Gazdag István: Amit szabad Jupiternek... „Őszinte beszéd az iszlámról”

A tavaly szeptember 11-ei Amerika-ellenes „istencsapás” egyik üdvös hatásaként alapvető változás állt be az iszlám veszélyességének nemzetközi megítélésében. Ez a szemléletváltás világosan tetten érhető immáron a francia bírói gyakorlatban is, hiszen amiért korábban Guillaume Faye-t súlyos pénzbüntetésre ítélték, azért most Michel Houellebecque-et felmentették.
Pedig a Nouvelle Droite (Új Jobboldal) emblematikus alakja Európa gyarmatosítása című művében egy orvosi látlelet szenvedélytelenségével mondja el „őszinte beszédét a bevándorlásról és az iszlámról”, miközben a Rive Gauche (a párizsi intellektuális „balpart”) felkapott bestseller-szerzője legutóbbi regényében irodalmi köntösbe bújtatva, de mégis csak személyes véleményként fejezi ki gyűlöletét a mohamedán vallás „mint a világ legnagyobb hülyesége” iránt.
Egyes naiv széplelkek persze hajlamosak továbbra is a szeretet vallásaként aposztrofálni az iszlámot, annak ellenére is, hogy a monoteista vallástriász agresszív benjáminja – fanatikus hívei révén és persze a „szeretet” nevében – világszerte folytatja véres ámokfutását. Az Indonézia egyetlen nem muzulmán többségű szigetén, Balin elkövetett robbantásos merénylet több mint kétszáz áldozatot követelt. Washington környékén egy mozlim orvlövészpáros heteken keresztül szorgalmasan lövöldözött mindenkire, akiről feltételezte, hogy nem „igazhitű”. Az egyik moszkvai színházban a hagyományos nemzeti ipart (túszejtés) űző csecsen „vállalkozók” akcióját az ugyancsak hagyományos orosz brutalitás fojtotta vérbe, vagy inkább gázba. A Nigériában egy helyi szépségverseny apropóján kirobbant mozlim-keresztény összecsapásokban több százan vesztették életüket, és így tovább, hiszen az iszlamista fanatizmus bűnlajstroma napról napra bővül.
Guillaume Faye szerint azonban az iszlám furor religiosus mindeme sporadikus megnyilvánulásai csupán szelíd előjátéknak tekinthetők ahhoz képest, ami néhány év(tized)en belül a világra vár, ha a felvilágosult népek nem fognak össze eme zöldszemű terrorkígyó ártalmatlanná tételére. Ugyanezt mondja egyébként Határ Győző is, aki szerint „ha igaz, hogy az iszlám fundamentalizmusa és az atomarzenál oly kombináció, amely a világ fennmaradó részére végzetes lehet, akkor kilátásaink nem valami biztatóak”. Nemzetközi mércével mérve egyetlen jelentős, egyszerre klasszikus és nagyon is aktuális gondolkodónk meggyőződéssel állítja, hogy a Nyugatnak csak akkor van esélye eme sorsdöntő kihívás kivédésére, „hogyha megvallja magát szekulárisnak, a szekuláris világ kulturkincseinek védelmében indul küzdelembe, a demokrácia, a többpártrendszer és a teljes lelkiismereti szabadság megóvására – mely szabadságjogok közé beletartozik a blaszfémia, a korlátlan szabadság a gondolkozásban és a hittérítés zaklatásaitól való védelem, az elutasítás/elzárkózás, illetve a valláson kívüli élet elidegeníthetetlen joga...” A szekularizáció nevében történő hadba lépés azért fontos, mert – mint írja – az iszlám az a vallás, amely „még soha a maga ‘felvilágosodásával’, a maga ‘enciklopédistáival’, a maga ‘nagy francia forradalmával’, a maga leleplezőivel nem találkozott, és töretlenül folytatja azt a középkort, amelynek feltétlen fanatizmusában benne él; ez a vakhit nemcsak hogy megalkuvást – ‘szekularitást’ sem ismer, szótárából a szó hiányzik...”
Nyilván emiatt, a legjobb voltaire-i és céline-i hagyományokat követve, nonkonformizmusból vagy ha úgy tetszik, szabadgondolkodóként ránt szablyát az iszlám és általában minden monoteizmus ellenében Michel Houellebecq is, szakítva a kortársak többségét jellemző csaknem általános gyakorlattal, ami abból áll, hogy mindenről írnak, kivéve a lényeget. A provokatív és szókimondó (avagy provokatívan szókimondó) stílusú író a Lire című folyóiratnak nyilatkozva, szokásához híven kertelés nélkül kijelenti, hogy „gyűlöli” az iszlámot, amelyet „a világ leghülyébb vallásának” tart. Egyébként pedig a magyarázattal sem marad adós, midőn hozzáfűzi: „Az iszlám egy veszélyes vallás, már a megjelenése óta. Szerencsére halálra van ítélve. Egyrészt, mert isten nincs, és az ember bármilyen hülye is, erre végül mégiscsak rájön. (...) Másrészt, az iszlámot aláaknázta a kapitalizmus. (...) A materializmus a kisebbik rossz. Az értékei ugyan megvetendőek, de legalább kevésbé rombolóak és kevésbé kegyetlenek, mint az iszlám értékei.”
Az igazi botrányt azonban a 2001. év legnagyobb francia könyvsikerének számító, az immáron egymilliós eladott példányszám felé közelítő Plateforme című kultikus regényével váltotta ki, amely a mai bestsellerek többségére egyáltalán nem jellemző módon a kritikusok csaknem egyöntetű magasztalását is kiváltotta – függetlenül ideológiai elkötelezettségüktől. „Nagyon jó regényíróként (Houellebecque) a társadalmat nézi, amelyet nem megítélni igyekszik, hanem lefesteni, rettenetesen fekete humorral”, írja Josyane Savigneau a Le Monde-ban. „A Plateforme nemcsak az év könyve, hanem Houellebecque legjobb munkája is”, tódít rá Philippe Sollers a Le Journal du dimanche-ban. „A Plateforme ugyanaz fog maradni, mint az Elveszett illúziók Balzactól”, űberolja valamennyiüket Jerome Garcin a Le Nouvel Observateurben. A tekintélyes történész, Alain Besancon, hosszabb cikket szentel a könyvnek a Commentaire-ben, méltatva Houellebecque schopenhaueri filozófiai ihletettségét, stílusát pedig egyenesen Camus-éhoz és Simenonéhoz hasonlítva. „Érthető, hogy kritikai tekintélyeink megrendültek. Ez a furcsa, tagadhatatlanul zavarba ejtő könyv megingathatja szegény irodalmunk karton-Olümposzát, amelyről egyik pillanatról a másikra nagy darabok omolhatnak le a legporosabb feledésbe”, írja, majd a könyv sikerét „óvatos gonddal vizsgálva” arra a következtetésre jut, hogy az elsősorban a „politikailag korrekt fedővel” való szakításvágy eredménye. „Nem mintha a franciák helytelenül gondolkodnának, de többé már nem viselik el, hogy kényszerítsék őket a helyesen gondolkodásra. (...) Elkeseredve a média meghamisított moralizmusa miatt, reakcióképpen ‘immorálisabbá’ válhatnak a híres ‘értékekkel’ szemben, mint amilyenek valójában. Márpedig az ‘értékekkel’, a tiltásokkal, a ‘tabukkal’ – a valódiakkal és nem ezekkel a papírtabukkal, amelyeket a ‘rebellokraták’ (...) győzedelmesen megtaposnak mindennap – Houellebecque, meg kell mondani, alaposan elbánik. A közönség pedig a felszabadulás előjeleinek tekinti ezeket a petárdákat: végre valahára tilos lesz tiltani? Talán kívánatosabb lett volna, ha tisztább levegő áramlik ki ebből az első repedésből, amely a fedőn támadt”, diagnosztizálja Besancon a könyv sikerét.
Nos, ami számára – helyzetéből s „szocializációjából”
következően némileg érthető módon – nem volt eléggé „tiszta levegő”, az az olvasók számára, úgy látszik, maga volt az ózon. Különösen az iszlám vonatkozásában, amelyről végre kendőzetlenül őszinte véleményt olvashattak, szemben a „politikai korrektség” által kötelezően szajkózott, óvatoskodó és álságos szólamokkal. „Szentségtörően” szókimondó iszlámellenes eszmefuttatását Houellebecque a Plateforme-ban egy egyiptomival mondatja el, aki arról igyekszik meggyőzni a regény főhősét, Michelt, hogy az egyiptomiak nem voltak arabok: „Ha arra gondolok, hogy ez az ország talált fel mindent! – kiáltott fel, széles gesztussal a Nílus völgyére mutatva. Az építészetet, a csillagászatot, a matematikát, a mezőgazdaságot, az orvostudományt... (túlzott egy kicsit, de keleti lévén gyorsan akart meggyőzni). Az iszlám megjelenése óta aztán semmi. Az abszolút szellemi semmi, a teljes üresség. Tetves koldusok országává váltunk. Tetves koldusok, ezek vagyunk. Söpredék, söpredék! (...) Emlékezzen csak, drága uram, az iszlám a sivatag közepén született, skorpiók, tevék és mindenféle vadállat között. Tudja, én hogy nevezem a muzulmánokat? A Szahara nyomorultjainak. Ez az egyetlen név, amelyet érdemelnek. Gondolja, hogy az iszlám megszülethetett volna egy ilyen csodálatos vidéken (igazi megindultsággal újra rámutatott a Nílus-völgyre). Nem, uram. Az iszlám csak egy hülye sivatagban születhetett, koszos beduinok között, akiknek nem volt semmi egyéb dolguk – már bocsánat –, mint megdugni a tevéiket. Minél inkább közelít egy vallás a monoteizmushoz – gondoljon bele jól, drága uram –, annál embertelenebb és kegyetlenebb; és valamennyi vallás közül az iszlám az, amelyik a legradikálisabb monoteizmusra kényszerít. Születésétől fogva inváziós háborúk és mészárlások szüntelen sorozatával tűnik ki; soha, amíg csak létezik, nem uralkodhat egyetértés a világon. Muzulmán földön az intelligencia és a tehetség sohasem találnak otthonra; ha voltak is arab matematikusok, költők és tudósok, egész egyszerűen azért, mert elvesztették a hitüket. A Korán olvasásakor már menthetetlenül megcsapja az embert a művet jellemző sajnálatos szófecsérlés légköre: ‘Nincs más isten csak az egy isten’ stb. Ezzel tényleg nem lehet messzire menni. A monoteizmusba való átmenet távolról sem egy absztrakciós erőfeszítés volt, ahogyan ezt néha állítják, hanem csupán az elbutulás felé vett lendület. (...) Egyetlen isten! Micsoda abszurditás! Micsoda embertelen és gyilkos abszurditás!.. Egy kőisten, drága uram, egy véres és kegyetlen isten, akinek sohasem kellett volna átlépnie a Sinai határait. Ha belegondolunk, mennyivel mélyebb, emberibb és okosabb volt a mi egyiptomi vallásunk... (...) Nem, higgyen nekem, drága uram, a sivatag csak zavarodottakat és kreténeket termel. Nemes nyugati kultúrájukban, amelyet egyébként csodálok és tisztelek, tudná nekem azokat idézni, akiket vonzott a sivatag? Csak pederasztákat, kalandorokat és gazembereket. Mint ez a nevetséges Lawrence ezredes, ez a dekadens buzi, ez a patetikus pozőr. Mint a maguk aljas Henry de Montfreidje, aki kész volt minden kompromisszumra, aki skrupulusok nélkül üzletelt mindenkivel. Semmi nagy, semmi nemes, semmi nagylelkű, semmi egészséges; semmi olyan, ami segíthette volna az emberiség haladását, ami önmaga fölé emelhette volna.”
Ezek voltak tehát azok a kitételek, amelyeket rossz néven vettek a franciaországi iszlám közösség egyes vezetői, és – „jobb” megoldás híján – ezek miatt perelték be Houellebecque-et faji és vallási gyűlölet szításáért. Ha hatalmukban állt volna, nyilván fatvát hirdettek volna ellene, ahogy Salman Rushdie ellen, akinek a fejére Sátáni Versei miatt vérdíjat tűztek ki, művének japán fordítóját meggyilkolták, olasz fordítója ellen merényletet követtek el, török fordítójára, Aziz Neszinre pedig a könyvbemutató alkalmával vallási fanatikusok rágyújtották az eseménynek helyt adó szállodát, negyven ember halálát okozva. Történt mindez néhány évvel ezelőtt, a „modern”, a „világi”, az Európai Unióba ácsingózó Törökország Szivász nevű városában; ott, ahonnan 1919-ben elindult a laikus állam megteremtését célzó kemálista forradalom... Vagy halálra ítélték volna, mint napjainkban Hasem Aghazsari reformszellemű írót Iránban, istenkáromlás miatt, amely abban a mondatban merült ki nála, hogy „a muzulmánoknak nem kellene vakon követniük egy vallási vezetőt” (és akit csak Ali Hamenei ajatolla közbenjárására nem végeztek ki, legalábbis egyelőre).
A Plateforme-ban az európai kispolgári társadalom dekadenciáját és képmutatását a szex-turizmus jelenségén keresztül bemutató Houellebecque valamiféleképpen megjósolta a Bali szigetén történt terrortámadást. A könyv főhőse, Michel és barátnője, Valérie, eladja az egzotikus tájakon szexuális kielégülést kereső nyugati férfiakra építő „tematikus üdülőfalvak” létrehozásának ötletét a nőt alkalmazó turisztikai világcégnek. A szimbolikusan Aphrodité nevét viselő thaiföldi üdülőfalu felavatása azonban véres mészárlásba torkollik: muzulmán terroristák géppuskasorozatot zúdítanak az összegyűlt tömegre, több mint száz ember, köztük Valérie halálát okozva. A vallásos tébolyból elkövetett rémtettre tébolyult gyűlölettel reagáló Michel ekkor fogalmazza meg élete hátralevő részére érvényes krédóját, imigyen: „Az ember persze életben maradhat egyszerűen úgy is, hogy csak a bosszúvágy hevíti; sokan éltek ily módon. Az iszlám összetörte az életemet, és az iszlám bizonyosan olyasvalami, amit gyűlölhetek; a következő napokban igyekeztem gyűlöletet érezni a muzulmánok iránt, és ez elég jól sikerült. Elkezdtem újra követni a nemzetközi információkat. Valahányszor megtudtam, hogy egy palesztin terroristát vagy egy palesztin gyereket vagy egy palesztin terhes nőt lelőttek a Gázai övezetben, repdestem a lelkesedéstől arra a gondolatra, hogy egy muzulmánnal kevesebb van. Igen, így is lehetett élni.”
Bizonyára ez a sokkoló őszinteség és a konvenciókkal való eme vakmerő szembefordulás befolyásolhatta a Goncourt-díj ítészeit is, amikor a papírforma és minden előzetes várakozás ellenére végül mégsem Houellebecque-et részesítették a legrangosabb francia irodalmi díjban, ami arra a csípős, ám tökéletesen érthető megjegyzésre késztette Pierre Bérard-t az Éléments-ban, hogy „valójában a Goncourt az, amely nem érdemelte meg Michel Houellebecque-et.”
Bírósági tárgyalásán egyébként az író azzal védekezett, hogy szerinte a véleménynyilvánítás szabadságába beletartozik az is, hogy miként vélekedik az általa megvetett monoteizmusokról, majd – nehogy elfogultsággal vádolhassák – hozzátette, hogy nemcsak a Koránban, hanem a Bibliában is talált olyan részeket, amelyek enyhén szólva hányingert váltottak ki belőle. Miután a Plateforme szerzője ily módon (stílszerűen szólva) azonos platformra helyezte a kizárólagosságra törekvő és természetüknél fogva intoleráns egyistenhiteket, a bíróság sem talált okot arra, hogy arab- és iszlámellenes gyűlöletkeltésért elmarasztalja, így tehát bizonyítékok hiányában megszüntette az eljárást ellene.
A felperes mozlim szervezetek fellebbeztek a döntés ellen, és – bajban ismerni meg a barátot! – szövetségesekre is találtak a Houellebecque elleni „keresztes hadjáratukhoz”. Vajon kikben? Magától értetődően a Promouvoir (Előmozdítani) nevű tradicionalista keresztény egylet tagjaiban, akik a Plateforme keresztény fülek számára úgymond tűrhetetlen szexuális szabadosságának az ürügyén indítottak támadást a szerző ellen, és siettek ily módon (Ábrahám révén) hittestvéreik segítségére, újabb épületes példát szolgáltatva a monoteista valláshiedelmek közötti ökumenikus kollaborációra, amelynek a nevében Franciaországban már minden hatodik katolikus templomot mozlim imaházként hasznosítanak – a klérus vezető köreinek, elsősorban is Jean-Marie Lustiger párizsi bíborosnak a sugalmazására. (Csupán emlékeztetőül: az ő megkeresztelkedését kommentálva vetemedett Jean-Marie Le Pen arra a nem éppen keresztényi kiszólásra, hogy ez „talán eggyel több katolikust jelent, de nem jelent eggyel kevesebb zsidót”.)
„A keresztény Nyugat lovagjaiban megvan ez az előzékenység a ténylegesen uralkodó hatalmasságokkal szemben, hogy mindig azon a helyen vannak, amelyet számukra az ellenfeleik kijelöltek, és ahol mindig sietve megadják magukat, többek között ezáltal jelezve valóságos és szerencsétlen alávetettségüket a dolgok rendjének, amely ellen hitük szerint harcolnak”, írja Pierre Bérard, „Tradíció és aljasság” cím alatt szedve le a keresztvizet a tradicionalista keresztények említett gyülekezetéről, arra emlékeztetve, hogy Houellebecq az írástudók azon kicsiny csapatához tartozik, akik latba merték vetni hírnevüket az ún. Gayssot-törvény ostorozására (a készülő Bárándy-törvény francia változata; előterjesztőjéről, egy kommunista képviselőről elnevezve), amely gyalázatosság visszaállította a véleményvétséget az „emberi jogok hazájában”.
Ezt az írót akarják tehát morális kínpadra vonni isten (megtévedt?) báránykái – nyilván hitük és lelkiismeretük parancsára. Ad maiorem Dei gloriam?

MD 2003. I. 2.