Gazdag István: God bless America? Egy tömegmanipuláció pszichognózisa, avagy a neokonok hatalomátvétele Bush környezetében

Nem sokkal a hatalomból való távozása előtt Eisenhower elnök felhívta honfitársai figyelmét egy „ipari-katonai komplexum” létezésére, amely szerinte az Egyesült Államok jövőjét fenyegeti. A Pentagon és a fegyvergyártó óriáscégek „vérfertőző” kapcsolatából született lobbi ugyanis olyan technikai és pénzügyi kapacitással rendelkezik, amely az egykori elnök szerint lehetővé teszi számára a képviseleti demokrácia intézményeinek teljes megrontását.
Eisenhower jóslata mára beteljesedett, s a helyzet annyival is riasztóbb, hogy e cinikus, felelőtlen és a profitért mindenre kész lobbi érdekeinek alárendelve az USA irányítása egy infantilis vallási fundamentalistákból álló klikk, az úgynevezett keresztény cionisták kezébe került, akiket az amerikai földön Izrael ötödik hadoszlopaként működő neokonzervatív think tank manipulál.Az amerikai keresztény jobboldal és a héber állam spirituális alapokon álló véd- és dacszövetsége az 1970-es évek végén kezdett formát ölteni, amikor a korszak társadalmi, gazdasági és politikai változásai kedvező táptalajt nyújtottak a Jerry Falwell-féle Erkölcsi Többség és konkurensei, a Pat Robertson által alapított és vezetett Keresztény Koalíció, a Déli Baptista Konvenció, valamint a hasonmás karizmatikus-evangelizáló csoportok által képviselt vallásos reakció számára. Miután Izraelben a bibliai Nagy-Izrael (Erec Jiszráel) létrehozásáért küzdő Likud került hatalomra, Begin miniszterelnök meghívására Falwell tiszteletes többször is a Szentföldre zarándokolt, és olyan jól kijött vendéglátójával, hogy a (Begin, Saron és Samir mentorának számító cionista aktivistáról elnevezett) Zsabotyinszkij-emlékérmet is megkapta. Példáját a tele-evangelista bizniszben leginkább érdekelt szaktársai, Billy Graham és Pat Robertson is követték, kipurgálva magukból korábbi antiszemita hajlamaikat. Az előbbi, az ország legbefolyásosabb prédikátoraként Nixonnal csevegve még a médiára gyakorolt zsidó befolyást kárhoztatta, kijelentve, hogy „meg kell törni ezt az ellenőrzést, mert különben vége az országnak”. Amikor azonban nemrég kitudódott az eset, sietett „őszinte megbánást” tanúsítani, mert úgymond „szavai egyáltalán nem tükrözték a gondolatait”. Még látványosabb pálfordulást hajtott végre az 1988-ban a republikánusok elnökjelöltségéért is ringbe szálló (és Umberto Eco „ősfasizmus” teóriájában az összeesküvés-pszichózist megszemélyesítő) Pat Robertson, aki egyik 1990-es könyvében még a „liberális zsidók” ellen emelte fel a szavát, „akik az utóbbi negyven évben igyekeztek csökkenteni a keresztény befolyást az amerikai közéletben”, azóta viszont a szeptember 11-ei merényleteket az abortuszt és a homoszexualitást eltűrő országra mért istencsapásként értékelő lelkipásztor inkább a muzulmánokra fenekedik, amit az amerikai cionisták szervezete az Izrael Barátai-díjjal honorált.
A hetvenes évek végén került sor az amerikai zsidóság két kulcsfigurájának, Norman Podhoretznek és Irving Kristolnak a liberális táborból történő „dezertálására” is. A primér antikommunizmus, a feltétlen Likud-pártiság és a „hagyományos értékek” neofita híveiként, a keresztény jobboldalhoz közeledve, lényegében ők lettek a neokonzervatív mozgalom előfutárai, amint azt Podhoretz politikai emlékiratai is megerősítik. Reagan 1980-as megválasztása azután szentesítette ezt a szövetséget, olyannyira, hogy a neokonok egyszeriben „udvari értelmiséggé” váltak, a republikánus elnök pedig vallási fundamentalistákat nevezett ki fontos állami posztokra. James Watt belügyi államtitkár például azzal igyekezett elbagatellizálni a globális környezetszennyezést, hogy aggodalomra semmi ok, elvégre „közel az Úr eljövetele”! Maga Reagan is az evangelista gyülekezetek országos gyűlésén nyilvánította a Szovjetuniót a „Gonosz birodalmának”.
Az Egyesült Államok külpolitikáját a hidegháború vége óta alapjaiban meghatározó „unilateralizmus” vagy „amerikai hegemónizmus” doktrínáját az idősebb Bush kormányában védelmi államtitkárként ügyködő Dick Cheney dolgoztatta ki egyik helyettesével, Paul Wolfowitz-cal, aki vállalkozásába bevonta cimboráit, a titkos akciók iránti vonzódása miatt a „sötétség hercegének” titulált Richard Perle-t, és a konzervatív establishment kedvenc hetilapját, a Weekly Standardet főszerkesztő Kristolt. (Jellemző módon mindhármuk „guruja” az az Albert Wohlstetter volt, aki kiötlötte a nukleáris elrettentés reagani elméletét.) Támogatásra számíthattak a konzervatív elit olyan befolyásos intézményeinél is, mint a Joseph Coors és Mellon Scaife által szubvencionált Heritage Foundation, valamint az American Enterprise Institute. Ez utóbbi aktív segítségével ölt testet 1997-ben az „Egy új amerikai évszázadért terv” (PNAC), amely világosan az USA globális vezető szerepének eszmei megalapozását tűzte ki céljául, az „amerikai értékek” exportjának bármilyen eszközzel való előmozdítása ürügyén. Eme új stílusú, agresszív és expanzív demokrácia Samuel Huntington egyik korábbi elképzelésén alapul, mely szerint az Egyesült Államoknak különleges érdeke a demokráciának kedvező nemzetközi környezet létrehozása. Az egyetemesnek vélt amerikai ideálok védelmében Robert Kagan egyenesen az USA civilizációs missziójának tartja „jóakaratú birodalomként” (Benevolent Empire) való megjelenését a világ színpadán. „Amerikának nemcsak a világ zsandárjának és seriffjének kell lennie, hanem lámpásának és vezetőjének is”, fogalmazza meg az neokonok vágyálmát Lawrence Kalpan, amelynek a gyakorlatba való átültetéséhez természetesen támogatásra leltek szellemi (és történelmi) „anyaországukban”, Izraelben is, ahol a kilencvenes évek közepétől a „békét erővel” apostolaiként részt vesznek az oslói egyezmény megtorpedózásában döntő szerepet játszó Fejlett Stratégiai és Politikai Tanulmányok Intézetének (IASPS) tevékenységében. Többségükben elkötelezett „likudnyikokként” és olyasféle cionista szervezetek régi aktivistáiként, mint az Amerikai Cionista Szervezet (ZAO) vagy a Nemzetbiztonsági Ügyek Zsidó Intézete (JINSA), Wolfowitz és mispóchéja valójában kezdettől fogva a izraeli érdekek intranzigens képviselőjeként ténykedik, amit egyes bátrabb kritikusaik a Likud amerikai belügyekbe történő tűrhetetlen beavatkozásaként értékelnek.
Mindez azonban nem gátolta meg W. Busht abban, hogy győzelme után az általa „a nemzet legbriliánsabb koponyáinak” nevezett neokonzervatívokkal töltse fel kormányának apparátusát. Miután az ország és világ sorsát ily módon jó kezekre bízta, ő maga intenzív imádkozással morzsolgatja napjait, közismert intellektuális hendikepjét kompenzálandó. Tudvalevő, hogy a kampány során a kedvenc filozófusát firtató kérdésre nemes egyszerűséggel azt válaszolta: „Jézus Krisztus, mert megmentette az életemet”. Persze riválisa, Al Gore sem akart lemaradni mögötte a szenteskedésben, ezért a Mennyei Atyával úgymond „közvetlen kapcsolatot” ápoló ortodox zsidó Liebermant választotta szekundánsának, és azt is közhírré tette, hogy a nehéz döntések előtt mindig Jézushoz fordul tanácsért.
A 2000. év millenarista láza visszahozta tehát Istent az amerikai közbeszédbe – mondhatni közkívánatra. A felmérések szerint ugyanis az amerikaiak 59 százaléka meg van róla győződve, hogy az Apokalipszis történetei be fognak következni (az izraeli Har Meggidarban, vagyis az újtestamentumi Armageddonban), 25 százalékuk számára pedig a szeptember 11-ei eseményeket megjósolta a Biblia. Több mint háromnegyedük (!) hiszi a mennyország és a pokol létezését, 64 százalékuk biztos benne, hogy a mennybe fog jutni, amit 43 százalékuk azzal kíván elérni, hogy meggyónja bűneit és elfogadja Jézust megváltónak. (Talán nem meglepő, hogy a felmérések azt is kimutatják, minél iskolázottabb és gazdagabb valaki, annál kevésbé hisz mennyországban és pokolban.) Ebben a biblikusan determinált mentális környezetben törvényszerű, hogy a palesztinokkal való kiegyezést zsigerből ellenző izraeli héják és amerikai szószólóik az evangelikál jobboldalon találták meg legelkötelezettebb támogatóikat. A Biblia szó szerinti interpretációjára támaszkodva Ralph Reed, Pat Robertson, Gary Bauer, Paul Weyrich, James Hutchens és társaik úgy vélik, hogy az Ígéret Földjének zsidók általi újraegyesítése az Apokalipszis előjele, ami viszont Krisztus második eljövetelének és „isten földi királysága” megteremtésének a feltétele. Éppen ezért prédikálják úton-útfélen, hogy a Szentföld minden darabkája Izraelt illeti, és szó sem lehet semmiféle palesztin államról. Nem titok, hogy az ultracionista keresztény fundamentalistákat gyakran a Nagy-Izrael intranzigensei távirányítják. A Nemzetközi Zsidó-Keresztény Testvériség (IFCJ) alapítója, Eckstein rabbi egyenesen Saron kérésére verbuválta a Keresztény Koalíciós Ralph Reedet a „jó szó” hirdetésére, amelynek eredményeként 250 ezer keresztény hívő több mint 60 millió dollárt adományozott a zsidó államnak. Ugyanígy a Keresztények Izraelért szervezet finanszírozta zsidók tízezreinek Izraelben történő letelepedését, hogy vezetője, Hutchens tiszteletes szerint megvalósuljon „isten felhívása arra nézve, hogy segítsük visszatérni a zsidó népet és visszaállítani Izrael földjét” (U.S. News and World Report, 2002 augusztus 12.).
Az amerikai fundamentalista keresztények éppen azért fogadják lelkesen Ariel Saron kardcsörtetését, mert az általa nyíltan provokatív céllal felkeresett jeruzsálemi Templom-hegyen emelkedik majd a Szentírás szerint a Harmadik Templom, véres eszkatologikus háborúk előjátékaként. Márpedig ez alapján a „logika” alapján az izraeli-palesztin konfliktus bármiféle békés megoldása csak késleltetné a próféciák megvalósulását, hiszen mint azt Hutchens is hangsúlyozta: „Nem lehet béke a Messiás eljövetele előtt”. A bibliai kronológia végkifejlete tekintetében persze – mondhatni a dolog természetéből következően – alapvető diszkrepancia van keresztények és zsidók között: az előbbiek hite szerint ugyanis előbb a csapások, a szenvedés és a háborúk jönnek, azután kerülhet sor a Templom újjáépítésére, az Antikrisztus megérkezésére, a Messiás második eljövetelére és végül a Jó és a Gonosz közötti végső összecsapásra Jeruzsálemben. Az „igazakat” akkor majd elragadja az ég, „Izrael gyermekei” pedig megtérnek, miközben az ellenszegülők örökre elkárhoznak. Ez az „öt felvonásos tragikomédia, ahol a negyedikben el kellene tűnniük a zsidóknak” (Gershom Gorenberg) érthető módon nem nyerte el ez utóbbiak tetszését, még ha meg is könnyíti a „héják” dolgát, garantálva számukra Bush és környezete támogatását éppúgy, mint a televíziós prédikátorokkal megdolgoztatott széles népi bázist. A bibliai kinyilatkoztatások terén különösen jól értesültnek mutatkozó Falwell tiszteletes például kijelentette, hogy a Messiás eljövetele tíz éven belül várható, és azt is elárulta, hogy az Antikrisztus már köztünk van, aki „hímnemű és zsidó” (The Washington Post, 1999. január 16.).
A neokonok egyik kevéssé ismert, ám annál befolyásosabb figurája, Bruce Jackson viszont inkább Putyinnal azonosítja az „Antikrisztust”, akit egy új Szaddám Huszeinnek tart, mióta az orosz elnök hadjáratba kezdett az országa nemzetgazdaságát privatizáció címén lenyúló oligarchák ellen. A már említett „Egy új amerikai évszázadért terv” szerzőjeként, az iraki háború egyik legfőbb inspirátoraként, az amerikai újimperializmus doktrínereként Jackson volt a szerzője a „vilniusi tízek” emlékezetes levelének is, amellyel a közép-európai országok (köztük Magyarország) látványosan kihátráltak a Párizs-Berlin-Moszkva tengely mögül az angolszászok Irak elleni agressziójának elítélése tárgyában. (Talán mondani sem kell, hogy Jackson azért acsarkodik Putyinra és azért vádolja antiszemitizmussal, mert az általa megregulázott oligarchák többsége zsidó.)
Busht és embereit valójában a tabula rasa ideológiája hevíti, amelyet még a Mayflower zarándok atyái honosítottak meg amerikai földön, majd pedig – ugyanazon pszichés matricáról lévén szó – a trockizmus modernizált, amelyben a neokonzervatívok közül többen is (Ch. Hitchens, S. Schwartz, J. Burnham, D. Horovitz stb.) megmerítkeztek korábban. Nem is annyira a trockizmus vulgátájáról („permanens forradalom” és effélék), mint inkább fundamentumáról van szó, vagyis arról a gyakran neurotikus lelki állapotról, amely minden szervezett forma szétrombolására törekszik. Ez alapján egyre több elemzőnek kezd kételye lenni a Bush-kormányzat egyes tisztségviselőinek „mentális egyensúlyával” kapcsolatban, és hübriszként jelentkező imperializmusukat a pszichopatológia kategóriájában próbálják értelmezni.
Arianna Huffington például a „fanatizmus pszichológiájáról” értekezve annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az Irak elleni háborút nemcsak az olajpolitika cinizmusa magyarázza, hanem a paranoia is, vagyis a valóságos (ártalmatlan) és a virtuális (egyenesen a III. Birodalommal azonosított) Irak közötti konfúzió. Bush, Cheney, Rumsfeld, Wolfowitz, Rove és Perle esetében könnyedén azonosíthatónak véli a Norman Doidge torontói ideggyógyász-professzor által leírt fanatizmus-szindrómát, vagyis „türelmetlenséget minden másvélemény vagy bírálat iránt; annak a hiedelmét, hogy saját ügyünket Isten megáldotta vagy egyenesen elrendelte; ugyanazon üzenetjelszónak a bosszantó ismétlését önmagunk és mások meggyőzése végett” (például azt, hogy Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik és cinkos a szeptember 11-ei eseményekben, amit Karl Rove talált ki, az amerikaiak 66 százaléka pedig el is hitte). Dixon Sutherland valláskutató szerint Bush „isten ügynökének tartja magát és egy nagyon erős cirkuláris logika fedezhető fel nála, amely – a Biblián keresztül – személyesen isten hatalmát kombinálja hírvivőjével, önmagával, e hatalom letéteményesével és végrehajtójával”. A kongresszusi többség vezetője, Tom DeLay egyenesen azt állítja, hogy Bush megválasztása „választás volt a világ biblikus, illetve humanista, materialista, szexista, naturalista és posztmodern látomása között”, miközben az izraeli törvényhozásban Izrael harcát az Egyesült Államok harcának nyilvánította.
Egy másik hipotézis szerint Bush csak egy „retardált ifjonc”, akinek a kormánya bináris és manicheus pszichéről tesz tanúbizonyságot, és „mint a válságban levő fiatalok, bonyolult problémákkal szembesül, amelyekre leegyszerűsítő megoldásokat talál”. John McKinnon (International Herald Tribune) számára Bush és csapata nem ostobákból és nem is pszichopatákból áll, egyszerűen csak a „gyerekes felnőttek” kategóriájába tartozó éretlen személyiségekből, akiknek a magatartásában hat anomáliát diagnosztizál, úgymint a jelen és a jövő összekapcsolására való képtelenséget (az olyan gyerekre jellemző, aki el akar érni valami célt, anélkül hogy elgondolkodna a módszereken, amiből céljainak túlértékelése ered), a jelen és a múlt összekapcsolására való képtelenséget (amiből a múlt leckéinek elfeledése ered), az empátia hiányát (az éretlen nem vesz tudomást a többiekről és nem érti őket, csak olyanokkal barátkozik, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint ő, de velük szemben is hálátlan), nárcisszizmust (amit az éretlen szeretne elérni, arról azt képzeli, hogy jár neki, viszont minden sérti, ami különbözik tőle), az egoizmus etikáját (az éretlen nem visel el korlátokat szeszélyei számára, azt gondolja, hogy amit megkívánt, arra joga is van, és nincs szégyenérzete, mert nem ismeri fel és el saját bűneit és hibáit), a logika és a valóságérzet zavarát (a valóság objektív értékelését elborítják deliráns és virtualista hóbortjai, amit fanatizmussal igyekszik kompenzálni).
Az amerikai politika alapos ismerői szerint azonban a „retardált fiatalok pszichológiája” nemcsak a Bush-adminisztrációt jellemzi, hanem az egész establishmentet. Sőt egyes külföldiek hajlamosak arra is, hogy empirikus tapasztalataik alapján az amerikaiakat en bloc „nagy gyerekeknek” tekintsék, vagyis olyanoknak, akik megvetik a múltat, idealizálják a jövőt és megrészegednek a jelentől. Eme sajátos dementia praecox kiváltója a jenki társadalom szinte már tökélyre fejlesztett képmutatása, atavisztikus küldetéstudata, dogmatikus hit- és szemléletvilága, bornírt fanatizmusa, tragikomikus naivitása, megdöbbentő tudatlansága (és ebből következő manipulálhatósága) lenne, mindez agresszív térítő hajlammal súlyosbítva – és íme előbukkan aktuális főellenségének, az iszlámnak a pontos tükörképe. Bíztató kilátás a jövőre nézve…

MD 2004. I. 22.