JULIUS EVOLA: ELNÉGERESEDETT AMERIKA

Nemrég olvashattuk az újságokban, hogy bizonyos számítások szerint 1970-re a New York-i Manhattan lakosságának felét a néger rassz képviselői teszik ki, és New York belvárosát alkotó öt terület lakosainak 28 százaléka színes bőrű lesz. Hasonló fejleményekre számíthatunk az Egyesült Államok más városaiban és vidékein is. Egy elnégeresedésnek, egy keveredésnek vagyunk a tanúi, és annak, hogy a fehér rassz visszaszorulóban van a termékenyebb alsóbbrendű rasszokkal szemben.

Természetesen a demokrácia szemszögéből ez a jelenség egyáltalán nem rossz, ellenkezőleg. Ismerjük az
úgynevezett "faji integráció" élharcosainak ama buzgóságát és engesztelhetetlenségét, amelyet az Egyesült Államokban tanúsítanak. A "faji integráció" szempontjából az elnégeresedés végül is kedvező folyamat. A "faji integráció" élharcosai egyébként nem csupán a rasszok teljes társadalmi összevegyülésért harcolnak, és nem csupán azt akarják, hogy négerek bármilyen közhivatalt betölthessenek (ezért voltaképpen arra is számíthatunk, hogy az Egyesült Államok elnöke egyszer néger lesz), de azt sem tartják kivetnivalónak, hogy a négerek a fehér rassz vérével vérüket összekeverjék.
Az efféle propagandának jellegzetes példája a "Mélyek a gyökerek" című dráma (értsd: a faji előítéletek gyökerei), amellyel kapcsolatban többek között az olasz rádió is úgy érezte, hogy többször elő kell adnia. Tudjuk, hogy az "integracionistákkal" - akik az egalitárius demokrácia dogmájából ezeket a logikus, noha súlyosan aberráns következtetéseket vonják le, és akik, miközben szakadatlanul szabadságról beszélnek, a fenti dogmából kiindulva egy erőszakos rendszerért harcolnak (1) - még szembeszáll különösen a déli államokban néhány csoport. Ezek nem szándékoznak szabad utat engedni a néger rassz előretörésének és hazájuk elnégeresedésének, azonban nem vetnek számot ennek a jelenségnek a terjedésével abban az értelemben, hogy csak az anyagi és tapintható aspektusát veszik észre. Nem látják, hogy Amerika mennyire elnégeresedett, nem pusztán demográfiai-faji értelemben, hanem elsősorban a kultúra, a viselkedés, az ízlés tekintetében, még akkor is, ha tényleges vérkeveredés nincs. Az Amerikai Egyesült Államokra joggal alkalmazzák
az olvasztótégely hasonlatot. Itt valóban olyan esetekkel találkozunk, amikor egy nagyon heterogén
"prima matériából" olyan embertípus alakul ki, amelynek jellege nagymértékben egységes és állandó. A legkülönbözőbb népek fiai, ha Amerikába költöznek, ugyanazt a bélyeget kapják meg; ritka, ha két generáció után nem veszítik el szinte valamennyi eredeti jellemvonásukat, és nem reprodukálnak egy mentalitását, érzékenységét és viselkedési módját tekintve meglehetősen egységes típust: pontosan az amerikai típust. De úgy látszik ebben a vonatkozásban nem találhatóak olyan elméletek, mint amilyeneket Frobenius vagy Spengler kidolgozott. Ők szoros kapcsolatot tételeztek fel a civilizáció formája és a között a "lélek" között, amely a természeti környezethez, a "tájhoz" és az eredeti lakossághoz kötődik. Ha így volna, Amerikában jelentős szerepet kellett volna játszania a bennszülött elemeknek: az indiánoknak, azaz a rézbőrűeknek. A rézbőrűek fajtája büszke volt; ennek a rassznak volt stílusa, méltósága,
érzékenysége és vallásossága. Egy tradicionalista szerző, Frithjof Schuon, helyesen állapítja meg, hogy lényükben volt valami "sas-, és napszerű". És nem félünk kimondani, ha az ő szellemük - legjobb aspektusban és adekvát síkon érzékelhető mértékben - rányomta volna saját bélyegét az "amerikai olvasztótégelybe" öntött anyagra, az amerikai civilizáció színvonala valószínűleg magasabb lett volna (2).
Ezzel szemben, eltekintve a protestáns-puritán összetevőtől (amely az ószövetség fetisisztikus értékelése révén a maga részéről nem kevés judaizáló eltévelyedésért felelős), úgy tűnik, hogy éppen a néger elem adta meg a maga primitívségében az amerikai psziché meghatározó aspektusainak tónusát. Hát nem jellegzetes az a tény, hogy Amerikában, ha folklórról beszélnek, a négerekre hivatkoznak, mintha ők volnának az ország őslakói. Ezért tekintik az Egyesült Államokban az "amerikai folklór" ihlette operának Gerschvin "Porgy és Bess"-ét, amely kizárólag négerekről szól. Ugyanez a szerző kijelentette, hogy környezettanulmány céljából hosszabb időt töltött az amerikai négerek között.
De még szembeötlőbb és általánosabb a tánc- és a könnyűzene jelensége. Igaza volt Fitzgeraldnak, aki azt mondta, hogy az amerikai civilizációt a jazz civilizációjának nevezhetjük, azaz egy elnégeresedett vagy négeresedő zene és tánc civilizációjának. Ezen a területen, a regresszió és az elprimitívesedés útján, igen sajátos "vonzások és választások" vezették el Amerikát oda, hogy éppen a négerségből merítsen ihletet, mintha amikor a frenetikus ritmusokat és formákat kerestek - mint a modern mechanikus és materiális civilizáció esetleg igazolható kompenzációit -, nem találhattak volna sok fellelhető forrást Európában. (Más alkalommal hivatkozunk Délkelet-Európa táncritmusaira, amelyek gyakran valóban dionüszosziak.) De Amerika választott: a saját négerségéből és a kubai négerségből merített ihletet, és aztán ez a fertőzés lassan átterjedt minden országra. Az amerikai psziché néger komponensének annak idején már a pszichoanalitikus C.G. Jung is észrevette. Érdemes felidézni néhány megfigyelését:

„Ami az amerikaiak között engem nagyon megdöbbentett, az a négerség nagy befolyása volt, pszichológiai befolyása, mert bizonyos vérkeveredésről nem akarok beszélni. Az amerikaiak érzelmi kifejezéseit, elsősorban azt, ahogyan nevetnek, legjobban az amerikai újságok ama mellékleteiben tanulmányozhatjuk,
amelyeket a társadalmi pletykáknak szentelnek. A nevetésnek ez az utánozhatatlan módja, ez a Roosevelt-féle nevetés eredeti formájában az amerikai négereknél figyelhető meg. Az a jellegzetes járás ernyedt izületekkel, vonagló csípővel, amelyet olyan gyakran láthatunk az amerikaiaknál, a négerektől származik (3). Az amerikai zenét elsősorban a négerek ihletik. Az amerikai táncok néger táncok. A vallási érzelem megnyilvánulásait - az ébredési összejöveteleket, a »szent hempergőket« (pszeudo-levitálásokat - a szerk. megj.) és más abnormális amerikai jelenségeket - nagymértékben a négerség befolyásolja. Általában az a szélsőségesen eleven temperamentum, amely nem csupán a baseballban nyilatkozik meg, hanem főként a verbális kifejezésmódban. A locsogásnak az az állandó, parttalan áradata, amely az amerikai újságokat jellemzi, ennek figyelemre méltó példája. Ez minden bizonnyal nem a germán törzsekhez tartozó elődök öröksége, hanem a néger falu fecsegésére hasonlít. Az intimitás szinte teljes hiánya és a mindent elnyelő kollektív élet a nyitott kunyhókban folyó primitív életre emlékeztetnek, ahol a törzs valamennyi tagjának teljes összevegyülése uralkodik."

Több hasonló megjegyzés után Jung végül feltette a kérdést, hogy az újvilág lakóit egyáltalán európaiaknak tekinthetjük-e még. Ezt a kérdést valóban fel kell tennünk.

Arról a brutalitásról, amely az amerikaiak letagadhatatlan vonásainak egyike, joggal mondhatjuk, hogy néger jellegű. Annak boldog napjaiban, amit Eisenhower nem átallott "európai keresztes hadjáratnak" nevezni, és a megszállás első napjaiban megfigyelhettük ennek a brutalitásnak a tipikus formáit, akkor is, ha láttuk, hogy ezen az úton a fehér amerikaiak olykor messzebbre mentek, mint néger "bajtársaik", akikkel egyébként, más szempontból, gyakran osztoztak az infantilizmusban.
Általában a brutalitást kedvelő ízlés, úgy látszik, immár az amerikai közgondolkodás szerves része lett. Igaz, hogy a legbrutálisabb sport, az ökölvívás, a box Angliában született, de az Egyesült Államokban fejlődött a legaberráltabb formába, és itt vált ama kollektív fanatizmus tárgyává, amely azután más népekre is átterjedt. Ami az öklözés és a legvadabb verekedés iránti vonzódást illeti, elég különben, ha megnézünk néhány amerikai filmet, és elolvassuk az amerikai ponyvairodalom néhány alkotását: a mindennapos öklözés ezek állandó témája, nyilvánvalóan azért, mert ez felel meg az óceánon túli nézők és olvasók ízlésének, akik számára, úgy látszik, ez az igazi férfiasság jelképe. Az amerikai becsületkódex ezzel szemben minden másnál jobban a nevetséges ócskaságok közé utalta azt, hogy ügyeket, ha tettlegességre kerül a sor, szigorú szabályok szerint intézzenek el, nem pedig a puszta kéz és nyers ököl primitív erejével - ahogy' ez a hagyományos párbajban történt. Nem szükséges hangsúlyoznunk az éles ellentétet e között az amerikai jellemvonások és angol gentleman-mentalitás egykori ideálja között, pedig az angol elemnek mégiscsak volt némi szerepe az Egyesült Államok eredeti lakosságának kialakításában.

A modern nyugati embert - aki nagymértékben regresszív típus - különböző aspektusaiban a teknősbékához hasonlíthatjuk: amennyire "kemény" külső magatartásában mint a tett embere, mint gátlástalan vállalkozó, mint szervező és így tovább, annyira "puha" és következetlen belső szubsztanciája szerint. Nos, ami az amerikaiakat illeti, ez kiváltképp igaz, amennyiben ő képviseli a végletekig vitt deviáns típust. Ám itt a négerek iránti affinitásnak egy másik esetévei találkozunk. Egy kibicsaklott szentimentalizmus, egy banális pátosz - kiváltképp az érzelmi kapcsolatokban - az amerikaiakat közelebb hozza a négerekhez, mint a valóban civilizált európaiakhoz.
Ezt illetően számos amerikai regényből és - ismételjük meg - dalból könnyen vonhat le a megfigyelő nem kétséges következtetéseket - és akkor még nem szóltunk a moziról és a magánélet mindennapjairól. Azt, hogy az amerikaiak erotizmusa egyszerre túlfűtött és technikailag szólva primitív, különösen az Egyesült Államokbéli lányok és asszonyok fájlalják. És ez ismét konvergál azzal, ami a néger rassz sajátja: az az olykor megszállottságig menő szerep, amelyet az erotizmus és a szexualitás a négereknél kezdettől fogva betöltött, náluk is a primitivizmussal társult. A négerek - nem úgy, mint a keletiek és az ókori nyugati világ, de más népek is - sohasem ismertek egy olyan ars matoriát, amely méltó volna erre a népre. A négerek nagy felmagasztalt szexuális teljesítményei valójában csak durva, mennyiségi, priaposzi jellegűek.

Az amerikai primitívizmus egy másik lényeges aspektusa a "nagyság" fogalmával kapcsolatos. Werner Sombart szerencsésen fogalmazott, amikor ezt mondta:
"They mistake bigness for greatness." Ezt a kifejezést így fordíthatnánk: összetévesztik a materiális nagyságot az igaz spirituális nagysággal. Nos, ezzel a vonással nem találkozunk minden nem európai vagy színes népnél. Például egy régi nemzetségből származó hiteles arabot, egy rézbőrűt, egy távol-keletit nem nyűgöz le túlságosan az, ami csak látszólagos, anyagi, mennyiségi nagyság - beleértve azt, ami a gépekhez, a technikához és a közgazdasághoz kapcsolódik. (Természetesen el kell tekintenünk a már europaizált elemektől.) Ehhez egy olyan valóban primitív és valóban gyermeteg fajtára volt szükség, mint a néger. Nem túlzás azt állítani, hogy az az ostoba büszkeség, amelyet az amerikaiak a látványos "nagyság" és civilizációjuk teljesítményei iránt éreznek, szintén a néger psziché egyik diszpozícióját tükrözi.
Ebben az összefüggésben megemlíthetjük azoknak az ostobaságoknak az egyikét is, amelyet gyakran hallunk ismételni. Az amerikai "fiatal rassz". Ennek a kimondatlan korroláriuma az, hogy övé a jövő. A helyzet az, hogy egy rövidlátó tekintet könnyen összetévesztheti a valóságos ifjúság vonásait a regresszív infantilizmuséval. Egyébként, ha tradicionális koncepciót szigorúan követjük, a perspektíva megfordul. A látszat ellenére a modern népek, akik legkésőbben jöttek, akik leginkább eltávolodtak az eredettől, nevezhetők a legöregebb hanyatló népeknek. Ez egyébként olyan szemlélet, amely az élő szervezetek világára is érvényes (4). Ez megmagyarázza az állítólag "fiatal" népek paradox találkozását a valóban primitív népekkel, ame1yek mindig kívül maradtak a nagy történelemből; megmagyarázza a primitivizmus iránti vonzódást és a primitivizmushoz való visszatérést. Erre már rámutattunk, amikor arról beszéltünk, hogy az amerikaiak - igazi vonzalmaiknak megfelelően - a néger és szubtrópusi zenét választották; de legújabban ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg a kultúra és a művészet más területein is. Itt hivatkozhatunk arra is, ahogyan Franciaországban a haladó egzisztencialisták, értelmiségiek és más művészek átértékelik a "négeritude"-öt.
Egyébként mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az európaiak - és nem európaiak magas civilizációs epigonjai - a maguk részéről a primitívnek és provinciálisnak ugyanezt a mentalitást mutatják, amikor Amerikát csodálják, amikor alávetik magukat az amerikai befolyásnak, amikor ostobán és lelkesen elamerikaiasodnak, mert azt hiszik, így tartanak lépést a haladással, így bizonyítják be, hogy elméjük szabad és nyílt. Lépéstartásra irányul a néger társadalmi és szociális
"integracionizmus" is, amely Európában is kezd elterjedni, és amelyet egy alattomos akcióval még Olaszországban is támogatnak, különösen az importált filmek és a televízió révén. Az előbbiekben a négerek és a fehérek összekeverve jelennek meg olyan társadalmi szerepekben, mint a bíróé, a rendőré, az ügyvédé, stb. Az utóbbiak néger táncosnők és énekesek, akik fehérekkel szerepelnek együtt, hogy a nagyközönség lassanként hozzászokjon a keveredéshez, és elveszítse a rassz iránti természetes érzékenységének minden maradványát és a távolság iránti minden érzékét. Az a fanatizmus, amelyeket olaszországi szereplései során ama formátlan hústömeg váltott ki, aki a néger Ella Fitzgerald, annyira szomorú jelenség, mint amennyire jellemző. Ilyen az a tény is, hogy a néger „kultúra", a négritude legnyíltabb magasztalója egy német, Jahn Janheinz, Munthu című könyvében. Ezt egy tisztességes régi kiadó adta ki Németországban (az árja rasszizmus hazájában!), és egy baloldali olasz kiadó, az Einaudi sietett lefordítani, és két kiadásban közreadni. Ez az őrült könyv azt állítja, hogy a néger "kultúra" lenne a nyugati "materialista civilizáció" meggyógyításának legjobb eszköze...

Az amerikai vonzódásokat és választásokat illetően még egy pontra szeretnénk kitérni. Mondhatjuk, ha az Amerikai Egyesült Államokban van valami, amiről úgy látszott, hogy meggyógyítja a társadalmat, és okot ad a reménységre, az az új generáció volt, amely egy lázadó, anarchista, antikonformista és nihilista egzisztencionalizmus zászlóvivője lett. A beat generáció, a beatek, a hipsterek és társaik. Nos, a négerekkel való fraternizálás és a néger jazz valóságos vallása, a szándékos keveredés a négerekkel (szexuálisan is) mint ennek a mozgalomnak aspektusa jellegzetesek. Egyik híres cikkében Norman Mailer - aki a mozgalom egyik vezető képviselője volt – egy szintre hozta a négert és a kérdéses generáció embertípusát, amikor az utóbbit egyenesen the White Negróként, azaz "fehér négerként" határozta meg. Ebben a vonatkozásban Fausto Gianfranceschi nagyon helyesen írta: "Annak az igézetnek, amelyet Mailer által leírtak szerint a néger »kultúra« gyakorol, rögtön felfedezhetjük egy - tiszteletlen - párhuzamát ama benyomásban, amelyet a századfordulón Friedrich Nietzsche keltett. A kiindulópont ugyanaz a vágy, hogy a vitális egzisztenciális elem közvetlen tudati megragadásával minden konformis kövületet törjünk össze; de mi a négert, ahogy ma megjelenik, a jazz-el és a szexuális orgazmussal, az »Übermensch« piedesztáljára emeljük!" (5)

Pour la bonne bouche, egy egyáltalán nem banális amerikai író, James Burnham figyelemreméltó vallomásával fejezzük be (Az idézet a The Sruggle for the World című műből való).
„Az amerikai életben a meztelen brutalitás nyomai vannak jelen. Ezek a vonások megnyilatkoznak mind belföldön - a lincselésekben és a gengszterizmusban -, mind külföldön, a katonák és turisták nagyképűségében és elvetemültségében. Az amerikai mentalitás fejeződik ki minden más nép és minden más kultúra iránti megértés hiányában. Sok amerikai sajátja az eszméknek, a hagyományoknak, a történelemnek alsóbb néposztályokra jellemző megvetése. Ezt a materiális haladáshoz kötődő apró dolgok miatti gőg kíséri. Egy amerikai rádióállomás hallgatása után ki tudja elfojtani a borzongást, ha arra gondol, hogy a modern társadalom túlélésének a világ elamerikaisodása lenne az ára?”