Hogyan dolgozik a történész? A bizonyítékok egybevágása

A történettudomány egyik legfontosabb fogalma az, amit az angol szakirodalom convergence of evidence néven ismer: a bizonyítékok egybevágása. Egy történeti esemény ritkán nyugszik egyetlen dokumentumon. Azért tekintjük bizonyítottnak, mert egymástól független forrástípusok ugyanarra a következtetésre vezetnek.

A forrástípusok

• Hivatali iratok: rendeletek, jegyzőkönyvek, nyilvántartások, amelyeket a maguk idejében nem az utókornak szántak.
• Személyes források: naplók, levelek, visszaemlékezések, amelyek szubjektívek, de sokféle nézőpontból születnek.
• Tárgyi bizonyítékok: épületek, leletek, fényképek, amelyek fizikai nyomot hagynak.
• Demográfiai és gazdasági adatok: népszámlálások, anyakönyvek, adólajstromok, amelyekben a változás mérhető.

Egyetlen forrást meg lehet kérdőjelezni. Ezer egymástól független, egymásra rímelő forrást nem lehet egyenként kimagyarázni.

Miért erős ez a módszer?

Minden egyes forrásnak lehetnek hibái: a visszaemlékező téved a dátumban, a hivatalnok szépít, a fénykép kivágás. A hibák azonban jellemzően nem ugyanabba az irányba mutatnak. Ha az elkövetők iratai, az áldozatok beszámolói, a semleges megfigyelők jelentései és a tárgyi nyomok ugyanazt a képet adják, akkor egy-egy forrás pontatlansága már nem dönti meg az egészet.

A szelektív kétely csapdája

A történeti tények tagadásának jellemző módszere, hogy egyetlen forrás egyetlen hibáját kiemeli, és úgy tesz, mintha ezzel az egész bizonyítéktömeg megdőlt volna. Ez nem forráskritika, hanem annak paródiája. A valódi forráskritika minden forrásra ugyanazt a mércét alkalmazza, és azt kérdezi: ha ez az egy dokumentum nem létezne, mit mondana a többi? A legtöbb esetben pontosan ugyanazt.

A mérlegelés mértéke

A történész nem abszolút bizonyosságot állít, hanem azt, hogy egy magyarázat sokkal jobban illeszkedik a bizonyítékokhoz, mint bármelyik alternatíva. Ez a mérce szigorú, és éppen ezért lehet rá építeni.