Reáltörténelem

Ez annak az előadásnak a módosított változata, melyet Leon Degrelle Waffen-SS tábornok adott az Institute of Historical Review (California, USA) számára, 1982-ben.
A téma: a második világháború (és valószínűleg minden idők) legvitézebb és legrettegettebb hadereje, a Waffen SS igaz története, olyasvalaki által előadva, aki személyesen is kivette a részét e legendás katonai alakulat harcaiból.

Nem régen közvetítette az egyik izraeli televíziós csatorna azt a beszélgetést, amiben a még életben levő zsidó partizánok mondták el a II. világháború utáni Németországban a német katonák és a polgári lakosság elleni bűntetteiket és mesélték el egy kötetlen hangú beszélgetés keretében a sikeres és sikertelen gyilkos terveket.

Ha az árpádi bejövetelt követő mintegy száz évet kivánjuk megérteni, feltérképezni, akkor legjobb, ha először felvázoljuk a korabeli Európát. Képzeljük magunk elé Európa földrajzi képét, ne a mai politikait, mert az félrevezet. Mi volt a politikai helyzet a korabeli Európában?

Sammy Beracha zsidó szerző közvetlenül a második világháború után sajátos szemszögből boncolgatja a zsidó és a német kultúra között a XIX. században szövődött szoros kapcsolat természetét. Nem csoda, hogy ominózus könyvére azóta igyekeztek a jótékony feledés homályát borítani.

Négyszáz éve, 1606. február 6-án az alig 19 éves somlyói Báthory Gábor, az ország akkor leggazdagabb földesura, szövetséget kötött a hajdúkkal, akik ennek értelmében támogatták őt abban a jogos törekvésében, hogy megszerezze az erdélyi fejedelmi trónt. Kétszeresen jogos volt ez az igénye. Először, mert családjában korábban öten is viselték a fejedelmi címet. Másodsorban meg mivel eredetileg Bocskay István is őt szemelte ki utódjául. De trónigényét támogatta akkor a török és a Habsburg-hatalom is. Így nem meglepő, hogy Rákóczy Zsigmond birtokkárpótlás fejében készségesen lemondott fejedelemségéről, és egy hónappal később (március 7.) az erdélyi rendek is megválasztották „Gábris vitézt” Tündérország fejedelmének.

Nemcsak Gyurcsány őszödi beszéde óta tudjuk, hogy az állam hazudik. Ünnepek és történelmi események tekintetében különösképpen nagyokat. Egy országot megvezetni mindig is megérte.

A magyarság torzítatlan történelmi emlékezetében egészen kivételes hely illeti meg a XX. századi nemzeti önvédelem egyik legkiválóbb harcosát, Francia Kiss Mihályt, akinek egész életét a hazájáért-nemzetéért vállalt hősies küzdelem töltötte ki. Halálának ötvenedik évfordulóján az a legkevesebb, amivel e rendkívüli ember emléke előtt tiszteleghetünk, hogy – legalább egy szerény méltatás keretében - felidézzük életútját, hadi érdemeit és végső mártiriumát, egyúttal kihantolva valódi lényét a kommunista propaganda által rászórt rágalomözön alól.

A történelemben nincsenek végleg lejátszott játszmák, mert ha lennének, akkor most például Izrael sem létezne. Ki gondolta volna, akár csak húsz éve is, hogy a Szovjetunió valaha is összeomlik. Azután alig négy év kellett hozzá. Az angolok évszázadokon keresztül uralták a fél világot. Mára nem csak a gyarmatbirodalmuk lett oda, de hovatovább már a legrégebbi, „szerves” hódításaikat sem képesek megtartani. Előbb-utóbb megvalósul az ír egység, sőt a skótok (és a walesiek) is kivívják évszázadok óta elveszített függetlenségüket. Így vagy úgy, az igazán elszánt népek mindig elérik céljukat. Az egyik utat az ír Michael Collins, a másikat a skót Sean Connery szimbolizálja. Lehet választani.

Egy nemzetnek elsősorban saját múltja adhatja a tanulságokat a jelenre illetve a jövőre nézve. A baj azonban az, hogy történelmünkből időtlen-idők óta csak alig tudhatunk valami hiteleset. Hamis, hazug tanítások között vergődünk. Már ott tartunk, hogy még a hazug történelmünket is hamisítjuk.

Majdnem két évtizede már annak, hogy Martin Bernal két kötetes műve a klasszikus európai civilizáció „afroázsiai gyökereiről” (Black Athena, The Afroasiatic Roots of Classical Civilisation, I. The Fabrication of Ancient Greece 1785-1985; II. The Archeological and Documentary Evidence, Rutgers University Press, New Brunswick, 1987-1991) széleskörű tudományos vitát váltott ki az Egyesült Államokban.

Sztereotípiákról akkor beszélünk, ha bizonyos gondolati sablonok monoton egyformasággal, szinte gépiesen ismétlődnek és ezáltal gyakorlatilag közkeletűvé válnak. Ilyen történelmi sztereotípia például az, amely szerint az angolok született demokraták és filantrópok, a „fair-play” megtestesítői, a nemes ügyek hivatásos védelmezői, a gyengék és elesettek gyámolítói stb., a németek viszont javíthatatlan kötekedők és vérszomjas militaristák, akiket már a bölcsőben megfertőzött a „furor teutonicus”, nem csoda tehát, hogy a holokauszt sem esett nehezükre.

Mivel jó ideje kudarcorientált nép vagyunk, ezért magunk mulasztásainak, bűneinek feloldozására közhelyes igazságokat fogalmazunk meg. Egyik ilyen, hogy a „magyarok mindig jó katonák, de rossz politikusok voltak”. Megfeledkezve arról, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel és, hogy egy politikailag rosszul előkészített háború többnyire rosszul is végződik. Katonáink pedig elsősorban azért voltak jó katonák, mert a rossz politika által magukra hagyatva gyakran kénytelenek voltak hőssé, mártírrá válni.

Hugo ChávezAmióta Monroe amerikai elnök 1829-ben kijelentette, hogy „Amerika az amerikaiaké”, és ezáltal de facto az egész kontinenst az Egyesült Államok kizárólagos érdekszférájává (értsd vadászterületévé) nyilvánította, Latin-Amerika még sohasem került ilyen közel a tényleges politikai-gazdasági függetlenséghez, mint az idén. Miközben ugyanis az USA Izrael patrónusaként (vagy inkább gladiátoraként) egyre jobban belemerül a vietnamizálódással fenyegető közel-keleti válsággócba, addig latin-amerikai „hátsó udvara” (backyard), élve a lehetőséggel, csaknem teljesen kifarolt mögüle.

„Csalással viselj háborút!” A Moszad izraeli titkosszolgálat mottója önmagában is jól tükrözi azt a mindeddig többé-kevésbé olajozottan működő hazugság-mechanizmust, amelynek a Libanon elleni legutóbbi izraeli agressziót is „eladhatóvá” kellett volna tennie a világközvélemény szemében. Ezúttal azonban a gépezet csődöt mondott, és idejekorán leleleződtek a közel-keleti térség „átmodellezését” célzó amerikai-izraeli geostratégiai játszma titkos (és piszkos) kártyái.

A megfigyelők többsége szerint azzal, hogy a francia nemzetgyűlés nemrég büntethetővé nyilvánította az örmény népirtás tagadását – és azt hivatalosan is a holokauszt „rangjára” emelte –, valójában csak egy újabb akadályt igyekezett állítani Törökország EU-tagsága elé, amely az európaiak (főleg a franciák, hollandok, görögök és osztrákok) körében enyhén szólva nem éppen népszerű elképzelés.