Kétkedve jutunk el az igazsághoz

A latin mondás, dubitando ad veritatem pervenimus, azaz kételkedve jutunk el az igazsághoz, Descartes óta a nyugati gondolkodás egyik alapmondata. Gyakran félreértik. A kétely nem azt jelenti, hogy semmit nem hiszünk el, és azt sem, hogy minden állítás egyformán gyanús. Azt jelenti, hogy az elfogadás előtt megnézzük, mi tartja az állítást.

A kétely mint munkarend

A tudományos módszer lényegében intézményesített kétely. Egy eredmény akkor számít, ha mások megismételhetik, ha a mérés módja nyilvános, és ha a szerző megmondja, mi cáfolná az állítását. Ugyanez a három kérdés a hírolvasásban is működik:

• Ki mérte, és hogyan? Egy szám mögött mindig van egy módszer, amely eldönti, mit számoltak bele és mit nem.
• Megismételhető-e? Egy forrás kevés; két egymástól független forrás már valami.
• Mi cáfolná? Ha egy állításra semmilyen elképzelhető tény nem hathat, az nem erős állítás, hanem védett hit.

A kétely akkor hasznos, ha van vége: ha megmondjuk előre, milyen bizonyíték győzne meg.

Kétely és tagadás

A kétely és a tagadás között éles a határ. A kételkedő azt kérdezi, elég-e a bizonyíték. A tagadó akkor sem fogadja el, ha elég. Az előbbi nyitott a meggyőzésre, az utóbbi a tényekkel szemben is a saját következtetését védi. A kettő retorikája néha hasonlít, mert mindkettő kérdez, de a különbség abban van, hogy a válasz számít-e.

Ezért kezdjük minden elemzésünket azzal, hogy megfogalmazzuk: mi lenne az a bizonyíték, amely megváltoztatná a véleményünket. Ha erre nincs válasz, akkor nem elemzünk, hanem érvelünk egy előre eldöntött ügy mellett.

Arányos kétely

A kétely ára az idő. Nem lehet minden mellékes állítást forrásig visszakövetni. Carl Sagan gyakran idézett mércéje szerint a rendkívüli állításhoz rendkívüli bizonyíték kell. Egy hétköznapi adatnál elég egy megbízható forrás. Egy meglepő, sokakat érintő vagy erős érzelmeket keltő állításnál viszont érdemes lassítani, mert éppen ezek terjednek a leggyorsabban, és ezekben a legnagyobb a hiba ára.