Gazdag István: Világválság - a spekuláció „ördögi köre”

Teljesen nyilvánvaló, hogy az aktuális pénzügyi világválság kirobbantásához – a rendszer krónikus szervi bajain és az amerikai kormány „antirasszista” célzatú hangulatjavító célkitűzésein túl – súlyos szakmai felelőtlenségével az USA központi pénzkibocsátó intézete, a Fed és annak volt elnöke, a majd’ két évtizeden keresztül (1987-2006) regnáló Alan Greenspan is alaposan hozzájárult.
Azzal, hogy a túlságosan magasra, 6 százalékosra feltornázott kamatszintet gyorsan és drasztikusan lecsökkentette, az amerikai gazdaságba pedig számolatlanul pumpálta a „cash”-t, Greenspan 2001 januárjától igyekezett megakadályozni az utóbbi fél évszázad legnagyobb tőzsdei áresését. 2003 júniusára az irányadó kamatlábat 1 százalékos minimál-szintjére süllyesztette, ezzel lehetővé téve a bankoknak, hogy – a kormány politikai elvárásaihoz igazodva – rendkívül kedvező kamatozású hiteleket nyújthassanak a főleg színes bőrű, szegény néprétegeknek, arra ösztönözve őket, hogy ingatlant vásároljanak hitelre, olyan feltételekkel, amelyeknek csak ennyire „nyomott” kamatok esetében tudtak megfelelni.

A kamatciklus végén azután Greenspan olyan helyzetet teremtett, amely elindította a lavinát. A Fed ugyanis két év alatt (2004. június 30. és 2006. június 29. között) nem kevesebb, mint tizenkétszer emelte meg az irányadó kamatszintet 0,25 százalékkal, végeredményben 5,25 százalékra, amely így 525 százalékkal haladta meg a négy évvel korábbi nívót. Ennek következtében a jelzáloghitelek kamatterhei is jelentősen megnövekedtek, amit egyre több család már képtelen volt elviselni. Mivel a megtakarítási hajlandóság jó ideje negatív az Egyesült Államokban, ahol a lakosság nagy része gyakorlatilag hitelekből él és fogyaszt, és mivel tavaly óta – az ügyfeleikhez hasonlóan – egyre több jelzáloghitel-intézet késedelmeskedik a többi banknak esedékes törlesztéseivel, a bankrendszer válságba jutott, amely először 2007 augusztusában tetőzött, amikor is a Fed és az Európai Központi Bank (ECB) csak sorozatos készpénz-injekciókkal tudta stabilizálni a helyzetet. Mint utóbb kiderült, csak ideiglenesen. A banki forráshiány azonnal éreztette hatását a tőzsdén, amely általában érzékenyen szokott reagálni a Fed kamatszint-változásaira, mert a kamatszint-emelés vonzóbbá teszi a fix kamatozású kötvényeket, mint a részvényeket, fékezi a gazdaságot, tehát méreg a tőzsde számára és csökkenti a részvények árfolyamát.

Ahhoz, hogy megértsük a Fed – a beavatatlan szemlélők számára többnyire titokzatosnak tűnő – tetteit és motivációit, hasznos lesz, ha nagyvonalakban felvázoljuk a történetét. Központi bank alapítására az USA-ban Paul Warburg tett javaslatot, miután az 1907 őszi pénzügyi és bankválság veszélybe sodort csaknem 250 helyi bankot, mert nem volt egyetlen olyan intézmény sem, amely képes lett volna ideiglenesen tőkét bocsátani rendelkezésükre fizetési nehézségeik áthidalására. Néhány hónappal korábban John Pierpont Morgan bankár már megjósolta a rövidesen bekövetkező krízist, és egy központi bank alapítására szólított fel. A válság azután éppen kapóra jött követelése megvalósításához, amelyben Morgan mindvégig kulcsszerepet játszott.

A New York-i Kuhn, Loeb & Co. évi ötmillió dolláros fizetéssel honorált igazgatójaként Warburg a pénzügyi válságot követő hat évben kizárólag egy olyan „bankreform” végrehajtásáért lobbizott, amely egy központi bank létrehozását célozta az akkoriban magántulajdonban lévő Angol Bank mintájára. Erőfeszítéseiben mindenekelőtt Nelson D. Aldrich szenátorra támaszkodhatott, aki az első amerikai milliárdos örökös, John D. Rockefeller apósa volt, és J. P. Morgan kongresszusi szócsövének számított. 1910 novemberében ez utóbbi Jekyll Island-i jachtklubjában került sor arra a titkos – és utóbb a sajtó által némi joggal konspiratívnak minősített – találkozóra, amelyen a jelen lévő „válogatott” bankárok eldöntötték, hogy megfogalmaznak egy törvénytervezetet, amelyet a hiú Aldrich majd saját nevében fog benyújtani a Kongresszusnak. Ebben még nem egy központi bankról volt szó, csupán egy országos pénztartalék-képző magántársaságról, országszerte felállított fiókintézetekkel, amelyekben az önként csatlakozó bankok krízisalapot helyeznének el. Aldrich javaslata azonban „első nekifutásra” megbukott, a Wall Street-i kapcsolatait jól ismerő és így joggal bizalmatlan honatyák akkoriban még nagyon is tisztában voltak azzal, hogy tervezete valójában arra irányul, hogy egy szűk körű, mondhatni „endogám” bankárcsoportot uralkodó helyzetbe juttasson, lehetővé téve számára, hogy fantasztikus profitot harácsoljon össze az amerikai gazdaságban.

Persze a Wall Street-i cápák kedvét nem vette el ez a kudarc sem, és az 1912. évi elnökválasztást felhasználták az általuk bőkezűen támogatott Woodrow Wilson demokrata jelölt befuttatására, aki pedig a kampány során a „Wall Street Money Trust” elszánt ellenfelének mutatkozott, és egy olyan pénzügyi rendszert ígért a népnek, amely úgymond „mentesítve lesz a Wall Street kozmopolita bankárjaitól”. Ténylegesen azonban a központi bank koncepcióját ugyanaz a csoportosulás dolgozta ki, amely látszólag elvesztette a játszmát. Mindestre Schiff, Kuhn, Warburg, Rockefeller, Rothschild és Morgan a jó lóra fogadott. 1913. december 23-án a dolog valódi lényegét kitűnően álcázó „Federal Reserve Act” fedőnév alatt és Wilson elnök támogatásával egy olyan törvénytervezetet „sóztak rá” a naiv demokrata képviselőkre, amelynek a szövege alig tért el az eredetitől, és amely könnyedén átment a Kongresszuson, már csak azért is, mert sok „outsider” képviselő már a karácsonyi vakációját töltötte, és különben is csak nagyon kevesen olvasták el közülük a törvénytervezet szövegét. Azok pedig, akik felismerték e perverz játék természetét, hiába protestáltak, nem találtak meghallgatásra.

A szavazás után Charles A. Lindbergh, a híres aviatikus apja kijelentette a Kongresszusban: „Ez a törvény megteremti a világ legfontosabb kartelljét (…), és így törvényesíti a pénzhatalom láthatatlan kormányát. (…) Az új törvény akkor fog inflációt kiváltani, amikor a kartell csak akarja.” A mából visszatekintve a próféta beszélt belőle… Így aztán Amerika és a világ sorsa – legalábbis gazdasági értelemben és legalábbis egy bizonyos (immáron remélhetőleg a végéhez közeledő) időszakra – szinte észrevétlenül megpecsételődött.

Korlátlan pénzkibocsátási monopóliumának köszönhetően a Szövetségi Tartalék Rendszer (Fed) semmitmondó neve mögé rejtőző magánbankkartell egy gigantikus pénzprés mindenható ura. Hogy személy szerint kik profitálnak belőle, manapság is hétpecsétes titok. Néhány éve a New York-i Fed közzétette ugyan tagbankjainak listáját, részesedési arányaikat és a 14 Fed-bank tulajdonosainak kilétét viszont változatlanul sűrű homály fedi. Meg nem erősített „kiszivárogtatások” szerint a központi Fed 53 százaléka a Rockefeller-bankcsoport, 8 százaléka pedig az amerikai kincstárjegyek legfőbb vásárlójának számító Bank of Japan kezében lenne, tehát a tisztán amerikai bankoknak 66 százalék, néhány régi európai banknak pedig a maradék 26 százalék jutna (köztük a Rothschild bankoknak egyedül 10 százalék).

Egyébként az USA-ban már a Szövetségi Tartalék Rendszer felállítása előtt is magánbankok nyomtatták a dollárt. A XIX. század hatvanas éveiben legalább 8000-fajta bankjegy létezett, amelyeket magánbankok bocsátottak ki állami engedély alapján. 1880-tól még mintegy 2000 bank saját bankjegyet hozhatott forgalomba, 1914-től azonban már csak a „kiválasztott” tucatnyinak volt erre jogosítványa.

Amikor Abraham Lincolnnak 1861-ben pénzre volt szüksége a polgárháború finanszírozásához, és a háborúkat hagyományosan pénzelő Rothschild-bankok hiteleit túlságosan költségesnek találta, egyszerűen megkerülte a magánbankok privilégiumát, és állami bankjegyet nyomatott, ez volt az ún. Greenback (zöld hasú). Merész lépése rövidesen az életébe került. 1865. április 15-én egy „magányos merénylő” végzett vele, akit alig 12 nappal később, menekülés közben ugyancsak likvidáltak. Ezután Lincoln utódja, Andrew Johnson sietett magyarázat nélkül felfüggeszteni az állami pénznyomtatást.

A következő elnök, aki ismét állami monopóliumba akarta adni a pénznyomtatást, John F. Kennedy volt. Nem sokkal halála előtt apja figyelmeztette a Fehér Házban: „Ha megteszed, megölnek!” Az elnök azonban nem hagyta magát eltántorítani szándékától, és 1963. június 4-én aláírta a 111.110-es számú végrehajtó aktust, amely a bankjegytermelést állami kézbe adta, nagyrészt megfosztva hatalmától a magánbankkartellt. Miután 4 milliárd dollárnyi kis címletű bankjegyet „United States Notes” néven már forgalomba hoztak, és az állami nyomda nagyobb címletek kinyomtatására készült, Kennedyt 1963. november 22-én egy „magányos merénylő” (ahogy kell) meggyilkolta, akit a változatosság kedvéért ugyancsak likvidáltak, mielőtt még beszélhetett volna tette indítékairól és felfedhette volna esetleges megbízói kilétét. Kennedy utódját Lyndon B. Johnsonnak hívták, aki ugyancsak magyarázat nélkül függesztette fel az állami pénznyomtatást, a Fed pedig haladéktalanul kivonta a Kennedy-bankókat a forgalomból, a sajátjaival helyettesítve azokat.

Ezek csupán érdekes véletlen egybeesések. Kizárólag véletlenekről lehet szó, mert értelmes ember ugyebár nem ül fel mindenféle összeesküvés-elméleteknek. Tény viszont, hogy a Fed-et uraló bankárkartell tevékenységét és személyi összetételét kezdettől fogva éles bírálatok érték Amerikában, amelyek különösen az 1929. októberi nagy krach után erősödtek fel, nem kímélve az egész rendszer „spiritus rectorát” és szürke eminenciását, Paul Warburgot sem, pedig ő akkor már – idő előtt megsejtvén a közelgő vihart – egy ideje a pénzforgalom korlátozását szorgalmazta az egyre frenetikusabb tőzsdei spekuláció megfékezésére. Utóbb aztán azok „természetes” céltáblájává vált, akik a bukásban elvesztették mindenüket. Brosúrákban és újságcikkekben a tőzsdepánik „idegen felelőseként” leplezték le a németországi zsidó származású, de időközben amerikai állampolgárságot szerzett bankárt, aki „a bandájával pénzt kölcsönzött a Fed-nek, hogy zsidó kézbe juttassa az amerikai pénzügyeket és kihasználja Amerikát a végkimerülésig”.

Efféle vélemények elvétve egészen a II. világháborúig fel-feltünedeztek még az amerikai sajtóban, noha a nácik 1933-as hatalomra kerülése kapcsán gerjesztett hisztéria ideális alkalmat teremtett a „Rendszergazdáknak” arra, hogy a közfigyelmet eltereljék a tényleges gazdasági problémákról, és hogy az amerikai családok millióit koldusbotra juttató csalárd csőd felelősei büntetlenek maradhassanak – akkor is és azóta is mindannyiszor. Az ősrégi „bennfentes” recept szerint ugyanis a részvényárfolyamok 50 százalékot estek 1936-37-ben, 16 %-ot 1948-ban, 13%-ot 1953-ban, ugyanennyit 1956-ban, 19 %-ot 1957-ben, 17 %-ot 1960-ban, 25 %-ot 1966-ban és 1970-ben. Majd következett az 1987. októberi krach, az 1990-es, 1992-es és 1998-as árfolyamzuhanás, végül pedig a 2000. áprilisától 2003. márciusáig tartó erős árcsökkenés, és a jelenlegi krízis, amely tavaly augusztus-szeptemberben kezdődött, idén ősszel tetőzött, és a „java” még csak ezután jön.

Ilyen körülmények között igazán kapóra jönne valami rendkívüli (netán jól előkészített) „esemény”, mondjuk egy terrortámadás, egy világbékét veszélyeztető diktátor vagy egy eszkalációval fenyegető háború, lehetőséget adva az angolszász messianizmusnak a kibontakozásra és egyúttal a közfigyelem elterelésére. Nem csoda, hogy amerikai és brit politikai prominensek mostanában egyre gyakrabban emlegetik a szükségállapot bevezetésének eshetőségét, amelyet szerintük akár a gazdasági válság, akár egy újabb 9/11 igazolhatna. Brad Sherman, Kalifornia demokrata képviselőjének ezzel kapcsolatos aggodalmát tükröző és október 2-án a Képviselőház ülésén megfogalmazott felvetésére James Inhofe, Oklahoma republikánus szenátora a KFAQ rádió november 22-i adásában reagált, arra emlékeztetve, hogy a statárium lehetséges elrendeléséről Henry Paulson pénzügyminiszter beszélt a kongresszusi tagokkal folytatott szeptember 19-i telefonos konferencia-beszélgetése során. Maga Bush is többször utalt azokra az állítólagosan súlyos fenyegetésekre, amelyek az USA biztonságát fenyegetik az elnöki funkció átadásának időszakában. Joe Biden megválasztott alelnök szerint Obama elnök hidegvérét rövidesen egy megatámadás fogja próbára tenni, miközben West of Spithead brit belbiztonsági miniszter arról biztosította honfitársait, hogy „ismét készülődik egy nagy összeesküvés, de mi rajta vagyunk az ügyön.”

A jelek szerint tehát az angol-amerikai establishment és a vele összefonódott kozmopolita kleptokrácia bármire képes, hogy megóvja a krízis által fenyegetett kiváltságait. Egyebek mellett erre szolgál a pánikkeltés is, hiszen a félelem – bizonyos szempontból – kiváló politikai tényező, mert birkákká változtatja az embereket, akik rohannak a biztonságos akolba, a „pásztor” védelme alá. A félelem csak akkor forradalmi, ha haragot vált ki, de a „tittytainment” (amelyet Brzezinski egyszer az elbutító szórakoztatás és az elégséges táplálkozás koktéljaként definiált) mint társadalomvezetési módszer túlságosan is megszilárdult az USA-ban, és nem hagy időt az embereknek, hogy gondolkodjanak és feldühödjenek.

Máskülönben mivel magyarázható, hogy a világ legnagyobb és legfejlettebb „demokráciájában” egyelőre semmi jele a népharagnak, noha az utóbbi egy évben több mint hétszázezer család veszítette el az otthonát, és került az utcára. Mint az egyik helyi kommentátor írja, „chicagói külvárosomban a 37 ezer otthon közül 11 ezret lefoglaltak tavaly nyár óta… Amikor egy város lakosságának felét az utcára lökik, várható lenne a népharag kitörése, nemde? Nálunk nem. Az emberek már annyira hozzászoktak, hogy bármit megtehetnek velük, hogy összeszedik a kacatjaikat (vagy mindent a helyszínen hagynak), és egyszerűen elmennek… Az establishment nyugodtan alhat, az emberek nem lázadnak fel a szabadság hazájában. Ötven év újkapitalizmus elvette tőlünk a kollektív cselekvés minden értelmét…”

Pedig a jelzések és a felmérések egyöntetűen arról tanúskodnak, hogy az amerikaiak közhangulata egyre katasztrofálisabb. Minden vizsgálat és közvélemény-kutatás nyilvánvalóvá teszi, hogy az állampolgárok hangulata meredeken zuhan a pánik, a harag és az aggodalom felé. Az elemzések olyasféle megállapításai, hogy „az emberek valóban megrettentek”, magukért beszélnek. A Financial Times október 17-én tette közzé a Michigani Egyetem 1978 óta folyó rendszeres kutatásának aktuális eredményeit a fogyasztói bizalmi-index havi alakulásáról, amely a szeptemberi 70, 3 pontról egy hónap alatt 57 pontra, a felmérés kezdete óta mért legalacsonyabb szintre esett. „Az emberek valóban megrettentek, és ennek potenciálisan nagy hatása van a költekezéseikre”, mondta a lapnak Frederic Mishkin, a Columbia Egyetem tanára és a Fed volt kormányzója a felmérés nyilvánosságra hozatala előtt.

Egy másik felmérés eredményeit, amely az ország vezetésével és jövőjével kapcsolatban tudakolta az emberek véleményét, a CNN News október 21-én publikálta. E szerint csak minden negyedik amerikai vélekedik úgy, hogy jól mennek a dolgok az országban, míg a többieket aggasztja, megijeszti és stresszeli a kialakult helyzet. „Ijesztő, hogy milyen sok amerikai vallja be, hogy megijedt”, mondta frappánsan Keating Holland, a felmérés vezetője, holott az ilyesféle felmérések során a megkérdezettek hajlamosak inkább eltitkolni az egyébként jogos félelmeiket. Önmagában is elgondolkodtató az elégedettek táborának beszűkülése. „2008 előtt ilyen szintű elégedetlenséget csupán háromszor tapasztaltunk négy évtized alatt – a Watergate-ügy, az iráni túszdráma és az 1992-es recesszió idején” tette hozzá Holland.

Igencsak sajátságos hangulatról van tehát szó, amely saját maga kelt félelmet és aggodalmat, és táplálja a félelem azon spirálját, amely kiváltja a válság súlyosbodásához objektíve hozzájáruló magatartások sokasodását. Olyan pszichológiai sajátosságról van szó, amely kétségtelenül az 1929-es Nagy Depresszióra, a pangásra, a bénultságra utal, amelyek az amerikai népesség magatartását akkoriban jellemezték, csúcspontjaként Roosevelt 1933. március 4-i elnöki beiktatásakor mondott emlékezetes szavaival, miszerint „amitől a legjobban kell félni, az a félelem maga”. A helyzet furcsa, ám az establishment valódi szándékaira nézve annál árulkodóbb aspektusaként a jelenlegi adminisztráció a néppel szembeni politikája legfontosabb tényezőjévé a félelmet tette, mégpedig 2001. szeptember 11.-vel, és ismét csak az emberek félelmére apellált, sőt azt mesterségesen is igyekezett fokozni a magánbankok közpénzből való megmentésére hivatott Paulson-terv elfogadtatásához.

A történelemben példa nélküli gazdasági koncentráció és ennek következtében a válság globális „dominó-effektusának” kialakulásához az is hozzájárult, hogy az utóbbi időben az USA-ban lemondtak a különböző banktípusok szeparációjáról. Roosevelt az 1929-es krach után megszavaztatta a Kongresszussal az ún. Glass-Steagall-törvényt, amely elválasztotta az intézményi befektetők kötvény-, pénz- és nyersanyagműveleteit, valamint a vállalatfelvásárlásokat és vállalati fúziókat intéző üzleti bankokat, illetve a hitelműveletekre szakosodott betéti bankokat. Így szándékoztak megakadályozni a pénzügyi manipulációkat és a különböző bennfentes tranzakciókat, amelyek révén a bankárok ügyfeleiket megkárosítva szereztek vagyonokat. Az utóbbi évtizedekben azonban a bankok egyre inkább figyelmem kívül hagyták ezt a törvényi rendelkezést, természetesen a kormány áldásával. Végül a pénzügyi szolgáltatások modernizációjáról rendelkező (FSM) törvény 1999-ben eltörölte a Glass-Steagall-törvényt, miközben a Wall Street irányítása alatt nemzetközi szövetségeket kötöttek és nagy bankkartelleket hoztak létre, akaratlanul is – vagy éppen hogy célzatosan (?) – elősegítve a pénzügyi válságok világméretű eszkalációját. Így a Wall Street gigászai olyan hatalomra tettek szert, hogy gyakran az állami ellenőrzés alól is ki tudtak bújni, és – államként az államban – legfeljebb csak saját szabályozásaikat tartották tiszteletben. Néha még azokat sem. A Wall Street által az egész világon forgalmazott amerikai toxikus „származékos termékek” azután veszélybe sodorták nemcsak a pénzintézetek, hanem egyes kormányok (köztük mindenekelőtt az izlandi és a magyar) fizetőképességét is.

Ma már jól látható módon a pénzügyi szektor „deregularizációja” (vagyis a törvényi szabályozás alóli kivonása) a Reagan-korszakban gyorsult fel igazán, különösen az 1987-es krachot követően. Az akkori kormány hidegháborús célkitűzéseinek megvalósításához szükséges anyagi támogatás ellentételezéseként a Wall Streetnek sikerült kivívnia előbb csak a de facto, majd a de iure autonómiáját is. Ennek a levét issza ma Amerika és az egész világ. Ugyanakkor a történelem furcsa fintora, hogy csillagászati összegeket felemésztő csillagháborús terveivel Reagan nemcsak a Szovjetuniót küldte padlóra, hanem nolens volens valamiképpen a neoliberális gazdaságirányítási metódus későbbi kudarcát is eleve és előre „beprogramozta” a rendszerbe. Ma már az is látszik, hogy a reagani „gazdasági csoda” valójában egy nagy blöff volt, egy felfújt léggömb, amely most kidurrant. Mindennek nyilván hatása lesz az egykori cowboy-színész valós történelmi szerepének utólagos megítélésére is.

Egyes elemzők azt a vélekedést is megkockáztatják, hogy a nyerők tudatosan provokálták ki a válságot, hogy még több haszonra és hatalomra tehessenek szert. Mások egyenesen azt állítják, hogy a Bush-kormány ily módon szándékozott meggyöngíteni politikai riválisait, Kínát és Oroszországot, mint az amerikai kincstárjegyek fő felvásárlóit, vagyis az amerikai kormány, az amerikai fogyasztás és háborús büdzsé legfőbb hitelezőit.

Akárhogyan is van, október 28-án a RIA-Novosztyi orosz hírügynökség bejelentette, hogy Putyin miniszterelnök azt javasolta a kínai vezetőknek, hogy kétoldalú kereskedelmükben a dollár helyett ezentúl saját valutájukat használják, mire kínai kollégája azt válaszolta, hogy a két ország közötti kapcsolatok erősítése stratégiai fontosságú. A maga részéről Medvegyev orosz elnök „politikai zsákutcának” minősítette Amerika „gazdasági egoizmusát” és „egyoldalú világlátását”. Október 24-én az általában pedig mindig nagyon óvatosan fogalmazó kínaiak a hivatalos kormánylap címoldalán azzal vádolták meg az Egyesült Államokat, hogy „a dollár uralkodó helyzetét felhasználva kifosztja a világ vagyonát”, és a tűrhetetlen helyzet korrigálására felhívást intéztek Ázsia és Európa országaihoz, hogy „közvetlen kereskedelmi kapcsolataikból száműzzék a dollárt, kizárólag a saját pénznemeiket használva”. A cikk szerint ennek a szakasznak csupán egyszerű kiindulópontnak kellene lennie a dollár uralmának megdöntéséhez. Valami elkezdődött…

MD 2008. XII. 16-23.