Ágoston Balázs: A kártékony atlantista csaholásról

A kártékony atlantista csaholásról

Nem csöndesedik az atlantista hisztéria. Egyes közszereplők – sajnálatosan többségében az úgynevezett jobboldalról – nem mulasztanak el naponta hűségesküt tenni az Egyesült Államoknak, s ezzel párhuzamosan nyelvet öltögetni Oroszországra. Csudálatos, hogy ezen honi közbolondok, kik egyre fényesedő szemmel tekintgetnek Washington őrültjeire, mindezt – saját állításuk szerint – elvi alapon teszik. Bizonyára magukénak vallják a Bikini együttes azon kőbe vésendő sorát, mely szerint „nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket.” Talán bizony még csettintenek is nyelvükkel.
Pedig épp az elviség sikkad el a hangos kardcsörtetésben. Az említett atlantista fullajtárok ugyanis jelen esetben, vagyis a grúz-orosz összezördülés kapcsán hajlamosak elfeledkezni a grúzok által fegyverrel is elnyomott abházokról és dél-oszétokról, s telesírják a tömegtájékoztatást Grúzia területi egységéért, miközben vörösre tapsolták tenyerüket Koszovó elszakításakor. Hogy is állunk hát az elvi alappal, kevéssé tisztelt atlantisták?
A hangoskodó oroszellenesség ráadásul arcátlanság is, hiszen tény, hogy a grúzok rohanták le Dél-Oszétiát, rommá lőve központi városát, Chinvalit, megölve számos orosz állampolgárt. Mármost lehet, hogy budapesti sertepertélőink ölbe tett kézzel tűrnék sajátjaik elpusztítását (ami azt illeti, mindkét nagy politikai oldal többet fecseg a grúzokról, mint mondjuk a létében fenyegetett felvidéki magyarságról, ami legalábbis elképesztő), de az oroszokra ez nem jellemző. Ők sosem voltak szívbajosak, ráadásul az erejük is megvan a határozott fellépéshez. Ha Miheil Szaakasvili grúz elnök nem bolond, ezzel tisztában kellett lennie.
Fel lehet persze horgadni az oroszok katonai válaszán, lehet az asztalt verni a moszkvai erőpolitika láttán, csak épp illetlenség. Mondhatni, arcátlan kétszínűség. Legalábbis azok részéről, kik maguk is hozzájárultak magyar katonák halálához az Egyesült Államok távoli háborúiban. Utóbbi nagyhatalom ugyanis a világ másik végén tart megszállva országokat, ártatlan civilek százezreinek pusztulását előidézve. Mi hát a különbség az orosz erőpolitika és az amerikai erőpolitika között? Mindkettő önnön érdekeit védi. Mert megteheti. Legfeljebb az egyiket támogatjuk, a másikra az előbbi árnyékából fintorgunk. Nyilván elvi alapon, ugyebár. S akkor még nem szóltunk arról, hogy a testvérpárt Likud hazája, Izrael milyen magasról tesz holmi emberi jogokra, amikor önnön érdekeit érvényesíti. Mégsem emlékszünk arra, hogy két eztendővel ezelőtt a most beintésre vakkantgató honi neoko(h)nok fölemelték volna szavukat a független Libanon megtámadása ellen.
De rendben, ereszkedjünk alább az eszmei magaslatokról, s nézzük a pőre érdekeket. A grúziai konfliktust a közép-ázsiai gáz- és olajmezőkhöz való hozzáférésért folyó ádáz küzdelem váltotta ki. Szó sincs itt holmi demokratikus és emberi jogi eszményekről. A nyugat az Egyesült Államokkal az élen hosszú évek óta igyekszik bekeríteni a nemzeti akaratában talpraálló, az idegen vérszívó oligarchákat magáról lerázó Oroszországot, s a hagyományosan Moszkva érdekszférájába tartozó Grúzia létfontosságú ezen igyekezet szempontjából. Aki uralja a kis országot, azé a befolyás az energiahordozók fölött.
Farizeus atlantistáink betegre aggódják magukat Grúzia függetlenségéért, miközben szót sem ejtenek arról, hogy az amerikai befolyás ugyanolyan csatlósállami helyzetbe hozza a kaukázusi országot, mint az orosz uralom. Hasznos hát tisztában lenni azzal, hogy Miheil Szaakasvili elnök amerikai útlevéllel is rendelkezik. S nem ő az egyetlen kettős állampolgár a tbiliszi vezetésben. Vladimir Gurgenidze miniszterelnök az angol királynő alattvalója, a védelmi miniszter, David Kezerasvili és a területi integritásért (értsd: az abház és a dél-oszét függetlenségi törekvések letöréséért) felelős Temur Jakobasvili államminiszter izraeli állampolgárok is. Akárcsak a grúz hadsereg számos kiképzőtisztje. Maga Szaakasvili odáig ment, hogy a Haaretz című baloldali izraeli napilap augusztus 14-i számában kijelentette: „háború és béke egyaránt izraeli zsidók kezében van.” Úgy tűnik, Grúzia függetlenségéről beszélni akkor is vicc, ha épp nincsenek ott az oroszok. Az elnöki őszinteségi roham ugyanakkor arra is rávilágít, milyen érdekekért gázol vérben világszerte az Amerikai Egyesült Államok, mely politikájához a Rotschild-érdekeltségű magántulajdonú pénzintézet, a Federal Reserve által kibocsátott, az amerikai államnak használatra ellenérték fejében adott dollárra támaszkodik. E helyzetből fakadóan nyilvánvalóan nem beszélhetünk önálló amerikai állami politikáról. Ami azt illeti, felindult atlantistáink akár az amerikai függetlenségért is kardot ránthatnának, már amennyiben komolyan veszik fennen hirdetett elveiket. Vagy netán félnek, hogy Jonh Fitzgerald Kennedy sorsára jutnak? (Ő volt az egyetlen amerikai elnök, aki megkísérelte állami jegybankká tenni a Federal Reserve-et…)
Most, hogy ilyen szépen elhelyeztük a konfliktusban érintett államokat a világpolitika valós térképén, ideje megvizsgálni, mi az európai és magyar érdek a kaukázusi egymásnak feszülés kapcsán.
Hazánknak e szempontból két dolgot kell szem előtt tartani: energetikai függésünk lehetőség szerinti lazítását, s a magyar önrendelkezési törekvések érvényesítését, hiszen a magyarság harmada jogi keretek szerint is idegen megszállás alatt sínylődik. Vagyis elszakított nemzetrészeink ügyében minden olyan világpolitikai esemény hasznos hivatkozási alap és példa lehet, mely ezt a gondolatot erősíti. Ilyen Abházia és Dél-Oszétia kiszakadása is. Tehát a lelkes grúziázás éppenséggel ellentétes a magyar érdekekkel. Miként Ukrajna újkeletű ajnározása is, hiszen Kijevben az amerikaiak és honi atlantistáink „barátai”, a helyi narancsosok naponta húznak egyet a kárpátaljai magyarokat szorító présen.
Ami az energetika függés lazítását illeti, ez helyes törekvés. (Igaz, szerelmesen Washingtonra pislogó atlantistáink titokzatosan fontoskodva energetikai diverzifikációnak hívják ezt, mintha ezen idegen kifejezésnek holmi varázslatos ereje volna.) Csakhogy aggodalmas diverzifikátoraink adósak a magyarázattal, vajon miért lenne jobb a politikai valóságukban föntebb meghatározott amerikaiaktól függeni, mint az oroszoktól. Merthogy valójában szó sincs szabad mozgástérről. Nem vagyunk ugyanis sem kőolaj-, sem földgáz-nagyhatalom, márpedig világunk jelenleg ezen energia-hordozókra épül. Így hát mindenképp vásárlásra szorulunk. (Igaz, már nem sokáig, tekintve, hogy ezen lelőhelyek Földgolyó-szerte kimerülőben vannak, miközben az energiaigény bolygónk népességének növekedésével egyre nő, ami egy-két évtizeden belül drámai társadalmi rengéseket és más létformák kialakítását eredményezi.)
A kérdés tehát ezesetben az, egyik vagy másik nagyhatalomtól függjünk-e inkább. Pontosabban, hogy egyik vagy másik erőtértől vásároljunk-e energia-hordozót. A Déli Áramlat vezetéket az oroszok ellenőriznék, a Nabuccót pedig az amerikaiak, pontosabban az őket vezérlők. Mindkét oldal erejével visszaélő nagyhatalom.
Mindkettő!
E sorok szerzője ezért éppoly megvetéssel szemléli az érzelmi alapú, kritikátlan oroszbarátságot, mint a csaholó atlantizmust. Mindkettő teljességgel ellentétes ugyanis a magyar érdekekkel. Előbbire magyarázat, hogy az újdonsült oroszbarátok annyira utálják mindazt, amit az Egyesült Államok jelent, hogy a téves „ellenségem ellensége a barátom”-elv alapján foglalnak állást. Ez tévút, melytől óva intünk mindenkit. A politika az érdekek felismerésének és érvényesítésének összetett folyamata, ezért hibázik, aki pusztán zsigerből cselekszik. Ám az ilyen megalapozottságú oroszbarátságnál is kártékonyabb az atlantista hozsannázás. Persze erre is van magyarázat. A kardcsörtetők belpolitikai támogatást remélnek a tengeren túlról. (Ezért vicsorognak a kifejezetten bunkó stílusban tálalt oroszellenességet keresetlen szavakkal illető budapesti orosz nagykövetre, miközben soha egy szavuk sem volt olyankor, amikor a mindenkori amerikai és izraeli nagykövetek a lehető legdurvább módon beavatkoztak a hazai belpolitikába. Gondoljuk ezt végig, s ízlelgessük az „elviség” kifejezést…) Vagyis pártérdekeiket a hosszú távú magyar nemzeti érdekek elé helyezik.
Meglehet, az atlantisták meg is találják számításukat, s tengeren túli „barátaik” segítségével kormányzati helyzetbe kerülnek. Ha így lesz, az egyrészt mindennél brutálisabban igazolja azon állítást, mely szerint a honi közélet fő irányvonalairól Magyarországon kívül döntenek, másrészt a „segítségnek” nagy ára lesz, tekintve, hogy az Egyesült Államok legkevésbé sem jótékonysági intézmény. Vagyis e lelkes Amerika-barátság egyértelműen hátrányosan fogja érinteni nemzeti érdekeink érvényesítését s maradék, morzsányi önállóságunk megőrzését. Továbbá kétségbeejtő helyzetet eredményez, már ami Oroszországgal fennálló kapcsolatainkat jellemzi. Mert azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy akár az Egyesült Államok, akár a NATO majd megakadályozza az olaj- és gázcsapok elzárását? Nem, bőszült atlantistáink újdonász „barátai” csupán sajnálkozni fognak, esetleg elítélő nyilatkozatokat fogalmaznak szakmányban. Mit érünk majd vele?
S bármit fölteszünk arra, hogy kritkus helyzetben sem Orbán Viktor, sem Németh Zsolt, sem Martonyi János (az amerikai Baker and McKenzie ügyvédi iroda egyik helyi rezidense) nem kúszik éjnek idején csípőfogóval a plombák felé, hogy életük kocákáztatásával újra megnyissák azokat. (A Nabucco pedig, ugyebár, mindmáig csupán néhány ember fejében létező ötlet.)
De ezen túlmenően még pártszempontból is meglehetősen különös, hogy hazai sikert remélnek azon washingtoni politika és személy szerint azon amerikai elnök melletti vastapsos csatlósságuktól, ki hódító, támadó háborúi miatt jelenleg talán a világ leggyűlöltebb embere, s kinek népszerűsége a magyarországi jobboldali táborban sem mondható túlságosan jelentősnek. Önsorsrontó atlantistáink fordítva ülnek a lovon, de lelkesek, mivel paripájuk vágtat. Aki e képet kellő érzékletességgel megrajzolná, örökérvényű fideszes védjegyet alkotna.
Látható, hogy e szenvedélyes pártérdekű igazodás a magyar érdekérvényesítés szempontjából újabb katasztrófához vezet. Pedig oly egyszerű volna a feladat: csupán azt kellene jó előre megvizsgálni, mely vezetéken keresztül juthatunk kedvezőbb áron energiahordozókhoz. E szempont alapján viszont kétségtelenül helyes volna a Déli Áramlat mellett letenni a garast. Nem, nem elvi alapon, hanem magyar érdekből.
S van itt még valami. Épp ezekben a hetekben soha nem látott hitelválság tarolja le az Egyesült Államokat. Sorra mennek csődbe a legnevesebb bankok, milliók megtakarított pénze válik köddé. A válság súlyos bajokat okoz az amúgyis számtalan sebből vérző Nyugat-Európában is. S mert a magyar gazdaság erőtényezőinek jelentős része a válságban érintett idegen tulajdonosok kezében van, hazánk kiszolgáltatottan, védekezésre képtelenül sodródik az apokaliptikus eseményekkel fenyegető összeomlás felé. Az erőforrásokat kizsákmányoló, munka és valós teljesítmény helyett fikciókra alapozott globális-pénzkapitalista világrend recseg-ropog, s könnyen maga alá temetheti Magyarországot is. Ebben a helyzetben gazdasági szempontból a hazai termelés, a hazai tulajdonosi réteg, a hazai piac megerősítése, feltámasztása a kiút, másik, nélkülözhetetlen mentsvárunk pedig a kivitel. Ámde a nyugati piacok inognak, könnyen fizetésképtelenekké válhatnak, így hát nincs más lehetőségünk, mint kelet felé tájékozódni. E tények ismeretében újfent föl kell tenni a kérdést, vajon magyar érdek-e egy összedűlőben lévő birodalomhoz kötni szekerünket, miközben eszementen nekifeszülünk egy gazdaságilag erősödő, óriási piacot jelentő országnak. (Ugyanezért megejtő ostobaság, ugyanakkor nemzetstratégiai érdekeinket veszélyeztető feltűnősködés mindenáron áterőszakolni az Országgyűlésen Tibet ügyében azt a nyilatkozatot, melyben hazánk jól elítéli Kínát, minek következtében – a kezdeményezők reményei szerint - a távol-keleti ország megszeppen, s kukoricára, netán rizsre térdepelve felülvizsgálja vonatkozó politikáját.)
Magyarországnak az orosz-grúz konfliktus ügyében és általában a bennünket közvetlenül nem érintő összecsapások ügyében határozottan és bátran csöndben kell maradni. Semmilyen magyar érdek nem sérült Grúziában. Mivégre hát a haragos szökdécselés? Mivégre beszélnek orosz fenyegetésről azok, kik tapsolnak az amerikai rakéták Lengyelországba telepítésének? Ki fenyeget kit?
Utóbbi jelenség kapcsán szükséges kitérni ama perverzióra, mely ma jellemzi Európát. Hajmeresztő etnomazochista fényűzés, hogy a földrész nyugati és keleti fele egymásra fenekedik egy másik kontinensről szétterpeszkedett világhatalom szirénhangjainak engedelmeskedve. Jeles, bár korunkban elfeledett történészünk, Padányi Viktor tömör megfogalmazása szerint „Európa egység-igénye tény.” Vagyis elengedhetetlen a nemzetek Európájának gyümölcsöző együttműködése. Így volt ez már a két nagy európai polgárháború idején is, amikor ugyancsak az Egyesült Államok, pontosabban az óriásállamot bábkesztyűként használók keverték a lapokat a háttérben. Ma pedig, amikor a keresztény fehér civilizáció a világtörténelem mentális HIV-vírusa, a liberalizmus következtében szellemében haldoklik, emberanyagában drámai mértékben fogyatkozik, s mindezek miatt idegen hatalmi tényezők hódításának van kitéve, mindennél fontosabb volna a szilárd európai egység megteremtése. Ez azonban nem megy, nem mehet Oroszország nélkül. Mégiscsak beteges, hogy a földrész nyugati fele egy idegen kontinensen született világhatalomtól függ katonailag, s ezért úgy táncol, ahogy az említett világtényező fütyül. Európának föl kell számolni e perverz állapotot, s a kontinentális együttműködést új alapokra helyezve kezdeményezni kell a Moszkva-Berlin-Párizs-tengely kimunkálását. Ily módon biztosítható a kétségbeejtő Amerika-függőség lazítása.
Mindennek érdekében a honi politikai osztálynak atlantista vagy oroszbarát lelkesedés helyett európai és magyar külpolitikát kell folytatni. Sajnálatos módon azonban az említett réteg rossz történelmi beidegződése, hogy mindig hűségesküt tesz valamely nagyhatalomnak, lett légyen az a török Porta, a Szovjetunió, az Egyesült Államok vagy Izrael. Most épp az atlantista felfogás mellett törnek lándzsát közéleti hőseink. Vitam et sanguinem! – kiáltják politikusaink, valóban felajánlva életünket és vérünket (a miénket!), s paprikavörösre fújva magukat mérgesen toppantanak, ha valaki elhűlve nézi e haszontalan lelkesedést. Pedig – mert a lényeg, mint említettem, az érdekérvényesítés – épp az a helyzet, hogy nekünk az égvilágon semmiféle hasznunk nincs abból, ha kormány és ellenzéke harsányan egymásra licitálva igyekszik bizonyítani odaadását a vélt tengeren túli barátoknak.
A licitálók alkalmasint nem ismerik Winston Churchill (nagy gazember, Európa egyik legfőbb sírásója volt máskülönben) azon mondását, mely szerint Angliának nincsenek barátai, csak érdekei. Így van ezzel Oroszország és az Egyesült Államok is, és bizony helyes volna, ha idehaza is ennek jegyében foglalnának vagy éppen nem foglalnának állást. Mert azt is lehet. Nem kell örökké stréberkedni. Főként úgy, hogy Amerika messze van, az orosz olajra pedig rá vagyunk szorulva. Nem véletlen, hogy több európai uniós ország különmegállapodást kötött Moszkvával ezügyben.
Budapesten azonban a rossz reflexek miatt kormány és főként ellenzéke ismét igazodik. A magyar fővárosból ma Amerika (hamis) hangja hallik. Ideje lenne magyar nyelvű csatornára váltani.