Tóth Máté: A rovásírás tegnap és ma

„A kultúra még valami más is lehet, mint az élet dekorációja” (Nietzsche)

Az Európai Unió 27 tagállama közül csak egy, a görög használ saját írást; a többi az anyanelvére húzott kényszerzubbony, a latin betűk segítségével fejezi ki magát nyomtatott formában. Kényszerzubbony ez, hiszen a nyelvek sokkal több hangot használnak, mint ahány betűt a latin ábécé kínál: kényszermegoldásként ékezetes, áthúzott, megkettőzött betűkkel próbálják e nyelvek tágítani a kényelmetlen gúnyát, amibe bújtatták őket (gondoljunk csak a gyerekkorunk csehszlovák rajzfilmjeiben felbukkant kampós betűkre!).
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne több nemzetnek is saját írásmódja. A legnagyobb kultúrnépek régmúltjának lenyomatát a sajátos jelrendszereik is őrzik: a germán és viking rúnák, valamint a mi rovásírásunk is ilyen, régi idők megkövesedett emlékét őrző lenyomatok.
Az írás kialakulása, eredete a múlt homályába vész. A hivatalos, ám kissé kopottas elmélet szerint Mezopotámia volt e nagy szellemi vívmány bölcsője, ám a legújabb régészeti eredmények (pl. a Tatárlakán talált leletek) igencsak megingatják ezt a kényelmes teóriát. Akárhogy is, az írás kialakult és fejlődni kezdett; a kaukazoid ember által lakott területeken pedig igazi színkavalkádja alakult ki az egyes írásoknak: a föníciai írásból, mely az első teljes betűírás, tucatnyi vonalas írásmód fejlődött ki. Valamennyi kultúrnép kialakította saját rúnatípusú írását a hellenisztikus kultúra és a sztyeppei kultúrák virágzásának idejére. Kevéssé ismert, de eleinknek is volt saját írásuk, az úgynevezett rovásírás. Mikor harcos őseink megjelentek a Kárpát-medencében és rárontottak a zsákutcába jutott Európára, hozták magukkal a rovásírást is, melyet, akárcsak a pogány műveltséget, a 907-es pozsonyi csatának köszönhetően még majd egy évszázadig nem fenyegetett komolyabb veszély. A kontinens nyugati felén berendezkedett keresztény-feudális rendszer azonban ekkorra már elhalásra ítélte a pogány kutúrát és ezzel együtt a rúnaírásokat is. Az államalapításnak nevezett folyamat 1000-től nálunk is megpecsételte a rovásírás sorsát: mint a pogány hagyomány élő emlékét nem tűrte meg a nyugatról importált „modern” berendezkedés.
Két nagy tévedés tartja magát a rovásírással kapcsolatban a tudományos életben. Az egyik, hogy a rovásírás kizárólag székely, mely nem volt soha általánosan használt írás. Ez a hatalmas tévedés azért alakulhatott ki, mert a keresztény állam megalapítása után a tűzzel-vassal üldözött „pogány írás” Erdélyben, a kiváltságokat élvező székely határőrterületeken talált menedéket és tartotta magát a legtovább. Ide kevésbé ért el az új rend keze (e sajátos helyzet az oka, hogy még a csíksomlyói búcsú is ősi pogány elemeket őriz), a feudalizmus is sajátos félmegoldásokat szült, a rovásírás roppant szerencséjére. Ezért, vagyis egyszerű földrajzi-történelmi okokból a középkori rovásírásos nyelvemlékek nagy része, kb. 80%-ka valóban Erdélyben maradt fenn. Azonban, mint egy Konstantinápolyban 1515-ben öt foglyul ejtett magyar királyi követ által készített „graffiti” tanúsítja, nem csak székelyek ismerték az írást: tökéletes és virtuóz módon alkalmazták még ekkor előkelő magyarok is. Nem igaz tehát, hogy a rovásírás ne lett volna eredetileg általánosan használt írás a magyarok körében. Azért sem, mert éppen az elnyomott, írástudatlanságra ítélt népréteg használatában maradt meg generálisan a rovásírás, akkor, amikor például Rómában az irástudók aránya az i.sz. 300 körüli 70-80%-kos arányról 3-5%-ra zuhant! Ugyanebben a sötét korszakban, amikor még egyes uralkodók is analfabéták voltak, az egyszerű magyar (székely) földművesek, falusi emberek írtak-olvastak, igaz, a saját jeleikkel. Ez csak úgy lehetséges, ha a visszaszorított pogány írás annakidején éppen hogy mindenki által használt és ismert volt: ha csak egy kiváltságos réteg ismerte volna azt, akkor a társadalmi rétegek mozgásával-lesüllyedésével egyidőben pár emberöltő alatt el kellett volna, hogy tűnjön a történelem színpadáról, ismerőivel egyetemben.
A másik nagy tévedés, hogy a magyar rovásírás valójában átvétel más népektől. E nyilvánvaló képtelenséget azok állítják, akik maguk nem tudnak róni. Aki elsajátítja ezt az írást, az meggyőződik arról, hogy a rovásírás sokkal jobban illeszkedik a nyelvünkhöz, mint a ma használt latin betűs írásunk. A rovásírásban ugyanis pontosan annyi betű van, ahány hang a nyelvünkben: ezért nincs szükség ékezetes betűkre (á, é, ű), két betűből összetákolt új betűkre (cs, sz, zs). A latin betűs írásnak ezer évre és nagy nyelvújító géniuszokra volt szüksége ahhoz, hogy még jelenleg sem tökéletesen (ld. pl. az egészség szót leírva) ugyan, de nagyjából vissza tudja adni a szóban kifejezett gondolatot magyarul. A rovásírásban nincs semmilyen kifejezési nehézség, egyszerűen azért, mert az együtt fejlődött a nyelvvel: ha átvételről lett volna szó, legalább akkora értelmi kuszaság kellene, hogy tükröződjön a fennmaradt rovásemlékeinkben, mint amit a latin betűs emlékek (tihanyi apátság alapítólevelének szórványemlékei, Ómagyar Mária siralom) esetében látunk.

Jogos a kérdés, hogy mi a jelentősége mindennek? Kit érdekel ma már, hogy hajdanán volt-e saját írásunk?
Korunk nagy identitásválságában a rovásírás, a rúna típusú írások maguk is segítenek abban, hogy elhelyezzük magunkat az emberiség nagy koordináta-rendszerében. A fent kifejtettek alapján világos, hogy őseink nemhogy a kultúramegtartó, de kifejezetten a kultúrateremtő népek közé tartoztak, hiszen saját maguk által alkotott és a nyelvükkel együtt érlelt, alakított írásuk is volt, ez pedig a legnagyobb kultúrnépek az „értékes kevesek” közé emel bennünket. A rovásírás tehát nem egy értéktelen régi kacat, hanem éppen egy olyan értékes iránytű, amely segít visszatalálnunk a gyökerekhez, és – az igazi műveltséghez, kultúrához. Segít megérteni a saját múltunkat, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a jelenünket értsük. Ezért üdvözlésre méltó a Huszka József Baráti Kör lelkes tagjainak törekvése városunkban, hogy a rovásírást újra ismerté és elismerté tegyék, együtt tanulva hétről hétre ezen ősi betűvetés tudományát. Igazi kultúrmisszió ez, de élő kultúrmisszió: a rovásírás ugyanis valóban a kultúránk legnemesebb és legsajátosabb rétegét képezi, olyan rétegét, mely nem megfakult freskók, régi szobor-torzók halott lehelletét idézi. A rovásírás a kultúra élő, élővé tehető rétege, mely nem múzeumi darab: több, más, mint egyszerűen az élet életidegen dekorációja. Nincs szégyenkeznivalónk, az európai népek nagy családjának méltó tagjai vagyunk.

Ahhoz, hogy erről meggyőződjünk: vissza a gyökerekhez!