlik ugyanazon séma szerint, mint az ikertornyok, de hat és fél másodperc alatt, mert alacsonyabb, mint amazok.
18:42-kor Donald Rumsfeld sajtótájékoztatót tart a Pentagonban, a szenátus védelmi bizottságának republikánus és demokrata vezetőinek társaságában. Együttesen megerősítik a nemzeti egységet ebben a tragikus pillanatban. Rumsfeld hirtelen „letámadja” Carl Levin szenátort, megkérdezve tőle, hogy vajon a nap eseményei elégé meggyőzőek-e számára a katonai kiadások növeléséhez.
Szeptember 11-én este nagyon nehéz felmérni a károkat. 40 ezer halottról beszélnek. 20:30-kor Bush elnök a nemzethez fordul a Fehér Házból, arról biztosítva honfitársait, hogy a veszély elhárult, és hogy „Amerika” szembe fog szállni ellenségeivel. A háborús tamtamok működésbe lépnek.