Gazdag István: A Paradicsomtól az Utópiáig. A biblikus egyenlőség marxista gyakornokai

A civilizációk a városokban születtek és fejlődtek ki. Mi lenne a klasszikus antikvitás Athén mint „Hellász tanítója”, Alexandria mint a Szerapeion befogadója, Róma mint a népek törvényhozója nélkül? A városok azonban jellegüknél fogva nemcsak a kultúra és a civilizáció szülőhelyei, hanem az emberi közösség hierarchikus tagozódásának és a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásának is sajátos színterei.
Általában elmondható, hogy minél egyenlőbb egy társadalom, annál primitívebb is. A bibliai történet e tekintetben különösen jellemző. Amikor az izraeliták letelepedtek Palesztinában, a nomádokból helyhez kötöttek lettek. Városokat építettek, kőházakat emeltek és kialakult a nagybirtok, arra kényszerítve az egykori pásztorokat, hogy napszámosként adják el munkaerejüket. A királyok alatt funkcionáriusok sáskahada gondoskodott az adók beszedéséről, a hadseregbe történő toborzásról, a kényszermunkák megszervezéséről. A nép nehezen viselte ezt a fajta „civilizálódást”. A Genezis fantáziadús szerkesztői elkezdtek hát a patriarchák idillikus történeteiről mesélni neki, ezekről a békés hősökről, ezekről a konok pásztorokról, akik anélkül haladtak el a városok mellett, hogy beszennyezték volna magukat a tisztátalan kapcsolat által.
Jahve a sivatagban kötötte meg szövetségét népével. A korai művészetek feltalálása, az első városok felépítése Káin átkozott fajtájának istentelen műve volt, amelyre lesújtott a Mindenható haragja, égi tűzzel pusztítva el Szodomát és Gomorrát. A civilizáció ugyanis sértésnek számít Jahve szemében, egyfajta tisztességtelen versenynek, kihívásnak a Sinai istenével, a vihar, a hegy, az arab sivatag istenével szemben, aki, ha kell, megtelepedhet ugyan vidéken, de nem a városokban, mint más népek hamis istenségei. Izrael prófétái ezt a népi érzést visszhangozták, az „egyszerűek és szegények” (anavim ébionim) követeléseinek adva hangot, anatémát hirdetve a profán civilizáció ellen, ugyanakkor a patriarchák korának visszatérését téve meg a Jahve és népe közötti megbékélés feltételévé.
Nem meglepő, hogy egy rabbicsalád sarjaként az ótestamentumi történeteken nevelkedett Marx egyik sajátos utópiája éppen a Kommunista kiáltványban majdan meghirdetett osztálynélküli társadalom lesz, amelynek megvalósításához „intézkedéseket kell hozni, hogy fokozatosan eltűnjön a város és a vidék közti különbség”. A párizsi egyetemi éveik alatt hithű marxistává formálódó későbbi vörös khmer vezetőkre várt a feladat, hogy – nyilván az osztály legjobb tanulói címre pályázva – hazájukba visszatérve szó szerint és haladék nélkül megvalósítsák a tudományos szocializmus patriarchája által egykor kiszabott elméleti feladatot. Amikor 1975. április 17-én felszámolták Lon Nol tábornok csapatainak az ellenállását és bevették Pnom Penht, Pol Pot és elvtársai parancsot adtak a főváros kiürítésére. Néhány óra múlva a teljes lakosság – férfiak és nők, gyerekek és öregek, betegek és egészségesek – végeláthatatlan menetoszlopokban masírozott a négy égtáj felé, étel és ital, fedél és gyógyszer nélkül, a kijelölt vidéki területekre.
Kiüríteni a Szodomának tekintett városokat és megtölteni a mezőgazdasági termelésre alkalmas vidéket – ez volt a hatalomra került marxista klikk első intézkedése. Négymillió városlakót szórtak szét ily módon országszerte, bármiféle ellátás vagy befogadó rendszer nélkül. Négy évvel később már csak minden második volt köztük életben. Az önmagának a Demokratikus Kampuchea nevet adó rezsim új alkotmánya egy sor előírást tartalmazott a paradicsomi egyenlőség megteremtésére. Először is a lakosság négyötödét a rizsföldeken történő munkavégzésre kötelezték, napi tíz órán át, mindössze két bögre rizs és egy tányér híg leves ellenében. Lehetetlenné tették a családi életet, nemcsak azzal, hogy a férfiakat és a nőket gyakran egymástól távoli munkabrigádokba vezényelték, hanem azáltal is, hogy az iskolákból már nyolc vagy tizenkét éves korukban kivett gyermekeket termelő munkára fogták. Így „képezték” az ország felépítésére hivatott új nemzedéket, amelyhez a vörös khmer vezetők kalkulációja szerint „csak másfél-kétmilliónyi kambodzsaira van szükség”. Megszüntettek minden felsőoktatási formát és minden tudományos kutatási tevékenységet, amelyeket a kolonializmus és imperializmus maradványainak tekintettek. Az egyetemistákat és professzoraikat a legegészségtelenebb zónákba küldték, sokakat közülük minden különösebb indok nélkül kivégezték, hiszen a rizsföldek műveléséhez nyilvánvalóan nem volt szükség értelmiségiekre. Az egykori Lon Nol-hadsereg tisztjeinek likvidálására szovjet elvtársaik katyni módszerét alkalmazták, azzal a különbséggel, hogy lőszer-takarékosságból a tarkólövés helyett az ásóval való tarkócsapást részesítették előnyben.
A „demokratikus” Kambodzsa alkotmánya egyébként azt ígérte, hogy olyan társadalmat fog megvalósítani, amelyben a boldogság, az egyenlőség, az igazságosság és az igazi demokrácia uralkodik, amelyben nem lesznek többé gazdagok és szegények, kizsákmányolók és kizsákmányoltak. A nemes cél érdekében azután szigorú ellenőrzés alá vetették a teljes lakosságot, egységekre osztva, akár egy kaszárnyában. A magántulajdon megszűnt létezni. Minden és mindenki fölött a rettegett Angkar, a kommunista párt öttagú állandó bizottsága rendelkezett. Nem voltak többé üzletek, nem volt tehát szükség pénzre sem. Kambodzsa önellátásra rendezkedett be, megtiltva a személyek és termékek ki- és bejutását. Az élet-halál uraként ténykedő Angkar, a gondolat fölötti uralomra is igényt tartva, csalhatatlannak nyilvánította magát. Egy Párizsban „antiszocializálódott” maroknyi entellektüel óriási gulággá változtatta a turista-prospektusok által a „mosoly országaként” reklámozott szülőföldjét, ahol kényszermunkára fogott honfitársaik vérével és verítékével öntözték a marxizmusban szárba szökött biblikus egyenlőség utópiamagját.
Dacára azonban annak, hogy a magántulajdon megszüntetésén alapuló egalitárius társadalmak megvalósítására irányuló kísérletek mindannyiszor kudarcba fulladtak, ez az utópia továbbra is elkápráztatja az abszolút igazságosság álmodozóit. Az emberek közötti „természetes” egyenlőségben való hiedelemnek voltak persze áldásos hatásai is, amennyiben a polgári és politikai jogegyenlőség intézményesüléséhez vezettek, képességeik és érdemeik függvényében megnyitva a foglalkozásokat és méltóságokat minden állampolgár számára. Ugyanakkor a törvény előtti egyenlőség az örökletes előjogokra alapozott leblokkolt társadalmakat az elitek szabad körforgását lehetővé tevő nyílt társadalmakkal helyettesítette. Ugyanez a hit viszont mindenféle utópiák kiváltója is lehet, azon feltételezés alapján, hogy úgymond biológiai egyenlőség áll fenn az emberi társadalom minden tagja között, noha a szociológia és a történelem tanulságai éppúgy ellentmondanak ennek, mint az új tudományok, nevezetesen a genetika és az etológia adatai.
Akár vallási (judaizmus és származékai), akár ideológiai (emberi-jogizmus) köntösben kísértsen is, a „természetesnek” mondott emberi egyenlőség kimérája annak a preraffaelita festőnek a híres képére emlékeztet, amely az emberiséget egy földgömbön ülő nő alakjában ábrázolja, akinek a szemei be vannak ugyan kötve, viszont a kezében lantot tart.

MD 2004. II. 12