Gazdag István: A kaukázusi krízis tanulságai

A Bush-éra Amerikája egy őrült álmot igyekezett megvalósítani: a globális szupremáciát. E célból az Egyesült Államok költséges katonai konfliktusokba bonyolódott Irakban és Afganisztánban, és az általa elkövetett agressziók indokai végül mindkét esetben hazugságnak és megtévesztésnek bizonyultak, ami persze nyilván nem jelent vigaszt és elégtételt a csaknem egymillió halálos áldozat és a több millió hontalan számára.
Ugyanakkor az USA szinte már hidegháborús szintig fokozta a feszültség-stratégiát Oroszországgal (Csecsenföld, a Varsói Szerződés volt tagállamai után az ex-szovjet tagköztársaságok NATO-ba való felvétele, lehallgató és első csapásmérő eszközök Oroszország határaira telepítése) és Kínával (Tajvan és Japán felfegyverzése, a tibeti szeparatista törekvések támogatása, az „emberi jogok” nevében folytatott fellazító-propaganda), miközben sohasem tapasztalt mértékű fegyverkezési hajszát kezdeményezett.
Mindennek következtében költségvetési hiánya orbitális méreteket öltött, egyes források szerint az adósságállománya 2007 szeptemberére elérte a 29 888 milliárd dollárt (amelyből csak Kína követelése meghaladja az 1500 milliárdot!) – teljes adóssága immár az ország GDP-jének a 227 százalékára rúg. Emiatt az utóbbi években a dollár elvesztette korábbi vásárlóerejének egyharmadát, a kőolaj hordónkénti ára pedig felkúszott 140 dollárra. Azután az amerikai gazdaság doppingolására és krónikus fizetésképtelenségének a palástolására hivatott felelőtlen hitelkönnyítések logikus és elkerülhetetlen következményeként beütött a jelzáloghitel-válság, a sorozatos bankcsődökkel és az Egyesült Államok kereskedelmi partnereit is érintő másodlagos negatív hatásokkal.
Stratégiailag az USA hosszú időre elvesztette a katonai kezdeményezőkészségét. Bush nagyon óvatlanul hajtotta végre a „Szaakasvili-tesztet” is, hiszen előre tudhatta, hogy nem lesz képes hatékonyan kivédeni Oroszország törvényes reakcióját. Kénytelen volt szánalmasan meghunyászkodni, és EU-csatlósai csaholása is hatástalan diplomáciai és kereskedelmi gesztikulálásba fulladt.
A maga részéről Oroszország méltósággal és mértékletességgel reagált Szaakasvili provokációjára. Normális esetben a háború hagyományaiból az következik, hogy „vae victis”, vagyis végső soron személy szerint annak kell felelnie, aki elindította a támadást, és pechére elvesztette a háborút, országának pedig, amely támogatta őt agressziójában, kártalanítania az áldozatokat és megtérítenie a győztes fél háborús veszteségeit.
Emlékeztetőül: 1945 után Németországot elfoglalták a szovjet, amerikai, angol és francia szövetségesek. Németországnak kárpótlást kellett fizetnie, és el kellett fogadnia, hogy (megmaradt) területén idegen csapatok állomásozzanak. Elvesztette keleti régióit Lengyelország javára, és felosztották három német nyelvű államra. 2008-ban már nincsen orosz haderő német területen, amerikai és francia viszont igen, és számos – többé-kevésbé titkos, ám változatlanul érvényben lévő – klauzula eredményeként Németország máig sem nyerte vissza teljes szuverenitását, vagyis hatvan évvel az elvesztett háború után bizonyos értelemben továbbra is a vereség következményeit nyögi. Ugyanez érvényes Japánra is. Minden háború végén a legyőzött ország határait a győztes szokta átrajzolni, különösen akkor, ha a vesztes volt egyben a támadó fél is. Ez majdnem szisztematikus szabálynak mondható.
Szaakasvili Grúziája támadást intézett az orosz hadsereg ellen, megölve annak több tucat katonáját. Lebombázott egy dél-oszétiai várost, lakóit megtizedelte, a maradékot elűzte. Következésképpen Oroszországnak a joga és a lehetősége is meglett volna arra, hogy kirángassa Szaakasvilit az árnyékszékről, ahol meglapult, és győzelmi díszmenetben körbehordozza skalpját a Vörös téren. Ezekről az egyetemes történelmi igazságokról azonban a domináns nyugati médiumok mélyen hallgatnak. Csupán az orosz ellentámadás áldozatainak a sorsán siránkoznak, szót sem ejtve a grúz támadás áldozatairól. Grúzia területi integritásáról fecsegnek, noha ez az ország elveszített egy háborút, amelyet ő indított el. Ráadásul nagyvonalúan átsiklanak a fölött a tény fölött is, hogy Sztálin és Berija, az egykori szovjet rezsim két főhóhérának a szülőföldje maga is a Szovjetunió felbomlásából született újjá független államként, éppen a népek önrendelkezési jogának nevében.
Dmitrij Medvegyev orosz elnök megkímélte Szaakasvili életét, lehetővé téve számára, hogy szánalmas lebőgése után is tovább inzultálhassa Oroszországot és suvickolhassa USraeli gazdái cipőit. Csak csodálni lehet az orosz fél önmérsékletét, amelyet annak érdekében tanúsít, hogy ne veszélyeztesse a nyugati partnerséget a terepen elért helyzeti előnye totális kiaknázásával.
Jól látható módon a nyugati média és diplomácia unos-untalan ismételgetett sematikus propaganda-szólamai ez esetben is visszaköszönnek. A jelenleg folyó fékevesztett oroszellenes uszítás idején talán nem árt emlékeztetni rá, hogy a Jugoszlávia ellen végrehajtott NATO-bombázás igazolásául az az állítólagos genocídium szolgált, amelyet a szerbek követtek el Koszovóban az albán etnikum ellen. A hisztérikus hangulatkeltés akkor sem ismert határokat. David Scheffer amerikai nagykövet például bejelentette, hogy a szerbek „legalább 225 ezer 14 és 59 év közötti albán férfit” ölhettek meg. Tony Blair, Bush (akkori) kedvenc ölebe egyenesen „holokausztot” emlegetett, és a „második világháború szellemét” vizionálta.
A NATO-bombázás végeztével nemzetközi vizsgáló csoportok szállták meg Koszovót, a „népirtás” áldozatai után kutatva. Az FBI egyetlen tömegsírt sem talált, így kénytelen volt dolga végezetlenül hazatérni. Végül nyilván leesett nála a tantusz, hogy otthon, a szinte mindennapos iskolai lövöldözések, maffia-leszámolások és sorozatgyilkosságok par excellence terepén mégiscsak nagyobb eséllyel kutakodhat. A spanyol törvényszéki orvos-szakértők ugyancsak feladták, vezetőjük pedig dühösen leleplezte „a háborús propaganda-gépezetek szemantikai piruettjét”. Egy év múlva azután Carla Del Ponte, a jugoszláviai háborús bűnök ügyében felállított hágai büntetőbíróság főügyésze közzétette a koszovói etnikumok közötti összecsapások végleges mérlegét. Eszerint összesen 2788-an vesztették életüket, és ez az adat tartalmazza a fegyveres harcokban elesett harcosok számát éppúgy, mint a NATO-szövetséges albán UCK által meggyilkolt szerb és roma civilekét. Koszovóban tehát nem történt népirtás, Blair „holokausztja” csak mese volt, a NATO-támadás pedig hazugságon alapult.
A háborús és népellenes bűnök kezelésében a nyugati tömegtájékoztatás részéről megnyilvánuló kettős mérce és cinikus képmutatás egyébként Carla Del Ponte nemrég publikált könyvével kapcsolatban is könnyedén tetten érhető. Chuck Sudeticcsel közösen jegyzett, La caccia: Io e i criminali di guerra (A vadászat: én és a háborús bűnösök, Feltrinelli, Milánó 2008) című memoárjában az egykori Jugoszláviában elkövetett háborús bűnök kivizsgálására létrehozott hágai nemzetközi büntetőbíróság volt főügyésze többek között azzal sokkolja gyengébb idegzetű olvasóit, hogy tudomása szerint az UCK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg) a NATO-légicsapások okozta zűrzavart kihasználva szerbek százait rabolta el Koszovóban, akiket Albániába hurcoltak, ahol kivették a veséiket és egyéb szerveiket, hogy azután transzplantációs célra külföldön bocsássák azokat áruba.
Carla Del Ponte azt is elmondja, hogy elég bizonyítéka volt arra, hogy háborús bűnökért eljárást indítson koszovói albánok ellen, de a nyomozást „csírájában elfojtották”, mert a bíróságnak „a Szerbia által elkövetett bűnökre” kellett összpontosítania. Szerinte a hágai bírákat egyszerűen megfélemlítették a koszovói albánok – vagyis az a nép, amelyért a NATO megtámadta Szerbiát.
Legszebb az egészben, hogy állítólagos semlegességére hivatkozva a svájci kormány megtiltotta diplomatájának (jelenlegi argentínai nagykövetének), hogy népszerűsítse a könyvét, noha 2008. május 5-én a Human Rights Watch (HRW) nemzetközi emberi jogvédő szervezet is „komolynak és hitelesnek” nyilvánította az abban megfogalmazott állításokat, amelyeket egyébként az ENSZ Ideiglenes Koszovói Közigazgatási Missziója által 2004-ben közzétett hivatalos törvényszéki jelentés is alátámaszt. A II. világháború óta példátlan leleplezés mégsem váltotta ki a joggal elvárható érdeklődést és megdöbbenést a nemzetközi közvélemény részéről, kivéve a szerb és orosz illetékeseket, akik további alapos vizsgálatot követelnek az ügyben – mindeddig nem sok sikerrel.
Ennek fényében még inkább visszatetsző a hisztérikus hangnem és a szinte már apokaliptikus retorika, amelyet a nyugati, főleg amerikai média és a Bush-adminisztráció a grúz agresszióra adott orosz válaszlépés kapcsán használt, disztingválás nélkül hasonlítva azt Hitler Csehszlovákia elleni támadásához, az ugyancsak Csehszlovákia ellen végrehajtott 1968-as szovjet invázióhoz vagy Afganisztán 1979-es szovjet megszállásához.
Jellemző módon az események megítélésében alig volt különbség a liberális és a konzervatív sajtóorgánumok között, ismét csak markánsan illusztrálva, hogy az elvileg plurális amerikai mainstream média valójában nagyon is egyhangú – ami persze tulajdonosi körük sajátos kötődéseit ismerve egyáltalán nem meglepő.
A The New York Times szerkesztőségi állásfoglalása szerint „Putyin (…) elszántnak tűnik arra, hogy erővel és megfélemlítéssel ismét alávesse a régi szovjet befolyási övezet akkora részét, amekkorát csak tud”, ezért a befolyásos liberális lap felszólítja az USA-t és európai szövetségeseit, hogy „a lehető legvilágosabban adják Putyin értésére, hogy ilyen agressziót nem fognak eltűrni, és Európa újrafelosztása nem fog bekövetkezni” – vagyis Európa továbbra is az USA és NATO-csatlósai kizárólagos érdekszférájának tekintendő.
„Vladimir Bonaparte” című vezércikkében a The Wall Street Journal mint az üzleti körök egyre inkább neokon irányultságú szócsöve olyan lépéseket követel, köztük Grúzia és Ukrajna NATO-tagságát és Tbiliszi közvetlen katonai megsegítését, amelyek akár közvetlen katonai konfrontációhoz vezethetnek a két nukleáris szuperhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország között.
Jellemző módon ez alkalommal is Zbigniew Brzezinski, a Carter-kormány volt nemzetbiztonsági tanácsadója, Barack Husszein Obama demokrata elnökjelölt támogatója fogalmazta meg a legélesebben oroszellenes véleményt, amikor a brit The Guardiannek és a német Die Weltnek adott kommentárjában Putyint Hitlerhez és Sztálinhoz hasonlította, a grúziai orosz beavatkozást pedig a Finnország elleni 1939-es szovjet invázióhoz. „Grúzia bizonyos fokig a mai Finnország, morálisan és stratégiailag egyaránt”, vélekedett az amerikai imperializmus egyik vezető teoretikusaként, aki az USA vezető szerepének és ennek geostratégiai imperatívuszainak szentelt machiavellista szellemiségű értekezésében (The Grand Chessboard, New York Basic Books, 1997) már egy évtizeddel ezelőtt felvázolta az amerikai stratégák által Oroszország „feltartóztatására” kifundált ún. New Silk Road Land Bridge tervet.
Brzezinski szerint létre kell hozni az USA vazallus államaiból és a területükön létesített amerikai támaszpontokból egy kontinenseken átívelő sorompót, hogy így tartsák távol Oroszországot a déli tengerektől és az Indiai-óceántól. Ez a geostratégiai sorompó Albániából indulva Macedónián, Törökországon, Grúzián, a közép-ázsiai turkofón államokon keresztül egészen Kínáig húzódna. Akárcsak Marco Polo idején a selyemút (innen a neve), összekötné az eurázsiai kontinentális tömeg két legnépesebb részét, és a dinamikusan fejlődő népességű török nyelvű államok blokkja révén az amerikai elképzelések szerint egyszer s mindenkorra útját állná Oroszország Dél felé irányuló stratégiai törekvéseinek. Ha beválik, a „Szaakasvili-teszt” – egyebek mellett – ennek a tervnek a konszolidálását is elősegítette volna.
Egyébként az orosz fellépés ostorozásában Brzezinskinél talán csak Bush ment messzebb, aki a kaukázusi válsághelyzetet értékelve kijelentette: „Oroszország lerohant egy szomszédos szuverén államot. Ilyen akció elfogadhatatlan a XXI. században.” Az amerikai elnök a jelek szerint egyáltalán nem hagyja magát zavartatni a tények által, vagy csak szokás szerint a memóriája tréfálta meg (ami átlagon aluli IQ-szintjét ismerve nem lenne meglepő). Bizonyára elfelejtette már, hogy amióta 2001 januárjában elfoglalta hivatalát, országának hadereje lerohant és megszállt két szuverén államot, Afganisztánt és Irakot, kormánya pedig támogatta csatlósaik hasonló akcióit világszerte: Izrael Libanon elleni agresszióját 2006-ban, Szomália Etiópia általi megszállását 2007-ben, Kolumbia Ecuador elleni támadását ez évben.
Ha esetleg eddig azt hittük volna, hogy a farizeuskodásnak is vannak határai, a kaukázusi konfliktus kezelésével Bush ismét bebizonyította, hogy tévedtünk. Legszomorúbb az egészben, hogy mindehhez az EU-tagállamok is készségesen asszisztálnak. Ha viszont tudjuk, hogy Sarkozy francia elnök személyében éppen az USraeli kondominium európai helytartója vezeti őket (félre) a Moszkvával való egyezkedésekben, akkor már egyáltalán nem meglepő a dolog. Elvégre fejétől bűzlik a hal…

MD 2008. X. 1-8.