Mohamedizmus

A burka viselését jelentősen megszigorítani kívánó francia törekvések nyomán az olasz hatóságok is fontolóra veszik, hogy betiltsák az egész testet takaró női ruhadarabok viselését. Erre utal, hogy a nőpolitikáért felelős miniszter egy sajtónyilatkozatában a nyilvános helyeken viselt öltözéket szabályozó törvény felülvizsgálatáért emelt szót. A törvény szövege szerint nem szabad olyan ruhadarabot viselni közterületeken, amely nem teszi lehetővé az arc felismerését.

Vitalitás, hanyatlás, eretnekség és ökuménia. Messianisztikus vallások és ideológiák megítélésekor mindenkor fontos tudni, hogy az ellentétpárok éppen melyik oldala a domináns. Ahogy az elmélet és gyakorlat viszonya is rendre igen érdekes tanulságokkal szolgálhat. Veszélyes-e az iszlám? Szabad-e ebben az esetben általánosítani? Válaszom mindkét esetben: igen. Veszélyes annak, akinek értékrendszere, életvitele távol áll tőle. Veszélyes, mert az iszlám az erőszakot sem mellőző térítő vallás, mely az embereket igazhitűekre és hitetlenekre osztja. Saját magát tartja legkiválóbbnak és minden mást megsemmisíteni, de legalább alávetni akar. Lehet persze azt mondani, hogy az "igazi" iszlám nem ilyen, de pontosabb, ha azt mondjuk: ilyen is.

A hidegháború után az európai baloldal valószínűleg legravaszabb húzása az volt, hogy multikulturális társadalmakat szülő, a tömeges bevándorlást támogató pártokba tömörültek és elkezdték importálni a szavazókat külföldről. Mi több, még azt is elérték, hogy a konzervatív és jobboldali pártokat rasszistának, bigottnak és szélsőségesnek állítsák be a közvélemény előtt. A baloldaliak és a muszlim bevándorlók között egy új, gyümölcsöző szövetség kezd kialakulni Európában.

A jövőbeni történészek 2006-ot úgy fogják feljegyezni, hogy ez volt az az év, amikor Európában a muszlimok jelentős választási tényezővé váltak. A demográfusok ezt régóta jósolták, ennek ellenére a multikulturalizmus bajnokai meglepődtek, hogy a muszlimok elsősorban a jelölt etnikumát nézik: a muszlim szavazók a muszlim jelöltekre szavaznak, még akkor is, ha a jelölteket a pártjuk egy olyan körzetben indította, ahol gyakorlatilag semmi esélye sem volt a győzelemre.

Egy ideje már kering a világhálón egy döbbenetes és sokkoló hatású látlelet, amely bemutatja, hogy mi lett Rotterdamból, az egykoron gyönyörű holland városból. A tengerszint alatti Németalföldnek ma már nem a tenger hullámaival kell megküzdenie nap mint nap, hanem az áradatként rájuk zúdult muzulmán tömegekkel. Az írás eredetileg az olasz Il Foglio című lapban jelent meg, majd lefordították több európai nyelvre is. Egy-két felbukkanó magyar szöveg után most elkészült az antidogma.hu saját fordítása is.

Legalább nyolc éve már Brüsszelben a legtöbb fiú újszülött a Mohamed előnevet kapja, és most már Angliában is (Muhammad), ahogyan a Párizs környéki – egykori vörös, ma azonban sokkal inkább zöld (az iszlám színe) – Seine-Saint-Denis övezetben és Marseille-ben. Ugyanez a helyzet a norvégiai Oslóban, a svédországi Malmőben, a hollandiai Amszterdamban és Rotterdamban, sőt az olaszországi Milánóban is.

Valószínűleg egy visszautasított kérő családja vagy barátai ölhettek meg 44 embert a keddi törökországi esküvőn. Eddig nyolc gyanúsított ellen emeltek vádat, két másikat pedig őrizetbe vettek szerdán.

Egy homoszexuális férfi, egy filmkészítő, egy muszlim nő, és egy politikus egy apró pártból. Hogy lehetséges, hogy ezek a valószínűtlen egyének - akik valójában a társadalom széleiről származnak - a kora XXI. századi európai történelem középpontjába kerültek? Úgy, hogy mivel a szélekről származtak, ezért az elsők között látják a problémákat.

Negyven korbácsütésre és négy hónap börtönre ítéltek egy 75 éves asszonyt Szaúd-Arábiában, mert "erkölcstelen együttlétbe" keveredett egy fiatal férfival: közös helyiségben volt vele és annak egy barátjával.

Az Európában egyre gyakrabban kirobbanó etnikai forrongások ijesztő és mennydörgő jelensége a pszichés elfojtás reakcióját váltotta ki a politikai, kulturális és médiabeli elitből, amely egyébként részben az okozója annak. Olyan állapotba kerültek, mint egy alkoholista, akinek már előrehaladott májzsugora van, de nyugtalanító fájdalmait gyomorrontásnak tulajdonítja, és továbbra is iszik. Mindenki úgy nyugtatgatja magát, ahogy tudja.

Mint arra a lassan már három évtizede zajló globális dzsihád egyik legelszántabb ellenfele, Guillaume Faye figyelmeztetett: ha a posztkeresztény Nyugat vallásháborúba bocsátkozik, abból csak vesztesként kerülhet ki. Mindenekelőtt azért, mert az iszlám mint leginkább archaizáló vallás mozgósító ereje sokkal nagyobb, hívei készek az életüket is feláldozni hitükért, ellentétben a materializmus, individualizmus és racionalizmus által mostanra végletesen megfertőzött „szokás-keresztényekkel”. Köztük is vannak persze kivételek. Kérdés, hogy ők erősítik vagy inkább gyöngítik a szabályt. Mondhatni létkérdés.

Louis de Bonald-lal szólva az önismétlés és a meg nem értés között nincs mérlegelnivaló. Ezt azért bocsátom előre, mert bármennyire onerózus feladatnak is érzem, a XVI. Benedek pápára nemrég kimondott fatva nyomán ezúttal egy általam már számtalanszor kivesézett témával kell foglalkoznom.

A Vatikánba látogató Amerikai Zsidó Bizottság küldöttségét üdvözlő beszédében XVI. Benedek pápa arra emlékeztetett, hogy mivel „a judaizmus, a kereszténység és az iszlám egyetlen istenben, az ég és a föld teremtőjében hisz, ebből következően mindhárom monoteista vallás együttműködésre hivatott az emberiség közös érdekében, az igazság ügyét és a világbékét szolgálva” (Corriere della Sera, 2006. március 17.). A pápa jámbor óhajával csak az a gond, hogy a defenzív kereszténység hiába hajlik a megbékélésre, ha az offenzív iszlám hallani sem akar róla. Sajtóhírek az utóbbi hónapok terméséből, „ömlesztve” és kommentár nélkül.

Az Egyesült Államokban mostanra elhatalmasodó vallási fanatizmus hetvenes-nyolcvanas évekbeli éledésével mintegy szinkronban, a Föld másik archaizáló civilizációs blokkjában, az iszlám világban is „elszabadult a pokol”, éspedig az amerikainál sokkal látványosabb módon.

És Isten megteremté a nőt…, de előtte még a férfit, hogy legyen ideje megszólalnia. Brigitte Bardot azonban nem tartozik azok közé a nők közé, akik addig beszélnek, amíg végül lesz valami mondanivalójuk. Éppen ellenkezőleg. A hatvanas évek nemzetközi szexszimbóluma, aki azóta, hogy idejekorán (alig 40 évesen) végleg hátat fordított a filmezésnek, az állatok és a természet védelmének szenteli életét, az üres fecsegés helyett sokkal inkább a tetteket részesíti előnyben.