Gazdag István: Kínvallatás, tömegmészárlás, avagy „hagyományőrzés” az angolszász haderőknél

Irakban a „dicső felszabadítók” kínozzák a foglyul ejtett bennszülötteket, adta hírül nemrég a világsajtó. „Undorító és visszataszító”, kommentálta a hírt két ima közt Bush, akinél – mint tudjuk – a lakonikus szóhasználat nem annyira spártai erény, mint inkább mentális hendikep, majd a magafajta buzgó bibliabiflázótól elvárható lamentálást mellőzve igyekezett mielőbb témát váltani. Nyilván nem érte meglepetésként a dolog.
Az Amnesty International és a Vöröskereszt szerint ugyanis a kínzás „módszeres gyakorlat” az amerikai-angol megszálló erőknél. Fényképek tanúsítják, hogy minden idők legnyálasabb ármádiájának trampli nőimitátorai pórázra kötött pucér férfiak vagy lemeztelenített emberhalmok mellett parádéznak. Elvégre kellett valami jópofa szuvenír a családi fotóalbumba a mezopotámiai „holidayről”…
A demokratikus mázzal leöntött és propagandisztikus szólamokkal körített angolszász militarizmus brutalitása csak azokat sokkolhatja, akik a hollywoodi gagyifilmek alapján alkottak maguknak (álom)képet a jenki-brit katonáról, mint a fair-play, hősiesség és nemes lelkűség mintapéldányáról. A történelem ismerői azonban tisztában vannak vele, hogy az angolszász emberfajtánál erőszakosabb, arrogánsabb és agresszívebb nemigen van a világon (talán csak egyet kivéve), amit az is bizonyít, hogy az angol-amerikaiak valószínűleg egymaguk több hódító és területszerző háborút indítottak, mint a Föld összes többi nemzete együttvéve. A XV. századtól kezdve alig volt olyan fontosabb háborús konfliktus, amelybe Anglia ne avatkozott volna be, a XX. században pedig tengerentúli zabigyereke vette át tőle a „világcsendőr” szerepét.
Maga az Egyesült Államok létrejötte is egy véget nem érő agresszió-sorozat eredménye. Anglia söpredéke rázúdult az észak-amerikai kontinensre, őslakóit kiirtotta, földjeiket elrabolta. A puritán pionírok egyik kezükben a Bibliával, másikban egy Winchesterrel hódították meg a Vadnyugatot, amely akkortól vadult el igazán, miután odaérkeztek. Nem mintha a keleti parton más lett volna a helyzet. A keresztyén „civilizátorok”, akik egy „Új Jeruzsálemet”, egy „valódi Izraelt” akartak létrehozni az Újvilágban, nemzeti sportként űzték a skalpvadászatot, és ha kellett, fekete himlővel fertőzött takarók ajándékozásával is siettették az indiánok pusztulását. „Ha a Gondviselésnek az a célja, hogy elpusztítsa ezeket a vadakat, hogy átengedjék a helyet a föld megművelőinek, akkor nem tűnik valószínűtlennek, hogy az alkohol legyen az ehhez vezető eszköz. Hála neki, már elpusztítottuk mindazokat a törzseket, amelyek valaha a partvidéken laktak”, idézi Alain de Benoist a nagy „humanista” és „felvilágosult” államférfi, Benjamin Franklin szavait, az angolszász gyarmatosítók módszereinek illusztrálására. A kérdés egyik „genetikailag képzett” szakértője, Benny Morris izraeli történész azután utólag is igazolja Franklin gondolatiságát, midőn keresetlen őszinteséggel kijelenti, hogy „még az amerikai demokrácia sem jöhetett volna létre az indiánok megsemmisítése nélkül. Ezekben az esetekben a magasabb (!?) végső cél igazolja (sic!) az elérésükhöz szükséges kegyetlen eszközöket” (ÉS, 2004. január 23., eredetileg: Ha’aretz, 2004. január 9.).
Nemcsak a „vadakkal” szemben viselkedtek azonban ilyen barbár módon Albion szülöttei. Számtalan, azóta már „jól bevált” tömegpusztító technológia feltalálásában is prímszerepet játszottak, amelyeket azután az éppen aktuális ellenségeiken teszteltek le a gyakorlatban: a deportálást az acadiai franciákon, az éhen veszejtést az íreken, a koncentrációs táborokat a búrokon. Mérges gázokat is az angolok alkalmaztak először a németek ellen az első világháborúban a belgiumi fronton, az „abszolút” tömegpusztító fegyvert, az atombombát pedig az Egyesült Államok vetette be a két japán mártírváros, Hirosima és Nagaszaki elpusztítására. A második világháborúban az angolszász légierődök tették a földdel egyenlővé Drezdát, több mint 130 ezer ember halálát okozva, és bombázták porig a kontinens számos települését, tekintet nélkül arra, hogy szövetséges vagy ellenséges országról volt szó, hiszen például Franciaországban és Olaszországban a Liberatorok bombái nagyobb pusztítást végeztek a civil lakosság körében, mint a háborús cselekmények a katonaság soraiban. Vietnamban az amerikai B-52-esek szőnyegbombázásainak több millió polgári személy esett áldozatául, az első Öböl-háborúban pedig 200 ezer iraki katonát temettek el élve az amerikaiak „intelligens” légicsapásai.
Mindezen tények ismeretében annak sem kell meglepetést okoznia, hogy a förtelmes ószövetségi előkép (herem) mintájára éppen az angolok intézményesítették az ellenség teljes fizikai megsemmisítését célzó „totális háború” kategóriáját, amelyet Cromwell spanyolok elleni tengeri háborúja és Pitt Napóleon elleni „keresztes hadjárata” példáz legjobban. A brit protestánsok az akkoriban szinte egyetlen „olvasmányélményüknek” számító és szó szerint (magukra) értelmezett Bibliából szívták magukba megingathatatlan kiválasztottság-tudatukat, arrogáns messianizmusukat és vérszomjas agresszivitásukat. A Bibliából, és különösen az ószövetségi „Szentírásból”, amelyben több mint ezerszer fordul elő az „ölni” szó, ráadásul az esetek többségében a gyilkosok még kérkednek is cselekedetükkel és Isten dicsőségére írják azt. A Bibliából, amely (akárcsak egyébként a Korán az araboknak) hitük szerint felhatalmazást adott számukra más népek megtámadására, leigázására, kiirtására. Az ezen a szellemi bázison alapuló sajátos mentalitás és világkép ismeretében írta azt Carl Schmitt, hogy „… létezik egy angolszász ellenségfogalom, amely a hadviselő és nem hadviselő kontinentális megkülönböztetést elvileg elutasítja (…), ennek az angol nemzetközi jognak az alapvető fogalmai és normái önmagukban véve … totálisak és egy önmagában totális világkép biztos ismertetőjegyei” (A politikai fogalma, Osiris, 235. o.).
Köztudott, hogy a Nürnbergi Bíróság és az ENSZ Alapokmánya egyaránt „törvényen kívülinek” nyilvánította a háborút. Ez azonban egyáltalán nem akadályozta meg az Egyesült Államokat abban, hogy a II. világháború óta több mint 25 esetben katonai agressziót vagy intervenciót hajtson végre szuverén államok (a teljesség igénye nélkül: Kína, Korea, Guatemala, Indonézia, Kuba, Kongó, Peru, Laosz, Vietnam, Kambodzsa, Grenada, Líbia, Salvador, Nicaragua, Panama, Libanon, Irak, Szudán, Szomália, Jugoszlávia, Afganisztán) ellen, mint ahogy abban sem, hogy a CIA révén több mint 30 állam- vagy kormányfőt (demokratikus értékelés szerint: „diktátort”) likvidáltasson. Ez alapján talán az sem tűnik túlzásnak, hogy sokak szerint a világ első számú „haramia állama” (rough state) maga az Egyesült Államok. „… Bush Amerikájában csak félnótás televíziós prédikátorok fecsegnek embertársaik szeretetéről és a Biblia parancsolatairól, és a bibliakörök fundamentalista ideológusainak valójában pontosan ugyanaz a céljuk, mint az ultraortodox molláknak és rabbiknak Palesztinában és az arab világban: gyilkosságra akarják uszítani a tömegeket és eközben biztosítják őket arról, hogy Isten is mellettük fog állni”, írja Mathias Bröckers (Összeesküvések, összeesküvés-elméletek és szeptember 11. titkai, 2002 kiadó, 17. o.).
Amikor két évvel ezelőtt ugyanezeken a hasábokon egyenlőségjelet mertem tenni az angolszász és szovjet hordák viselkedése közé a „felszabadított” országok lakosságával szemben, szavaimat csaknem egyöntetű felhördülés fogadta a pszeudojobboldalon éppúgy, mint a reálbaloldalon. (A konformizmus nem ismer ideológiai határokat.) Az még csak hagyján, hogy a szovjetek esetenként gyilkoltak, zabráltak és erőszakoskodtak, de hogy az angolszászok is ugyanezt tették volna, ez sokak számára teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Jellemző, hogy ugyanazok, akik a kommunista rezsimben a szovjetekre nézve találták volna méltatlannak a „horda” minősítést, most az angolszászokra alkalmazva vélték sértőnek. Márpedig a tények makacs dolgok, s ez még akkor is így van, ha Sztálin mondta – és ha én is ezt állítom, akkor nyilván én is csak sztálinista lehetek, ahogy egyik bírálóm akkoriban „logikusan” levezetette (mintha Sztálinnak és Leninnek, vagy éppen Hitlernek és Mussolininek sohasem lehetett volna igaza). Az utóbbi időszak történései és információi csak megerősítenek ikonoklaszta véleményemben, amelyet a legutóbbi történeti kutatások és az időközben napvilágot látott forrásmunkák is alátámasztanak.
Így például J. Robert Lilly: La face cachée des GI’s. Les viols commis par les soldats américains en France, en Angleterre et en Allemagne pendant la Seconde Guerre mondiale, Payot 2004. (A GI’-ok rejtett arca. Az amerikai katonák által elkövetett nemi erőszakcselekmények Franciaországban, Angliában és Németországban a második világháború alatt) c. monográfiája, amely szerint legalább 17 ezer asszony és gyermek vált amerikai katonák által elkövetett nemi erőszak áldozatává Angliában (2420 eset), Franciaországban (3630 eset) és Németországban (11 040 eset). Hogy politikailag még „inkorrektebb” legyen a kép, a dokumentumok alapján az is feketén-fehéren kiderül, hogy az elkövetők döntő többsége (84 százaléka!) néger volt, és csak minden második tettest büntették meg. Franciaországban például 21 amerikai katonát (18 feketét és 3 fehéret) ítéltek halálra és végeztek ki. Németországban azonban, ahol a napvilágra került erőszakcselekmények több mint kétharmadát elkövették, egyetlen halálos ítéletre sem került sor, mivel az áldozatok nemzetiségét a jelek szerint elfogadhatóbbnak tartotta a bíróság az áldozati szerepkörre. „A németországi erőszakok idején a néger katonák egyébként egyfajta rehabilitációt élveztek a háborús erőfeszítéshez való hozzájárulásuk miatt”, írja a szerző (aki egyébként érdekes adalékokkal szolgál az amerikai hadseregben előforduló nagyszámú szexuális agresszióról is).
És ha a nemi erőszaktétel terén az amerikai szoldateszka „mennyiségileg” el is maradt szovjet szövetségeseik teljesítménye mögött (noha ez a könyv értelemszerűen csak a felderített és dokumentált eseteket, vagyis vélhetően csupán a jéghegy csúcsát tárgyalja), ez természetesen nem jelenti azt, hogy az erőszakot elszenvedő nők „minőségi” különbséget éreztek volna a tekintetben, hogy épp a „felszabadítók” demokrata vagy bolsevista válfaja erőszakolta meg őket. Ahogy a német hadvezetés részéről is merő önáltatás volt abban bízni, hogy a háború végén fogságba eső katonáik méltányosabb és civilizáltabb bánásmódot élveznek majd az amerikai fogolytáborokban, mint a szovjet gulágon.
A valóságban alig volt különbség a jenki, illetve az ázsiai barbarizmus között. A III. Birodalom katonai összeomlása előtti napokban ugyanis a nyugati szövetségesek főparancsnoka, Eisenhower tábornok személyesen döntött úgy, hogy a foglyul ejtett német katonák a jövőben nem hadifoglyoknak, hanem „lefegyverzett ellenséges erőknek” (Disarmed Enemy Forces) tekintendők, akikre ezáltal többé már nem vonatkozik az 1929-es (az Egyesült Államok által is aláírt) Genfi Konvenció, amely előírta a hadifoglyokkal való bánásmód kötelező szabályait és többek között lehetővé tette, hogy az elfogott katonák levelet és – sok esetben az életben maradás egyedüli biztosítékának számító – élelmiszercsomagot kapjanak, és meglátogathassák őket a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői. Eisenhower egy tollvonással eltörölte ezeket a kedvezményeket, ugyanakkor intézkedett az élelmiszeradagok csökkentéséről is. Az amerikai katonák napi 4000 kalóriát tartalmazó ellátmányával szemben a hadifoglyok 1500 kalóriatartalmú ételre voltak jogosultak, amely még éppen elég a túléléshez (például a vietnami táborokban is ez volt az előirányzott kalóriamennyiség), miközben a „lefegyverzett ellenséges erők” napi élelmiszeradagja alig tartalmazott 1000 kalóriát. Ezeket a foglyokat általában szögesdróttal körülvett nyílt téren őrizték, fedél nélkül, és a vonatkozó előírások világosan tiltották a barakkok építését, sőt még sátrakat sem biztosítottak számukra, amelyekből pedig az amerikai hadsereg jelentős készlettel rendelkezett. Alig volt vizük, megtagadták tőlük az orvosi ellátást és a legelemibb higiéniai szükségletek kielégítését. A „lassú halál táboraiban” (James Bacque), ahol nemcsak – gyakran nagyon fiatal – katonákat zsúfoltak össze, hanem nőket és gyermekeket is, főleg az alultápláltság okozta betegségek következtében legalább 800 ezren pusztultak el, éspedig a háború hivatalos befejeződését követően, 1945 májusától 1956 nyaráig!
Nem ok nélkül vádolta meg Patton tábornok Eisenhowert azzal, hogy „Gestapo-módszereket” alkalmaz a foglyul ejtett németekkel szemben. Patton nem sokkal később gyanús körülmények között, egy állítólagos autóbalesetben életét vesztette, Eisenhowerből ellenben az USA elnöke lett (személyében példázva azt az ősrégi igazságot, miszerint minden országnak olyan vezetője van, amilyet érdemel).
A szövetséges propaganda infernális elvetemültségére jellemző, hogy miközben a szovjetek 15 ezer lengyel tisztnek a katyni erdőben történt lemészárlását a németek nyakába akarták varrni, addig a jenkik az általuk éhen veszejtett német katonák eltűnését a szovjetek kontójára próbálták írni. „Egyéb veszteségek” – ez az a titokzatos statisztikai kategória, amelyben nyoma veszett nemcsak a papíron, hanem a valóságban is majd egymillió embernek, akiknek az volt az egyedüli bűnük, hogy elvesztették a háborút, és a győztesek aljas bosszújának estek az áldozatául, ahogyan ez a kanadai James Bacque: Egyéb veszteségek. Nyomozás a II. Világháború után a franciák és amerikaiak kezébe került német foglyok tömeges halála ügyében című immáron klasszikussá vált könyvéből kiderül.
A kínzás, a kínvallatás, a fizikai és lelki kegyetlenkedés egyébként régi hagyomány az amerikai hadseregben. A Simpson és Van Roden bírák által vezetett vizsgálóbizottság már 1948-ban megállapította, hogy kínzások révén jutottak például azokhoz a beismerő vallomásokhoz is, amelyek szerint a Német Birodalom területén levő koncentrációs táborokban gázkamrák működtek, és sok vádlottat az így kicsikart vallomások alapján ítéltek halálra (The Progressive, 1949. február). Julius Streicher, a Der Stürmer főszerkesztője, a Nürnbergi Bíróság tudomására hozta a kihallgatása során vele szemben alkalmazott bestiális kegyetlenkedéseket, amelyekről a The Times is beszámolt (1946. április 27.). Később azonban az amerikai ügyész, Jackson javaslatára a bíróság angol elnöke, Lord Lawrence töröltette a jegyzőkönyből ezeket a részeket, Streicher ügyvédjének, Hanns Marxnak az egyetértésével, aki szerint „mindez nem volt érdekes a vádlott védelme szempontjából”. Julius Streichert halálra ítélték és a kirakatper kilenc más vádlottjával együtt 1946. október 16-án kivégezték, nem azért, amit tett, hanem azért, amit gondolt és írt.
Joseph McCarthy amerikai szenátor 1949. május 20-án nyilatkozatban ítélte el a „legyőzött ellenségünkkel” szemben alkalmazott „Gestapo és GPU módszereket”. Mint fogalmazott, „tanúvallomásokat hallottam és dokumentációs bizonyítékokat olvastam, amelyekből kitűnt, hogy a vád alá helyezett személyeket ütötték, verték és testileg kínozták, mégpedig olyan módszerekkel, amelyek csak beteg agyvelőkben születhettek meg. (…) Mindez a vádlók jóváhagyásával történt, hogy megteremtsék a vallomások kicsikarásához szükséges lélektani légkört” (id. Marschalkó Lajos: Világhódítók. Az igazi háborús bűnösök. München 1958, 122. o.). Francis Parker Yockey, a neves amerikai politikai író és gondolkodó, aki jogászként a Nürnbergi Háborús Bűnösök Törvényszékén ténykedett, a maga részéről ugyancsak a győztesek gyomorforgató vallatási módszerei és „igazságszolgáltatási” gyakorlata elleni tiltakozásul fordított hátat hivatásának.
Ami pedig az Irak lerohanásában elévülhetetlen érdemeket szerző híres 7. amerikai lovas regiment legendáriumát illeti, televízió híján még nem tudták képileg is megörökíteni egyik korábbi, 1890-es „hőstettüket”, 300 sziú indián ártalmatlanná tételét Wounded Knee-nél. Zseniális előfutárokként alkalmazva az amerikai hadseregben szokásos „zéró saját halott” doktrínát, Sam bácsi rettenthetetlen (ámbátor óvatos) katonái előbb hamis ígéretekkel lefegyverezték a sziú harcosokat, majd „a Hotchkiss-géppuskák tüzet nyitottak, golyózáport zúdítva a sátrakra, megölve a férfiakat, a nőket és a gyermekeket” (Dee Brown, Enterre mon coeur, Stock, 549. o.). Ugyancsak az illusztris elitalakulat hírnevét öregbíti több száz civil lemészárlása a koreai háborúban, akik az északi haderő előrenyomulása elől menekülve próbáltak védelmet keresni a jenkiknél. Az amerikai hadseregben irányadó 1950. július 27-i memorandum szerint ugyanis „egyetlen menekülő sem lépheti át a frontvonalat. Lelőni mindenkit, aki megpróbálna átjutni. Nők és gyermekek esetében diszkréten eljárni” (Kristina Borjesson, Liste noir, Arenes, 186. o.). Mint az iraki példa is mutatja, a 7. lovas regiment katonái igyekeznek mindenben megfelelni a nagy elődök nemes hagyományainak, mielőtt a hőstetteikért kapott kitüntetésekkel borítva hazatérnének, beteljesítve „demokratikus” küldetésüket.

MD 2004. V. 20.