Saulizmus

A későkommunista és a liberális információs politika a más gondolatok, nézetek terjesztését, népszerűsítését ugyanazon elvek alapján végzi. Hajlandó a színes és pluralista tájékoztatásra, de csak szigorú ideológiai határokon belül. Nagyon ügyel arra, hogy nem oda való gondolatoknak, melyek tanaik gyökereit is cáfolják, helyet ne adjon.

A kereszténység hatalomra jutását követően az egész Római Birodalomban – becsmérlően – pogánynak minősítették a nagy ókori (görög, szír, római, egyiptomi, perzsa stb.) kultuszokat. Pogánynak (paganus = vidéki), vagyis vidékinek, primitívnek, mai divatos szóval élve mucsainak, néha istentelennek nevezték a világszemléleteket, híveiket, a piramisokat, Kolosszeumot, Akropoliszt építő, Szofoklészt, Platónt, Eukleidészt teremtő kultúrákat.

Nagyfokú naivitás lenne azt képzelni, hogy az egyházi pedofília jelensége csupán a cölibátusra kényszerített, és így a normális szexualitásban intézményesen gátolt katolikus papságot fertőzte meg. Távolról sem ez a helyzet. Protestáns lelkészeket, anglikán prédikátorokat és zsidó rabbikat is egyre gyakrabban kapnak rajta letolt gatyával kisfiúk vagy kislányok társaságában, és a mozlim imámok sem vetik meg a friss kakashúst, éppen ellenkezőleg. Úgy tűnik, pedofil vonalon már megvalósult a monoteista ökumené. Hallelúja?

Szülei akaratából gimnáziumi tanulmányait az egyik budapesti katolikus tanintézetben abszolváló, momentán már joghallgató ismerősöm elmesélte, hogy – a reverendák környékén terjengő penetráns „kanszagon” kívül – mi volt az a döntő „élmény”, amely egyszer s mindenkorra letérítette őt a krisztusi útról. Kémiaórán történt. Paptanára kiküldte a szertárba egy vegyszerért. – Tanár úr, kérném a szertár kulcsát. – Gyere ide, fiam, és vedd ki a nadrágzsebemből…
Jó poén, mondhatják az egyház apologétái. Annak már kevésbé, akit érintett.

A katolikus egyházat világszerte sújtó pedofil-botrányokban gyakran ujjal mutogatnak a papi nőtlenségre, amerikai szakemberek szerint azonban távolról sem ilyen egyszerű a dolog. Európa után az egyházi pedofília az Egyesült Államokban is komoly tiltakozáshullámot gerjeszt a katolikus egyház ellen. Esetek ezrei kerültek a napvilágra azóta, hogy 2003 januárjában 10 éves börtönbüntetést szabtak ki John Geoghan egykori bostoni papra egy 11 éves fiú sérelmére elkövetett szexuális visszaélés miatt.

Kedves Olvasó! A napokban tudtam meg, hogy valaki a megkérdezésem és engedélyem nélkül föltette az internetre a Bibliai érdekességek, történetek, aforizmák c. könyvemet, amelynek első kiadása 1992-ben látott napvilágot. Tisztában vagyok vele, hogy a föltevő megsértette a szerzői jogaimat. Ám ennek ellenére nem haragszom az illetőre, hanem köszönetet mondok neki a fáradságos munkájáért, továbbá azért, mivel lehetővé tette az érdeklődők számára, hogy hozzáférjenek ehhez a 726 oldalas könyvhöz, amelyből a papok is megtudhatják, hogy milyen dolgok szerepelnek a zsidó és keresztény vallás kánonjában, és amelynek a tartalmát pontosan ez a cím jelölte volna meg: A Biblia igazi világa.

Isten (ügyeletes) földi helytartója 2008. szeptember 12-én misét celebrált Párizsban az Invalidusok terén, és szokásához híven ezt az alkalmat is arra használta fel, hogy néhány igencsak retrográd „igazságra” emlékeztessen, amilyenek csak tőle telnek ki. A válogatott ostobaságok tömkelegéből, amelyeket úgy adott elő, mintha az ész tündökléseiről lenne szó, pedig csak a totális ürességet érvényesítő körkörös okoskodás kínkeserves vajúdását bizonyítják, következzék egy különleges passzus annak illusztrálására, ahogyan egy pápa gondolkodik a XXI. században.

A Hetek-ben napvilágot látott interjúban Heller – akire a korábban említett zsidó önvizsgálat egyáltalán nem jellemző – azt jelenti ki, hogy az antiszemitizmussal „egész Európa átitatódott”; Nyugat-Európa még nagyobb mértékben, mint Magyarország. Hazánkról kijelenti, hogy még nem nézett szembe Auschwitzcal, amely „a legnagyobb magyar temető” lett.

Renan klasszikus axiómája szerint „az egyenlőség a par excellence teológiai tévedés”. Ehhez képest igazán figyelemre méltó, hogy Zakar András pápai kamarás 1976-ban éppen azt tartotta a legfontosabbnak, hogy „szocialista világunkban állítsuk helyre Krisztus tanításának megbecsülését, mert világos, hogy … ez készítette elő azt a társadalmi fejlődést, amely megteremtette a szocializmust, hiszen Krisztus tanítása hirdette meg először a világon az emberi testvériség és az alapvető emberi jogegyenlőség tanítását” (Elhallgatott fejezetek a magyar történelemből, Duna Kk. V., Svájc).

Ha valakit mindenki szeret, azzal az emberrel valami nagyon nincs rendben. És ha valaki elvárja, hogy mindenki szeresse, az még inkább klinikai eset. Neurotikus? Talán. Többek között ez jutott eszembe, miközben Bayer Zsolt cikkét („A neurotikus ateizmus”) olvastam a Magyar Hírlap január 19-i számában.

Szinte mindenki ismeri azt a Jézusnak tulajdonított mondást, miszerint „könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mintsem a gazdagnak isten országába bejutni” (Lk 18,25). Akár így van, akár nem, ez a „legfelsőbb helyről” származtatott szentencia hosszú évszázadokra meghatározta az egyháznak a pénzhez és annak birtokosaihoz fűződő viszonyát, amely az elviekben kifejezett „jó szándék” ellenére a gyakorlatban meglehetősen ambivalensnek bizonyult.

Constantinus vagy Theodosius római birodalma mélyen különbözött Augustus és Septimius Severus (193-211) birodalmától, mind politikai, mind gazdasági, társadalmi és szellemi strukturájában. Az egyik olyan változás, amelynek a következményei a legfontosabbak és legtartósabbak voltak, a birodalom kereszténységre térítése, amely a IV. század vége felé államvallássá vált. Akkoriban csupán annak a totalitarizmusnak volt az egyik kifejeződése, amely a tetrarchia korszakától (285-305) az emberek és javak kisajátítását célozta az állam és bürokráciája javára.

H.F.K.GüntherFélreismerhetetlenül megmutatkozik, hogy az indogermán vallásosság nem valamiféle félelemben gyökerezik, akár az istenségtől, akár a haláltól való félelem legyen is az. Statius, a későrómai kori költő mondata, miszerint az isteneket az emberi félelem alkotta (Thebais III, 661: primus in orbe fecit deos timor), nem alkalmazható az indogermán vallásosság legmagasabb rendű megnyilvánulásaira. Az „istenfélelem” (Salamon Példabeszédei 9,10, Zsoltárok 111,10) nem a hit és nem a bölcsesség kezdete. Bárhol bontakozott is ki, az indogermán vallásosság szabadon bontakozott ki.

Az emberiség mindenkor a tudásvágy és egy titkos ösztön közt örlődött, amely arra figyelmeztette, hogy a tudás veszélyes is lehet. Az emberiséget mindenkor megosztotta az a kérdés, hogy inkább a hit által keresse az üdvét vagy a tudás által javítsa a létfeltételeit.