Gazdag István: Amerikai választások: fogd a pénzt és fuss!

A XIX. századi kocsmai voksvásárlástól a napjainkban dívó internetes kampányig az Egyesült Államok mindig is élen járt a közvélemény manipulálásában. Az elnökségért folytatott versengésben az innováció pálmáját legalábbis mindenképpen Obama és csapata viszi el az internet által lehetővé tett új marketing-technikák széleskörű alkalmazásával.
Egy év! Általában ennyi ideig tartanak azok a kampányok, amelyek lehetővé teszik, hogy négyévenként új elnöke legyen az USA-nak, a világ leghosszabb, legbonyolultabb, „legtrükkösebb” és – minden látszat ellenére – legkevésbé demokratikus választási cirkusza végén. Az évek során ugyanis az amerikai választások valóságos iparággá váltak, jelenleg mintegy hétezer főfoglalkozású politikai konzultánssal és a – Washington Post becslése szerint – ez évben hárommilliárd dolláros üzleti forgalommal.
Sokkal inkább, mint bármely más országban, a választási boszorkánykonyha Amerikában csupán a beavatottak számára fenntartott művészet, és éppen ez a törvényi komplexitás alkotja az amerikai „demokrácia” sarkpontját, lehetővé téve azt is, hogy fátylat borítsanak bizonyos kevéssé ragyogó tényekre, például arra, hogy a képviselők és szenátorok több mint 90 százalékát rendszeresen újraválasztják egyik ciklusról a másikra, ami egyúttal azt jelzi, hogy a „társadalmi felvonót” még most sem telepítették be az amerikai közéletbe. Mindennek a logikus és kevéssé kommentált következményeként a világ vezető demokráciájában az utóbbi két évtizedben a választók 60 (!) százaléka következetesen távol marad az urnáktól.
Akkoriban, amikor még nem a zsebében hordta a nyelvét, vagyis a tumultuózus 2000. évi republikánus előválasztások idején, amelyek George W. Bush-sal állították szembe, maga John McCain is úgy vélekedett, hogy az amerikai politika nem más, mint „a befolyással való üzérkedés kimunkált rendszere, amelyben a két párt összefog, hogy hatalmon maradjon, annak adva el az országot, aki többet ígér érte az árverésen”. A legkevesebb, ami elmondható, hogy pártja jelölésének elnyerése érdekében ez alkalommal igencsak visszafogta magát a republikánus választási kassza legfőbb feltöltőjének számító olajlobbi elleni kirohanásaiban. Hogyan is tehetett volna másként, ha tudjuk, hogy 2004-ben az amerikai választópolgárok alig hét százaléka vett részt az előválasztásokon, ily módon szabad teret engedve a különböző politikai és pénzügyi nyomásgyakorló csoportok manővereinek.
Az előválasztások elve egyáltalán nem egyszerű. Esete válogatja, hogy az egyes szövetségi államok mindenki számára nyitott vagy csupán a megfelelően jegyzékbe vett pártaktivisták számára fenntartott előválasztást szerveznek. Dakotában, Kentuckyban, Kansasban, Iowában és még néhány „cowboy-államban” több mint kétszáz éve van szokásban az ún. caucus, amelyeken a szavazás felemelt kézzel, tehát mindenki szeme láttára történik. Ilyen körülmények között érthető, hogy a kommunikációs tanácsadók és egyéb „spin doktorok” mesteri szintre fejlesztették a tömegmanipulálás, a „storytelling” (a hallgatóság meggyőzésére szánt adomázás) és a politikai marketing művészetét.
Miután kiválasztották az adott párt elnökjelöltjét, beindul a következő kampány, a nagyválasztók megválasztása. Az amerikai törvényhozók döntése értelmében ugyanis a polgárok nem közvetlenül választják meg elnöküket, hanem a pártok által kiválasztott személyiségeknek adnak mandátumot erre. Mivel az USA egy államszövetség, a szavazatokat nem országos szinten számolják, hanem szövetségi államonként, így a legkevésbé népes Wyomingnak három nagyválasztója van, vagyis 170 ezer lakosonként egy, miközben a legnépesebb Kaliforniának 55, vagyis 660 ezer lakosra jut egy. Ezért a jelöltek erőfeszítéseiket bizonyos államokra koncentrálják, másokat viszont elhanyagolnak, vannak tehát olyan szavazatok, amelyek sokkal többet számítanak, mint a többiek.
Ráadásul pedig nem mindig abból lesz az elnök, aki a legtöbb szavazatot kapja. Bush-t is beleszámítva, eddig négy esetben kisebbségi jelölt került a legmagasabb állami hivatalba az USA-ban. Az 50 állam közül 48-ban a rendszer lehetővé teszi a népakarat és a szavazási végeredmény közötti „elcsúszást”, ami teret enged a kulisszák mögötti trükközésnek, mert „miután kijelölték, sem az alkotmány, sem a szövetségi törvények nem akadályozzák meg a nagyválasztókat abban, hogy a saját fejük után menjenek, ahogyan azt már hét esetben láttuk a II. világháború óta”, magyarázza könyvében John R. MacArthur, a Harper’s Magazine igazgatója (Une caste américaine. Les élections aux États-Unis expliquées aux Français, Les Arènes, 2008).
Mivel Amerikában minden a pénzről szól, miért lenne ez alól kivétel az elnökválasztás? Annak a jelöltnek tehát, aki több pénzt tud összegyűjteni a kampányára, elvileg jóval nagyobb esélye van a végső győzelemre. E logika alapján Obamának mindenképpen győznie kellene, hiszen a 2004-es elnökválasztás demokrata önjelöltje, Howard Dean nyomdokain haladva szinte a tökélyre fejlesztette az internetes pénztarhálást, csaknem 400 millió dollárt kalapozva össze (több mint kétszer annyit, mint republikánus riválisa). Kampánystábjában Chris Hugues-zal, a Facebook egyik társalapítójával, az illinois-i szenátor egy teljesen új típusú választási kampányt folytatott, a facebook, myspace, twitter és youtube közösségi oldalak intenzív felhasználásával, aminek eredményeként több mint másfél millióan vettek részt a kampányában, adományokat küldve az interneten keresztül. Ezek az interaktív platformok nemcsak a „fund raising” hatékonyságát növelték számára, hanem személyre szabott sms-ek és e-mail üzenetek révén sokkal közelebb hozták őt a választókhoz, ezáltal is aktivizálva és lelkesítve híveit.
Ha a kampányfinanszírozás terén újított is, a narratív sémák tekintetében már távolról sem volt ilyen innovatív Barack Husszein Obama, és lényegében ugyanazokkal operált, mint amelyek korábban sikert hoztak a republikánusoknak Reagantől Bush-ig. Az épületes anekdoták kedvelőjeként nem habozott például előadni a saját „amerikai történetét”, vagyis – ahogyan híres philadelphiai beszédében hangoztatta márciusban – azt a meggyőződését, amely úgymond „az amerikai nép egyenességében és nagylelkűségében való megingathatatlan hitéből ered”. Márpedig ugyanezt a frázist már George Bush is elsütötte egy évvel korábban, az unió helyzetéről tartott beszédében. Hogy semmi ne változzon, az kell, hogy (látszólag) minden megváltozzon…

MD 2008. XI. 4.