Forráskritika öt kérdésben

A történettudomány a 19. század óta két lépésben vizsgálja a forrásait. A külső kritika azt nézi, hiteles-e maga a dokumentum: valóban az írta-e, akinek tulajdonítják, és valóban akkor keletkezett-e. A belső kritika azt, hogy a tartalma mennyire megbízható. A módszer azóta sem avult el, csak a dokumentumok lettek gyorsabbak.

Az öt kérdés

1. Ki írta? Van-e neve, szakterülete, korábbi munkája? A névtelen forrás nem feltétlenül hamis, de nehezebb ellenőrizni.
2. Mikor? Egy három éve megjelent adat ma is igaz lehet, de az is lehet, hogy azóta megváltozott. A régi cikkek újramegosztása az egyik leggyakoribb félrevezetés.
3. Kinek szól? Más a szakmai közönségnek írt szöveg és a figyelemért versengő cím. A célközönség formálja a hangnemet és azt is, mi marad ki.
4. Miből dolgozik? Elsődleges forrás (saját mérés, dokumentum, jelenlét) vagy másodlagos (valaki más beszámolója)? Hivatkozik-e, és a hivatkozás tényleg azt mondja-e?
5. Miért készült? Tájékoztat, meggyőz, elad vagy mozgósít? Az érdek nem teszi hamissá az állítást, de megmondja, hol kell alaposabban nézni.

Egy forrás nem azért megbízható, mert egyetértünk vele, hanem mert tudjuk, honnan tudja, amit állít.

A klasszikus példa

Lorenzo Valla itáliai humanista 1440 körül bizonyította be, hogy a Konstantini adománylevél, amelyre a pápai világi hatalom hivatkozott, nem lehet a 4. századból. Nem politikai érvvel tette, hanem nyelvivel: a szöveg olyan latin kifejezéseket használt, amelyek Konstantin korában még nem léteztek. A külső kritika itt egyetlen dokumentumon keresztül mutatta meg, hogy a forrás kora és tartalma összevethető, és ha nem illik össze, a forrás nem az, aminek mondják.

A mai változat

Ugyanez a logika működik egy képernyőképnél vagy egy idézetnél. Megvan-e az eredeti? Ugyanaz a szöveg áll-e benne? Előfordul-e máshol, korábbi dátummal? A legtöbb hamisítvány nem kifinomult; egyszerűen senki nem nézett utána.