Alain de Benoist

Egyik athéni utazása során, 1904-ben, Sigmund Freud fivére társaságában felkeresi az Akropoliszt. Harminc évvel később Romain Rolland-nak írt levelében bevallja, hogy azon a napon „egy futó személyiségvesztési roham” kerítette hatalmába. Egy élet kétértelműségét felfedő epizód…

Az 1968-as berlini diáklázadás emblematikus alakja, a Német Szocialista Diákszövetség (SDS) karizmatikus vezetője, a Habermas által később „baloldali fasisztának” titulált Rudi Dutschke a nemzeti felszabadítás perspektívájában képzelte el a forradalmat, derül ki egyebek mellett abból a beszélgetésből, amelyre Bernd Rabehl, Dutschke egykori harcostársa, a német „parlamenten kívüli ellenzék” (APO) egyik teoretikusa és Alain de Benoist, a francia Új Jobboldal spiritus rectora között került sor a gondolatiskola elméleti orgánuma, az Éléments hasábjain. Az alábbiakban az eszmecsere legérdekesebb és leginkább gondolatébresztő részei következnek.

Mindenki tudja, hogy ha az egész világ szavazhatott volna az amerikai elnökválasztáson, Barack Obama nemcsak néhány pontos eltéréssel nyert volna, hanem legalább 80 százalékos többséggel. Izrael figyelemre méltó kivételével gyakorlatilag a világ összes országában ugyanis a demokrata jelölt a közvélemény nagyon széleskörű támogatását élvezte.

Gyakran mondják, hogy a kapitalizmus a válság szinonimája, hogy az általa kiprovokált válságokból táplálkozik, vagy hogy az „adaptációs képessége” határtalan, amivel azt akarják érzékeltetni, hogy a kapitalizmus elpusztíthatatlan. Valójában meg kell különböztetni a ciklikus, konjunkturális válságokat (ismerjük a híres Kondratieff-ciklusokat) és a rendszerbeli, szerkezeti válságokat (mint amelyekre 1870 és 1893 között, az 1929-es nagy „depresszió” idején vagy 1973 és 1982 között került sor, amikor a strukturális munkanélküliség kezdett megjelenni a nyugati országokban).

Manapság már alig vannak baloldaliak, akik Marx mintájára a burzsoázia által a proletariátus lefegyverzésére és domesztikálására feltalált osztályprocedúraként bírálnák a demokráciát, mint ahogy kevés jobboldali állítja az ellenforradalmárok mintájára, hogy a demokrácia egyenlő a „nagy számok törvényével” és a „tehetségtelenek uralmával” (anélkül egyébként, hogy valaha is képesek lettek volna pontosan megmondani, mit is szeretnének a helyébe tenni). Ritka kivételektől eltekintve napjainkban már nem a demokrácia hívei és ellenségei állnak egymással szemben, hanem kizárólag a hívei, a demokrácia különböző felfogásai nevében.

„Persze semmi oka nincs, hogy az új totalitarizmusok a régiekre hasonlítsanak. (…) Egy valóban ’hatékony’ totalitárius állam az lenne, amelyben a politikai főnökök mindenható végrehajtó bizottsága és igazgatókból álló hadseregük uralkodna a rabszolgák népességén, akiket felesleges lenne kényszeríteni, mert szeretnék a szolgaságukat. Megszerettetni velük azt, a mai totalitárius államokban ez a propaganda-minisztériumok, az újság-főszerkesztők és az iskolamesterek feladata” (Új előszó Aldous Huxley: A világok legjobbika c. könyvének 1946-os kiadásához).

Éppen egy éve, július 4-én hunyt el Armin Mohler, Ernst Jünger egykori magántitkára, a német Konzervatív Forradalomról szóló monumentális munka szerzője, a kortárs gondolkodás kimagasló alakja, aki jelentős befolyást gyakorolt az Új Jobboldalra, és annak vezéregyéniségére, Alain de Benoist-ra.
Az alábbiakban abból az írásból közlünk részletet, amellyel Alain de Benoist járult hozzá az Armin Mohler 75. születésnapja alkalmából megjelentetett tisztelgő könyv anyagához, majd pedig az a „történelmi interjú” következik, amelyet Armin Mohler adott a legtekintélyesebb olasz napilap, a La Repubblica számára 1996. december 10-én, és amelyet Alain de Benoist fordított franciára, Gazdag István pedig magyarra.

Az ellenállók gyakran terroristák egyesek számára, a terroristák pedig ellenállók mások számára. Legalitás és illegalitás, törvényesség és törvénytelenség között a határvonal mindig a történelmi széliránynak megfelelően változik. A Terror francia forradalom alatti bevezetésétől a 2001. szeptember 11-ét követő terrorizmus elleni „totális háborúig” nem könnyű eligazodni a cimkézésben.

Mondjuk ki rögtön: a posztmodern idők első pápájának ambíciózus terve, akit pontifikátusának első éveiben „Isten atlétájaként” üdvözöltek, végül is nem valósult meg. Az utazásai során, a párizsi és római Világifjúsági Napok alkalmából vagy a 2000. jubileumi év eseményein összeverődött hatalmas közönség ellenére a tömegek „újraevangelizálása Európa keresztény identitásának” bázisán lényegében csak kegyes óhaj maradt.

A nyugati társadalmak ma olyan megfigyelő és ellenőrző eszközökkel rendelkeznek, amelyekről a régi totalitárius rezsimek csak álmodoztak, és napról napra egyre többet használnak is belőlük. Ez a megfigyelés a „politikai korrektséghez” kapcsolódik, amely a mindenkire ráerőltetett szavak révén igyekszik normák közé szorítani a véleményt, az „egyengondolathoz”, amely a vitát az esküvel szándékozik helyettesíteni, a tolakodó higiénizmushoz, amely a Jó nevében a szokások szabályozását célozza, a személyes preferenciák korlátozásához, amely egyenesen szembe megy a szabad véleménynyilvánítással, és végül a propagandához, amelyet ma reklámnak neveznek.

A vallásos kultúra kíméletlen meggyöngülése a múlt század hatvanas éveiben következett be, vagyis egybeesik a modernitás végével, ami pedig már önmagában is egy lényeges szakadást képviselt. A modernitást megelőző korszakról elmondható, hogy a múlt általi meghatározottságot részesítette előnyben. A nemzedékekről nemzedékekre átadott vallás lényeges szerepet játszott azzal, hogy korlátozta és szabályozta az emberi törekvéseket és magatartásokat. A teljes társadalom a viszonylagos heteronómia rendszerében élt.

A szélsőjobboldali mozgalmak és a zsidókérdés elismert nemzetközi szaktekintélyének számító Pierre-André Taguieff francia történész nemrég monumentális, majdnem ezer oldalas könyvet jelentetett meg Precheurs de haine. Traversée de la judéophobie planétaire (A gyűlölet prédikátorai. Átkelés a világméretű zsidógyűlöleten, Mille et une nuit, Párizs 2004) címmel, amelyben a zsidók elleni előítéletek továbbélését és legújabb megjelenési formáit veszi górcső alá - nem mindennapi írói fantáziáról téve tanúbizonyságot. Alain de Benoist alapvető fontosságú elemző tanulmányban leplezte le az egyébként nagy leleplező hírében álló Taguieff vállalkozásának árnyoldalait. A téma fontosságára és hazai „kapcsolódási pontjaira” való tekintettel írását csaknem teljes terjedelmében közöljük. (G.I.)

Egyes libertáriusok szerint az ökologizmust „a természet szakralizációján és az anyaföld archaikus kultuszához való visszatérésen alapuló neoanimista vallásnak” kell tekinteni, és ugyanakkor „a megtelepedni igyekvő posztmodern kommunizmus konszenzuális ihletőjének”. Pierre-Gilles de Gennes, az 1991-es fizikai Nobel-díj nyertese nemrég ugyancsak elítélte az „ökologizmus vallását”. Mások „a limesen túl maradt szerencsétlen (sic!) népek régi germán pogányságára” asszociálnak a környezetvédelmi gondolkodásmód forrásvidékét kutatva. A híres vulkánkutató, Haroun Tazieff szintén „a természet imádatának újpogány érzéseit” kritizálja.

Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által egyoldalúan kirobbantott iraki háborúnak legalább megvolt az az érdeme, hogy felélesztette az európai öntudatot, amelyet a Párizs, Berlin, Moszkva által alkotott háborúellenes egységfront szimbolizált. De vajon ezt az öntudatra ébredést követni fogja-e a megfelelő intézményi fejlődés? Sajnos, semmi sem kevésbé biztos, hiszen az európai alkotmány legalábbis nyugtalanító kétértelműségeket tartalmaz. Mindazonáltal egy Párizs-Berlin-Moszkva tengely formálódása nagyon rossz hír lenne „amerikai barátaink” számára.

„Hogyan lehet felrázni egy olyan kiábrándult és elfásult népet, mint a miénk? Időnként képzelt veszélyekkel kell riogatni”, írta Tocqueville a L’Ancien Régime et la Révoltution c. művében. A képzelt veszélyek manapság azok, amelyeket a politikai-médiatikus osztály elővesz a kalapjából, hogy elterelje a figyelmet a valódi veszélyekről és mellesleg elfeledtesse a saját aljasságait. A „populizmus” leleplezése - a „populista fenyegetés”, a „populista elhajlás”, a „populista kísértés” - nyilvánvalóan a művelet része. A kilencvenes évek kezdete óta ez a korábban ritkán használt kifejezés valósággal betört a közbeszédbe, immáron pedig politikai sértésként működik, miközben, ellentmondásos módon, az elemző kategória státusára tart igényt.