Neosaulizmus

A sötétség csak Goya ecsetjére való szörnyeket szülhet, akit üldözött az inkvizíció, amely azért szorítja karjába a szellemet, hogy megfojtsa. Később azután a vallási inkvizícióknak és a hagyományos messianizmusoknak erős konkurenciájuk támadt a gyakran még veszélyesebb laikus (marxista-leninista-sztálinista, demokratikus, antirasszista, liberális, „emberi-jogista” stb.) dogmatizmusok képében.

A liberális tömegdemokráciát a valaha létező politikai berendezkedések legjobbikának, az oligarchikus turbókapitalizmust pedig a valaha létező termelési és gazdaságszervezési módok legtökéletesebbikének beállító dogmát elutasító gondolkodókkal szembeni intolerancia-hullám indítékait vizsgálva Alain de Benoist megemlíti „az erős referenciákat nélkülöző és a néptől elszakadt Új Osztály” önlegitimációs félelmét is, amelyet az vált ki, hogy „tagjait már régóta nem a valódi képességeik, hanem az önmaguk kiválasztására való alkalmasságuk alapján választják ki”, tehát teljesen természetes módon „attól rettegnek, hogy elveszítik privilégiumaikat és pozícióikat”.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy én a magam részéről senkit sem szeretnék börtönben látni azért, amit gondol, ír vagy mond. Először is, mert roppantul unalmas lenne a világ, ha mindenki ugyanazt gondolná és mondaná, amit én, és az unalmas életnél szánalmasabb életet elképzelni sem tudok. (Varietas delectat.) Másodszor, mert az elvi viták államhatalmi eszközökkel történő elintéz(tet)ését nem tartom fairnek, hanem undorító, gyáva és aljas módszernek. Egyébként pedig a pluralizmusról és toleranciáról mint alapértékekről papoló modern demokráciák legnagyobb szégyene, hogy a „gondolatbűn” egyáltalán létezhet büntetőjogi kategóriaként.

Franciaországban 1996-ban heves támadás indult Stéphane Courtois, Thierry Wolton, Gérard Chauvy és különösen Karol Bartosek ellen, akiket abban találtak bűnösnek, hogy fellebbentették a fátylat Arthur London (csehszlovákiai zsidó kommunista nacsalnyik, kémkedés vádjával 1949-ben perbe fogják, elítélik, később rehabilitálják és engedik Franciaországba távozni, ahol A vallomás címmel írt könyvet) életpályájának sztálinista szakaszáról.

Főszerkesztőm szelíden, ám annál határozottabban a tudomásomra hozta, hogy a szeretet ünnepére való tekintettel üdvösnek tartaná, ha engem is áthatna az esemény magasztos mivolta és állandó heti penzumomban az alkalomhoz illő, de tőlem szokatlan módon keresztényi érzületet tanúsítanék felebarátaim iránt. Noha Nietzsche nyomán én inkább az egész barátot hirdetem, egy ilyen kérés elől mégsem térhettem ki – már csak gyarló egzisztenciális önérdekből sem. Az alábbiakban tehát néhány olyan téma következik „ömlesztve”, kommentár nélkül és hírszolgálati stílusban, amelyekkel eredetileg a tőlem megszokott „keresztényietlen” megközelítésben akartam foglalkozni.

A győzedelmes biotechnológiák korában kellenek-e szabályok az „emberparkhoz”? – tette fel a provokatív kérdést Peter Sloterdijk, amellyel az önmagát baloldali nietzscheánusként aposztrofáló német filozófus a humanizmus leltárba vételét szándékozott megkezdeni. Válaszként médiatikus lincselés jutott osztályrészéül, Jürgen Habermas vezényletével.

Carl SchmittHúsz éve, egészen pontosan 1985. április 7-én hunyt el Carl Schmitt, a múlt század minden bizonnyal legnagyobb európai jogtudósa, akit a nemzetiszocialista rendszerben kifejtett tevékenysége miatt a háború után életfogytig tartó purgatóriumra kényszerítettek. Az évforduló ismét csak alkalmat adott a „politikailag korrekt” tábor kedvenc sportjára, egy kis posztumusz „nácivadászatra”, amelynek most is – mint annyiszor – a Le Monde című balliberális francia napilap adott helyet.

A valódi demokrácia egy olyan politikai rendszer, amelyben a népé a legfőbb hatalom. Napjaink parlamentáris rendszerei azonban már régóta bebizonyították, hogy csupán a valódi demokrácia karikatúrái. Valamennyi klasszikus görög szerző számára a demokrácia fogalma magába foglalja azt, hogy a nép vezetői sorsolással legyenek kiválasztva. Amint választás van, már csak egy oligarchikus rendszerről beszélhetünk, amelyben a választottak nem képviselik a nép reprezentatív mintáját és nem egyenlők a néppel: mások a szükségleteik, más a kultúrájuk, sőt mások a céljaik is. Noha valódi demokrácia sohasem létezett a modern korban, tapasztalnunk kell, hogy ahelyett, hogy e felé az ideál felé haladnánk, nagy lépésekkel távolodunk tőle, éspedig az általános közöny közepette.

Az amerikaiaknak szinte mindenre vannak felméréseik. Nem véletlenül, hiszen a liberálisnak hazudott totalitárius lumpendemokráciában az állampolgári vélemények állandó szondázása révén időben megelőzhetők azok az esetleges népi megmozdulások, amelyek a demokrácia nevében fellépő (és eszméjével visszaélő) Új Osztály egyeduralmi pozícióit veszélyeztethetnék.

A liberális képviseleti demokrácia eszmei megalapozásában és gyakorlati megvalósításában történelmi szerepet játszó angolok és amerikaiak immáron a saját nemzeti termékükként kezelt demokráciaforma fegyveres exportjától sem riadnak vissza, azon infantilis elképzelésüktől vezéreltetve, hogy ami nekik megfelel, az nyilván jó a világ maradékának is.

Alig ért véget a német zöldek által gründolt január végi antiszemitizmus-ellenes happening Berlinben, máris újabb ökumenikus zsinaton hirdettek anatémát napjaink főbenjáró bűnének szankcionálására. Ezúttal az amerikai zsidó szervezetek hívták rapportra a kérdésben (kötelezően) érdekelt európai kormányszerveket, egyházi személyiségeket, politikusokat és értelmiségieket Brüsszelbe, amely tényt az „Európa az antiszemitizmus ellen és a különbözőség egységéért (sic!)” elnevezés sem tudta kellőképpen palástolni. Igaz, hogy a „nem létező lobbi” egyre kevésbé törődik a látszat fenntartásával, és a dolgok alakulását tekintve egyre kevésbé is van rá szüksége.

A felvilágosodás a kontinentális Európában felszabadította a büntetőjogot a morál zsarnoksága alól, amiért Beccaria, Bentham és Kant maneseit illeti köszönet. A racionális és utilitarista írott joggal, amelynek a napóleoni büntető kódex volt az emblémája, ily módon véget ért az a „pszichés tortúra”, amelyet a középkori igazságszolgáltatás gyakorolt a lelkek fölött. Még az ultraroyalista Léon Daudet szerint is a „gyalázatos inkvizíció” volt a francia forradalom legfőbb kiváltó okainak egyike.

A civilizációk a városokban születtek és fejlődtek ki. Mi lenne a klasszikus antikvitás Athén mint „Hellász tanítója”, Alexandria mint a Szerapeion befogadója, Róma mint a népek törvényhozója nélkül? A városok azonban jellegüknél fogva nemcsak a kultúra és a civilizáció szülőhelyei, hanem az emberi közösség hierarchikus tagozódásának és a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásának is sajátos színterei.

Az amerikaiak általában azt gondolják, hogy az európaiak hasonlítanak hozzájuk. Úgy hiszik, hogy az európai nemzetek olyanok, mint az amerikai nemzet: a jog, a vallásszabadság, a demokratikus kormányzás, a szabadverseny és a sajtószabadság elvein alapulnak. Az utóbbi évek során azonban az európaiak elveszítettek egy lényeges szabadságjogot, nevezetesen a szólás szabadságát.

Nem sokkal a hatalomból való távozása előtt Eisenhower elnök felhívta honfitársai figyelmét egy „ipari-katonai komplexum” létezésére, amely szerinte az Egyesült Államok jövőjét fenyegeti. A Pentagon és a fegyvergyártó óriáscégek „vérfertőző” kapcsolatából született lobbi ugyanis olyan technikai és pénzügyi kapacitással rendelkezik, amely az egykori elnök szerint lehetővé teszi számára a képviseleti demokrácia intézményeinek teljes megrontását.