Kereszténység [L. "Pálvallás" alatt is] (Lexikon-cikk első harmadának hevenyészett vázlata)

Noha ezen a néven terjedt el, maga a "kereszténység" misnomer; helyesen: pálvallás. A három világvallás - a judeo-miszticizmus, a judeo-iszlám és a kereszténység - közül a hit erejére nézve ez a leghanyatlóbb, számra nézve a legnagyobb; a k. kb. egymilliárd lelket számlál, bár az iszlám, kívált Afrikában, de majdhogynem mindenütt a sarkában van és hamarosan meghaladja.
A k. mostani, utolsó, agonizáló fázisában, e k.-utáni időkben a visszatekintőnek már sokkalta világosabban kiábrázolódik eredete és történelmi összképe, mint valaha - míg a múltban, a maga öntetszelgő és önkényes módján még úgy állíthatta be magát, mintha a hit, a meggyőződés és az emberi tudás egyetemére isteni, mintegy prométheuszi eredetű monopóliuma volna az idők végezetéig (már ahogyan az idő és annak Végezete a k. fogalomtárában szerepel). Ma már a kifele haladó k-ről tisztább, elfogulatlanabb képet alkothatunk, s már mindjárt az elején nyilvánvaló, hogy mindvégig két kegyes hazugság volt alappillére:
(1) hogy alapítója és vezéralakja Jehoshuah (Jézus): holott a k- majdhogynem mindenestül Pál alkotása - és
(2) hogy k-ség és pogányság között infinitezimális
"minőségi különbség" van, s akkora áthidalhatatlan szakadék tátong, amellyel a k. az ún. "pogányságtól" elkülöníthető
ez a különállására, föléjük-magasodására tett kísérlet - hogy elkülönítse magát az ókor többi kultuszától, és a maga koholt megváltóját a többi megváltóvallás "szotérjainak" rangban elébeugrassa, még az ún. apostoli előidőkben, a piszidiai Antiokheiában kezdődött, hol is a k. közösség dölyfös-keserűen először vállalta gúnynevét, a "krisztushívő" -t, ill. a "keresztény" -t a Keresztről; bár a kivégzőkereszt opprobriumát és az azzal kapcsolatos megalázó asszociációkat jó ideig nem tartották célirányosnak, hogy emblémájukba iktassák, és az első századokban hol a Hal (Ikhtüsz) rajzolatát használták ismertetőjelül, kezdőbetűiből - (I)eszousz (Kh)risztosz (U)iosz (Sz)otér-, hol az egyiptomiak horgas keresztjét, az Ankh-ot, mely az örökélet jegye volt.
A k. megalapítója, megálmodója és meghazudója, Pál Kilikia fővárosában, Tarszoszban született, Antiokheiától északra, ami a benszülött judeainak zsidó szemmel ugyancsak távolinak és mindenképpen
"külföldnek" számított. Tarszosz görög kereskedelmi központ volt, "egyetemi város", a Sztoa egyik központja, kikötő a Knüdosz torkolatánál; falain belül volt az egyik legelterjedtebb ókori megváltóvallás, az Attisz-kultusz anyatemploma. Az évente rituálisan "kivégzett" és halottaiból feltámadó Megváltó regionális neve Baál-Taraz volt - az ő körmeneteit nézhette végig a gyermek Szaulosz/Pál, az ő müszterionjába avathatták be kamaszkorában, s a jelképes leöletés-feltámadás felemelő szertartása és katartikus élménye az ifjúban kitörölhetetlen nyomot hagyott
az idők roppant messzeségéből kutatásokra alapozott intuitív találgatásokra, a probabilitások mérlegelésére vagyunk utalva. Igy a legújabb kori angolszász vallástörténeti búvárkodások alapján mondhatni – valószínű, hogy Szau1osz/Pál pogány szülőktől, pogánynak született, és az sem lehetetlen, hogy soha körülmetélve nem volt, sem Ő, sem apja, még akkor sem, amikor a "zsidózó" szülők csatlakoztak az "istenfélők" közösségéhez a városban - így hívták azokat a rokonszenvezőket, akiknek az ókor eklektikus hiedelemhangulatában és a helyi kultuszok tömegében történetesen Jahvéra esett a választása; közeledésüket a zsinagóga nem utasította el, de őket mint körülmetéletleneket nem fogadta be; Szaulosz tanult mestersége a hagyomány szerint a sátorkészítés lehetett
Pál görög anyanyelvű volt, bár folyékonyan beszélte az ókori Közel-Kelet lingua francáját, az arameust; de a hébert mint idegen nyelvet kellett elsajátítania, s mindjárt nem is egyet, hanem kettőt: a héber vernakulárist és az írástudók rabbinikus-szakrális nyelvét úgy, ahogyan az ó-szentírás megőrizte volt. Mert ahogyan az arab édeskeveset ért abból az óarab nyelvemlékből, amelyet Alkorán néven hajlongva tisztel, ugyanúgy, a zsidók édeskeveset értettek a Tóra ezeresztendős héberségéből, amely oly messze szakadt tőlük, mint leánynyelveitől a latin
Pál idejében a zsidóság zöme nem a "Bibliát" forgatta, hanem a Targumot, amely az ószövetség arameus fordítása; aminthogy utóbb Alexandreiában a zsidóság - amely a gnosztikus kereszténység öreghorgonya lett - a maga szentírását csupán a Szeptuagintész kompilációs, koridegen parafrázisokkal, időszerű betoldásokkal tarkított "fordításából" ismerhette.
Szaulosz-Paulosznak az evangéliumokkal szerencséje volt: görögül íródtak, szerzőik a héberrel ugyanúgy hadilábon álltak, mint őmaga; és a maga módján szerencséje volt Jehoshuahhal (Jézussal), aki arámul beszélt és gondolkozott, a templomi hébert neki is úgy kellett elsajátítania, mint a "tudomány" nyelvét, hogy a zsinagógában az írástudókkal szót érthessen, és hogy magába vegye a kor jeles tanítóinak, Hillélnek, Shammainak, Gámálielnek ama "szárnyas igéit", amelyeket hol áthallások/parafrázisok formájában, hol szó szerint idézett, s így azután mint "krisztusi igék" mentek a köztudatba - a plágiumról a kor mit sem tudott.
Pál, a vallásalapító alkalmasint nyavalyatörős volt, maga céloz rá a Galata-béliekhez írott levelében (14: 12-14), és könnyen meglehet, hogy az országúton Damaszkusz felé egy ilyen epileptikus rohamnak köszönhette azt a látomást, amelynek intelmezve-közelgő férfialakját Jehoshuah/Jézussal azonosította - bár erre semmi támpontja nem lehetett, hiszen sohasem látta (világéletében rosszul titkolt kisebbrendűségi komplexuma volt azokkal, akik a Mestert szemtől-szembe láthatták; s különben is a közszereplők - császárok, helytartók, hadvezérek, próféták-csodamívelők küllemét illetőleg az ókorban a legnagyobb bizonytalanság uralkodott)
hogy milyen nyelven "szólt hozzá" a látomásbeli Jézus, arra nézve nincs adat, bizonyára arameusui - és csak természetes, hogy a görög anyanyelvű Tarszoszi az arameussal asszociálja s ezzel hitelesíti mintegy, epileptikus látomásában,
"pálfordulását" - hogy amit addig csinált: a Szünhedrion szolgálatában és Kajafás főpap parancsára a szektások, "elhajlók" üldözését - egész múltját megutálja, és maga is üldözöttnek álljon
maga Jehoshuah - a későbbi "Jézus Krisztus" - mint történelmi figura elhanyagolható és jelentéktelen statiszta: létezésének cáfolatától nem kell tartani, igaz mivoltát letagadni gyerekjáték. Volt-nem volt, a fiatal rabbi alakja és személye csak afféle parányi kabátakasztó kampó Paulosznak a világra ráterítendő roppant köpönyeghez - a k. valláskoholmányához, amelynek ő volt a spiritus rectora, s amely magán viseli megalkotójának minden személyi bélyegét: a félműveltséget, a korlátoltságot, a hajthatatlanságot, a veszekedhetnéket/összeférhetetlenséget, a zsarnoki kizárólagosság hajlamát, a kétszínűséget-rókaravaszságot és a zsenialitást.
annak a Jézusnak, akit Pál a világra rászabadított, édeskevés köze volt a kis vidéki ortodox vándortanítóhoz, akinek piskótájából - kitalálója, a Tarszoszi - kisütötte alakját; majd hozzátétjeikkel, rétegenként, a századok nagyradudálták - kolosszális Kozmikus Krisztussá egy olyan korban, amikor a kozmosz még elfért a filozófus fél-tenyerén. A hazugság, az átigazítás bazaltrétegein, amelyek Jehoshuah szerény történelmi tanagrájára rárakódtak, nehéz áthatolni - de vennők sorra ...
(1) mint ortodox zsidó vándorprédikátor dehogy is akart a judaizmusból kiválni, annak hátat fordítani; még kevésbé fordult meg a fejében, hogy személy szerint magára vegye új "ellenvallás" megalapításának a gyalázatát
(2) sohasem volt farizeus-"ellenes", sőt, a szó technikai értelmében maga is az volt, farizeus; vagyis ahhoz a "liberális" tömörüléshez tartozott, amely ellenezte Zsidóország római megszállását s hol békés, hol erőszakos eszközökkel küzdött ellene (soraikból került ki a keresztrefeszítettek légiója) - szemben a szadduceusok uralkodó rétegével, amely megváltoztathatatlan¬nak tekintette a status quo- t, belenyugodott a megszállásba, és a rómaiakkal együttműködött. Jehoshuah-Jézus farizeus-"ellenessége", gúnyos, ill. dühös kirohanásai a farizeusok ellen - az evangéliumok kései kitalálása: az antiszemita szellem kialakulása annak a visszahatása gyanánt, hogy a jeruzsálemi "ősegyház" elvetette Pál radikális szakadár-reformjait. Jézus - akárcsak utóbb maga Pál is - bőven merít és önfeledten plagizál a farizeizmus irodalmából
(3) ha a pénzváltókat korbáccsal verte ki a templomból, bizonyára karddal támadt volna a Görögre, Pálra, aki be akarta szüntetni a körülmetélést, hogy helyettesítse a keresztelésseI. A körülmetélés az "Úrral kötött szövetség" letörölhetetlen jegye; a keresztelésnek semmi külső/maradó nyoma nincs
az ortodox zsidó rabbi szemében alkalmasint förtelmes gondolatnak tűnhetett az istennel kötött szövetség szent jegyének eltörlése - és ha a kilencvenkilenc éves Ábrahám alávetette magát a körülmetéltetésnek az Úr parancsára, Jézus fel nem foghatta volna, miért ne vetné alá magát bárki, feltéve, de meg nem engedve, hogy gojim létére be akar furakodni a judaizmus zárt közösségébe
ezt a korabeli héber mentalitást őrizte meg Jehoshuah-Jézus bátyja, Jakab, a jeruzsálemi "ősegyház" feje, akivel ugyancsak meggyűlt a baja Pálnak, s nem csoda, hogy alakját és szerepét következetesen elsikkasztották a keresztény évezredek
eszerint aki az Úrral kötött szövetségen kívül születik, azt se ráöntéssel, se mártakozással, belefürdetésseI, a víz jeruzsálemi "kereszténnyé" nem teheti, és az ősegyházon kívülrekedve kell letöltenie életét
(4) a pálvallás a keresztelést Jochanan ("Keresztelő Szent János") zsidó szektájától kölcsönözte ki; s minthogy a jochanani szertartás teljes alámerítéssel járt, a szokás a Jordán mentén terjedt el
a tisztulás, az alámerítés, az évenkénti
"újrakeresztelés" a távolabbi Keletről érkezhetett a mandeus szekta közvetítésével. Perzsia és Arábia
határán, Basszora térségében tanyáztak ezek az ókori nomádok, akik magukat "Mendai Ijahi"-nak, "Jochanan tanítványainak" nevezték, és így "jánoskeresztények" néven is ismeretesek
a mohamedánok "szabianus" néven is említik, és arabul el-Mogtaszilá¬nak, keresztelőknek nevezték szektájukat
félkereszténynek tekinthetők, akik Jehoshuah helyett Jochananban látták a megígért Üdvözítőt, és az is könnyen meglehet, hogy az ún. "apostoli" kereszténységnek soha a hírét sem hallották. (Vö.: Apostolok cselekedetei 18:24-25; 19; 1-5).
Sokan elfelejtik, hogy Jochanan-János - aki mellett Jehoshuah-Jézus inaskodott - nemcsak Jézust keresztelte meg, hanem valamennyi társát, aki betániai barangolásán vele tartott (kútbörtönében - egy forrás szerint - Jochanan sohasem fogadta el, hogy igazában junior prédikátortársa, Jehoshuah-Jézus volna a "Megígértetett". Tán ezzel függ össze, hogy amikor Herodes Antipas a testet kiadatta, Jochanan tanítványai mesterük utolsó meghagyása szerint a fejetlen hullát keresztre feszítették.
"Romolhatatlan" teteme - a legenda szerint - Perzsiában, Sziusztra városában, "kristály sírban nyugoszik").
(5) ahogyan a hindu tartja, hogy hindunak születni kell, "áttérni" a hinduizmusra nem lehet, ugyanígy, Judea minden zsidaja a zsidóság számára fenntartott ezotériának érezte az ősi hitet. A másmilyen hiedelemvilágban élő, ún. "pogány" világ megtérítése akár az ó-, akár az újhitre (ahogy a judaizmus e friss hajtását, a k.-et nevezték) éppoly abszurd gondolatnak hathatott, mint Pál állítólagos
"elküldetése" a látomásban rendelkező Jézus által, hogy térítse meg a "bálványimádó világot". És végezetül
(6) abból a világérvényes, általános vallásgyakorlati szokásból, hogy istenét Jehoshuah "Atyának" szólítja, senki álmában sem következtetett volna arra, hogy istene a nemzője; mégkevésbé arra, hogy fivérei-nővérei közül éppen ő - az anyja fülén keresztül fogant, s hogy Miriam-Mária nemcsak hogy a szűzhártya megkerülésével fogadta méhébe, de "szűzen" szülte, a hónalján keresztül. Különben is a mariolátria sannak legendaköre későbbi (nyugati) fejlemény, Pált Mária személye mit sem foglalkoztatta, és sem a szeplőtlen fogantatásról, sem a szeplőtlen születésről nem tudott (NB. Mária az evangéliumokban mindössze ötször fordul elő).
Nőellenességére - ami nem kis részben a zsidó templomi konvenciók kikölcsönzése volt: Pál nőgyűlöletére vezethető vissza, hogy görögök-latinok ókori gyakorlatával szakítva a k. a nőket kirekesztette az egyházi hierarchiából, és elparancsolta az oltárok mellől - bár az apostol odáig sohasem ment a pálvallásban, mint Tertullianus, aki az asszonyt "a pokol kapujának" bélyegezte
- mint Ágoston, aki "trágyával töltött teretménynek" minősítette az asszonyi állatot; vagy Szent Bernát, aki tulajdon édesnővérét "a ringyóság mocskának" nevezte, amikor amaz, cellájában a szentet meglátogatva, tiszteletére új ruhát öltött.
Már ami Pált, a k. vallásalapítóját illeti, legalább annyira csodálhatjuk proteuszi alakoskodó képességét, mint mestergondolatának zsenialitását; vándorlásait felbecsülve pedig bízvást az ókor nagy utazói mellé sorolhatjuk. Más kérdés, hogy a római hadiutakat és azok közbiztonságát használta fel annak a civilizációnak a szétzüllesztésére, amely ezt az úthálózatot kiépítette, és közbiztonságát fenntartotta
mint ember, kétszínű fráter az ügy érdekében, és káprázatos diplomata, nem rejti véka alá, hogy mindenkor annak a szájaíze szerint beszél, akivel szemben áll (1. levelét a Korintus-béliekhez, 9:20-23)
bizonyos kaján diadalérzet csendül ki e vallomásos elszólásokból (majd szinte ízelítőt kapunk történelmi következményeiből, ahogyan a pálvallásban - ésde később az iszlámban is - a hitetlennek adott szó nem kötelez)
Pál célirányosan válogat az ószövetségből, melyet csupán görögül ismer, de ha kell, megerőlteti magát, és összekaparja sovány görög bölcseleti, irodalmi tudását
így pl. athéni "igehirdetésében" a Theosz Agnosztoszt - az Ismeretlen Istent, oltáránál, megpróbálja a maga Monotheoszával, a zsidókeresztény "Egy-Igaz-Istennel" azonosítani; fejtegeti a bálványimádás hívságát, és a maga istenéről - hozzáigazítva a hellén elvontságok kedvelőinek ízléséhez - azt mondja: "Benne élünk, mozgunk és (belőle) vagyunk, lévén mindnyájan mintegy az Ő magjából valók"; ami idézet Epimenidésztől, a knosszoszi misztikus költőtől/bölcstől, csodamívelőtől, kit is az athéniek fölöttébb tiszteltek - mert megszabadította őket a dögvésztől (egyes források szerint az Areiopagosz előtt elmondott szónoklatában a sztoikus Aratosztól, ill. Kleanthésztől is idéz; sokan párhuzamot vonnak Pál és Seneca dictumal között is).
Pál vallásalapító háromszakaszos mester gondolata - egyszerűségévei - lángelmére valló
(1) a döntő engedmény az ún. pogány világnak: a körülmetéltetés követelményének elejtése
(2) a bűn fogalmának eltöltése új tartalommal és középpontba helyezése; végül
(3) a megváltóvallások divatjának meglovagolása

(1) hogy maga Pál körülmetélt volt-e vagy sem - nem tudni. Tény, hogy alkotásának, az újhitnek a körülmetélés elvetése sarkalatos pontja; ezért írja Levelében a Filippi-béliekhez, 3:3 - "óvakodjatok a csonkítástól" (csonkítóktól - ang.: "Watch out for the cutters"; fr.: "Prenez garde aux faux circoncis"; magyar: "őrözködjetek a megmetélkedéstől"; latin: "Videte concisionem"; görög: "Blépete tén katatomén").
Annyi szent, ha nem éri be a "lélek körülmetélkedésével", és ragaszkodik a prepucium leoperálásához (ami férfikorban veszedelmes műtét), vallás-kreációjának arra, hogy divatba jöjjön, nemcsak hogy nincs semmi esélye, de rivális közel-keleti kultuszokkal, Mithrász, Kübele, Ízisz, Anubisz, Hermész Harpokratész, Szerapisz tiszteletével szemben még csak rajtvonalhoz sem állhat, s oly nyomtalanul elvetél, hogy többé soha nem hallunk a k.-ről. Pál bámulatos éleslátását dicséri, hogy a térítőhadjárat elől elhárította ezt az akadályt, amely csak lehetetlenné tette volna az új hitet a "pogány" világ szemében. Ugyanezt célozta annak meghirdetésével, hogy a Tórát számos hóbortos-bogaras, idejétmúlt tisztálkodási és étkezési rendelkezésével egyetemben hatálytalanította az ún. újszövetség, amelynek szakértője, mérvadó értelmezője és hittitok-letéteményese ő maga volt
(2) a bűn "felfedezése" és a kárhozat igézete, a hívek manipulálására. Ágoston közvetítésével, s mit sem sejtve, hogy a "pogány" Plotinoszt plagizálja - Szent Tamás belefoglalja a Summába, miszerint a Gonosz semmi egyéb, mint a Jó hiánya; a Gonosznak önálló léte, szubsztanciája nincs.
Nos - a Gonosz bezzeg "a Jó hiánya"! De ha ennek a szoros analógiájára azt találnánk mondani, hogy a Bűn csupán az Erény hiánya és semmi több, tehát valamiképp a Gonosz önmagában nemlétező és per se nincsen, szintazonképp a Bűn is, mint az Erény hiánya, amolyan nemlétező, és entitása nincsen: ha ezt találnánk állítani, ugyancsak felháborodnának a derék k. teológusok, Pál meg egyenesen dührohamot kapna hallatára. Hiszen az ő mestergondolatának a második mozzanata éppen az, hogy a bűnt, eltöltve új, sűrített tartalommal, kvázi-entitássá tette - majd előléptetve a szenvedést Erénnyé, annak eksztatikus-mazochista kiélvezését a szentség privilégiumává, szimpatikus mágiával mintegy a Golgota Második Végigjárásává avatva (aki nem "szenved", arra máris rávetül a Bűn árnyéka)
így lett a szenvedésre való törekvés - keresztény imperatívusz; a szenvedés keresése és igenlése a belepusztulásig - a fordított hősiesség, a vértanúhalál
a bűn maga, annak kvázi-entitása és szadomazochizmusának gazdagon pompázó, elharapódzva burjánzó kultusza itt, a földi téreken - ez Pál mesterműve
szüksége volt rá a megváltóság átértékeléséhez, fogalmának átfogalmazásához (már az istenség tetszésjogának iszlamizáló kiterjesztése minden határon túlra, szörnyeteg méltánytalanságának tételezése a kárhozatban, és az ún. elkárhozás eleve-elrendelésének förtelmes tana Ágoston műve; ő volt a Pokol architektusa)
(3) Jézus, a nazarénusok gyülekezete, a jeruzsálemi ősegyház zsidónak hitte-tudta önmagát, és a k. későbbi fogalmi átigazításairól mit sem tudott
már maga az is misnomer, hogy a jeruzsálemi ősegyház "egyház" - afféle paleokeresztény Ecclesia
Euszebiosz írja, hogy e gyülekezet minden tagja csakúgy, mint tíz püspöke ("püspöke"!) körülmetélt volt, körülmetéltette fiúgyermekeit; tisztelte a Tórát, parancsai szerint élt, tisztálkodott, tartotta étrendjét, ünnepeit, így pl. a Bűnbánat Napját - a Yom Kippurt is, mert álmában sem gondolt arra, hogy Jakab öccse, Jehoshuah-Jézus kereszthalálával magára vette/veheti az ő bűnét; ráadásul képzeljük hozzá a kép hátterében a keresztek erdejét: a római uralom alatt a zelóták ezrével kóstolták meg a közbűntényesek halálbüntetését, Krisztus felfeszítő keresztje minden volt, csak nem kirívó/"kiragyogó", szinguláris eset (újabb elgondolások szerint Judas Iscariotes neve másolói elírás, eredetileg - helyesen - Sicariotes lehetett. Josephus Flavius szerint a sicarii fanatikus zelóták voltak, akik gyilkos merényleteiknél ezt a görbe (perzsa-arab harci késre emlékeztető) tőrt, a sicát használták, s utóbb a sicarii, görögök-latinok közt egyaránt mint pejoratív ragadványnév a keresztények anagrammája lett. Hüppolitosz szerint vad önkívületben legyilkoltak mindenkit, ha körülmetéletlen létére "az Úr törvényét" firtatni merte. Origenész is említi a "gyilkos" szektát, amely megrohanásaival erőszakkal körülmetél minden férfiembert, akit csak előtalál; ismeretes, hogy a római szenátus törvényt hozott ellenük, s a Lex Cornelia de Sicarius értelmében az elfogott "erőszakkal-körülmetélőnek" enyhe büntetés számba ment, ha csak el adták rabszolgának. A kor igazi szellemére mi sem világít rá jobban, mint Origenész, aki még olvasta és idézi Josephus A ZSIDÓ HÁBORÚ c. művének egy hiányzó oldalát, mely nem maradt ránk. A történetíró ebben Jeruzsálell1 pusztulását isten büntetésének tulajdonítja Jakab vértanúságáért, akit megköveztek. Öccse, Jézus, szóba sem kerül (vö.: Robert Eisenman, James; the Brother of Jesus. Faber and Faber, London 1997).
mármost ha Jehoshuah-Jézus ebben a beszűkült világban, ebben a szellemi környezetben mozgott, és Jakabbal, fivéreivel-nővéreivel, nagybátyjával, Kleofás-fia Simeonnal és családja más tagjaival élte az ortodox zsidók életét, akkor - bármennyire próbálunk erőszakot venni a tényeken - nehezen tudjuk képzelni, hogy ennek a Jehoshuahnak csak egyet1enegyszer is megfordulhatott fejében új vallás alapítása, a Tóra érvénytelenítése, a körülmetélés eltörlése és helyettesítése a keresztséggel, a világbűn átvállalása és az üdvözülés: mindaz, amit tőle teljesen függetlenül- a pauloszi kezde¬ményből, a kollektív teremtő elképzeléssel kialakított
"Krisztus" és "kereszténysége" képvisel
ebben a "messiási" korban a Messiás, a Szotér - Szabadítót jelentett a szó eredeti, világi értelmében. A körülzárt, ostromgyűrűbe fogott várost ha egy sztratégosz hadaival felmentette - a felszabadítónak megajánlották a Szabadító címet, ünnepelték, díszhelyre ültették, ajándékokkal halmozták el. Ha a leigázott tartományt a sikeres zendülés vezére felszabadította, a győztes hadvezért mint népének felszabadítóját - mint Messiást üdvözölte a népáradat, a diadalmenet élén. Ilyen messiásra vágyott a megszállott Judea lakosságának egy része, senki sem értelmezte másként a szabadítót és a megváltót, aki megváltja Róma adószedőitől, népszámlálásaitól - hadaitól. Maga Jehoshuah és tanítványai, sem a Tizenkettő, sem a Hetven, sem a község nem értelmezte a megváltót és a megváltást másként
világi - evilági - megváltásról álmodozott az a harcias kisebbség, amely a közömbös, apolitikus tömegből kivált, és ez a kisebbség zömmel az a farizeus tábor volt, amelyhez Jézus is tartozott
Pál viszont egyfelől kilátástalannak ítélte Judea felszabadításának képtelen tervét a Birodalom fegyveres hatalmával szemben, másfelől, ösztönösen, adottságnak tekintette Rómát, s ha nem is rajongott a Birodalomért - erre nem volt érkezése -, se "hanyatlásáról", se "felbomlásáról" nem táplált magában hiú reményeket, sőt, mondhatni ilyen képzetek se benne, se másban, fel se merültek. Mit tett hát? A megváltó fogalmát megfosztotta világi tartalmától és egybekapcsolta a bűn roppant, megkerülhetetlen hágóvá növelt, keresztény fogalmával
nála a megváltó a bűnök-ostromolta világ felmentője - a népek bűntőli szabadítója. De hogy a bűnök tengere alá merített földkerekséget ez irtózatos tömegű "bűnhalmazattól" megszabadítsa, herkulesi erejű felmentő kell, s egyúttal olyan párját ritkító sztratégosz, akiről nemhiába rebesgetik, hogy "az istenség fia"
hogy Pál e mesterlépésének logikáját a maga teljes ravaszságában felmérhessük, az ő szemével kell körülnéznünk az ő világán, azon a világon, amelyben

a) ezerszám szaladgáltak olyan rendkívüli szellemű hitbuzgalmárok, akik valamely félistentől/istenségtől származtatták magukat, és eredetük/születésük rendkívüli körülményeivel hivalkodtak
b) hemzsegtek a megváltók és a megváltóvallások. Dionüszosz/Zagreusz, Dummuzi/Tammuz, Adonisz/Attisz etc. Lazán összefüggő, ill. halványan azonosítható, regionálisan más-más néven és alakban tisztelt, istentől eredő megváltók voltak ezek, közös vonásuk az istenség széttépetése, kegyetlen elpusztítása, majd lappangása a misztériumban, végül feltámadása halottaiból, és titokzatos diadalvétele a halálon
egy olyan világban, amelyben Ultima Thulétól a Távol Indiákig a regionális megváltóvallások egymást érték, és a hívő lélek arrafele tárulkozott és csakis a megváltóvallások misztériumait szomjúhozta, ugyan mi egyébbel házalhatott volna Pál, mint megváltóvallással?! Az új hit elemeit, az istenség kivégzését, feltámadását, a megváltás misztériumát és a beavatottak (a megváltottak) körmeneteit/szertartásait készen találta gyermekkori emlékeiben; még kitörülhetetlenül, még elhatározó erővel benne élt a tarszoszi Attisz - a Mindszentfelséges Baal-Taraz misztériumának emléke

fontos ponthoz érkezünk itt, amely nélkül sem az önglorifikálás sallangjaitól letisztítani, sem ókori, keletkezéskori döntő aspektusát kellő perspektívába helyezni a k.-nek nem lehet. S bizony, ha valaki ma végigjárja azoknak a görög nagyvárosoknak a bámulatos romjait, ahol Pál is járt, élt, megfordult, prédikált, megszégyenült-megkergettetett, s ez agorákon, színházakon, roppant pogány szentélyeken körülhordozza tekintetét - felkiált a felismeréstől. A ráismeréstől - hogy a ma népszerűen és általánosan k.-nek nevezett pálvallás mennyire egybevágó párja az ókor pogányos meg¬váltóvallásainak, mennyire azonos, homogén, pogány elemekből készült, s hogy a kis-ázsiai Nap alatt égő hatalmas romokon járva, a fény ókori sarkításában a belevakulásig láthatjuk: hasztalan próbálta akár Pál, akár az antiokheiai gyülekezet elhatárolni a magáét a többi megváltóvallástól névmágiával, mondván, hogy emez "keresztény", a többi mind "pogány", tiszta sor, hogy a k. is egyike csupán az ókor megváltóvallásainak, és olyan pogány, mint annak a rendje
nemcsak elemeiben - a keresztség szertartásában, a vér kultuszában, az istentest elfogyasztásában, a vele való eggyéválás kannibalisztikus misztériumában stb., stb. - nincs semmi különbség, kitüntető többlet, amely a k.-et rangban amazok fölé helyezné, de a sensus numiniszban sincs semmi minőségi különbség, s az a bensőséges áhítat, az a megrendülés, a Kóréért kiontott könnyek a sokoszlopos Teleszterionban, az orphikus beavatottak elragadta¬tása és "látásai", az Aszklepionok abaton-fülkéinek ágyvackán a "templom-álom" hitbuzgó várása, avagy a didümai Apollón-szentély - az ókor "Péter-templomának" roppant oszlopterebélyei közt Phoibosz első sugarainak a megpillantásába való kegyes beleborzongás mit sem különbözött attól a bensőséges áhítattól, elragadtatástói, könnyektől, látásoktói, borzongásoktól, ami csak a keresztények osztályrésze volt a maguk martirionjaiban, templumaiban
a tengeri viharba került ókori hajósnép nem szólongatta másmilyen vagy kevesebb hittel a Megváltó Dioszkurokat, mint szólongatta a maga gályáin, maga viharaiban a k. tengerjáró nép a maga Jézusát. Ma már, a k. utáni korban nem nehéz egybelátnunk az összképet az ókorról, amelyben a k. is az
ún. "pogány" valláshiedelmek egyike, sem nem szükséges leszögezni, hogy hitéletévei, szertartásaival, a rivális vallásoktól elragadott ünnepeivel, kisajátított arisztotelikus istenérveivel (amelyek eredetileg az isteni entitást, a k. koraközépkorban a zsidókeresztény "teremtő" létét voltak hivatva bizonygatni), mondhatni egész teológiájával az ókori pogányság megöröklője, letéteményese, folytatója
ha mégis van új ingrediens, amely a k. színképén a sávokat az ókor más pogány vallásainak spektrumától eltolja - az már jószerével Pál után következett
a gnózis felkapaszkodott a páli újhit szekerére, majd hajtónak, feltolakodott bakjára. Egyre-másra bontakoznak ki a k. új komponens elemei, amelyekről az első közösségek mit sem tudhattak
előtérbe kerül a "szentelő lélek" (az első latin ájtatos szerzőknél, Arnobiusznál, Lactantiusznál, Minutius Felixnél még mondhatni nyoma sincs). Dionüsziosz Areiopagitésszel felépül a Halandó Világ és a Mennyek ún. Párhuzamos Hierarchiája; Origenész - a Sátán megigazulásával a végítéleti tűzözön után és visszabocsáttatásával a Mennyekbe - bezárja a kört az ún. üdvtörténet (irgalom-elvű, kegyes-következetlen) logikájában
ám a drámai változás a gnózis beolvasztásával következik be, s noha a k. maga is csupán egy a gnózisok sorában, s jóllehet nonsequiturjait megszoktuk, kivételes "tudásának" mítosza nem kevésbé zagyva és elképesztő, légből kapott és mosolyra késztető, mint akár Baszileidész, akár Valentinosz "szüszigoszokkal" (hímnő istenpárokkal), kozmikus közösülésekkel és világteremtő gonosz-istenekkel tarkított rendszere, melyekből a k. oly sokat kölcsönzött
egyik legfontosabb kikölcsönzése a gnózistól: a metafizika. A világfölötti világ és a létfölötti istenség tételezése - a transzcendentáliák. Az emberlény "kétéltűsége": előélete a Földön és másodélete a "földfölötti", a "földöntúli" szférákban. A gnosztikus metafizika nemcsak egyik fontos összetevője, amely lényegét teszi, hanem megkülönböztető jegye is. Modanunk sem kell, a k. a metafizika sarkalatos eszméjét és látásmódját a többség alapeszméjének hiszi és hitten-hirdeti, holott a valláshiedelmek világtérképén kisebbség csupán

(a közel-keleti eredetű valláshiedelmek hármas ismertetőjegye: (1) az érzékfölöttí világ hite az elcsapongó képzelet olyan "dimenzióin", amelyek az emberi észlelhetőség és felfogóképesség határán "messze túl" vannak (az elképzelhetetlen elképzelgése); (2) az abszolút türelmetlenség, amely e hiedelmek üzemanyaga is egyúttal - ez fűtözi évezredeken át; mely türelmetlenségbe belefoglaltatik a tudásra, ill. a tudhatóságra vett monopólium (mely a szellem kényszerzubbonya, és extrém esetben az elmélkedés lebénulását és a filozófia leépülését eredményezheti); végül (3) a térítőparancs, amelynek
végrehajtásában a hitbuzgalom az erőszaktól sem riadhat vissza. Ilyen értelemben három valláshiedelem van csupán, a k., az iszlám és a kései (koraközépkori) judeo-miszticizmus a diaszpórákban. Minden más ún. "világvallás", a tao, a dzsainizmus, a brahmanizmus, a buddhizmus és származékhitei, a shinto, a zen, továbbá Dél-Amerika elsikkadt hiedelmei stb., valamennyi igazában kultusz; mivel látásmódjában monisztikus, a k. gnosztikus áldimenzióit nem tartalmazza, továbbá, mivel az "eretnekséget" nem ismeri - és ha szakad is szektákra, a másképpen-gondolkozókat nem üldözi. És végül, mivel térítőparancsa vagy bizonytalan és lagymatag, vagy egyáltalán nincs - épp ellenkezőleg, a hit jelöltnek a beavattatást ki kell érdemelnie; a "tudás" ezoterikus.)

a pálvallás avagy k., maga is eklektikus kompozit-vallás: ami alapja és legközepe, az istenség széttépetése, feláldozása és feltámadása - fő-fő misztériumának fulcrumával egyetemben a késő egyiptomi, a fárszi, a görög-római ókor megváltóvallásainak mixtuma; kivált a tarszoszi Attiszé, akinek tiszteletében a pogány Szaulosz felnevelkedett. Másik összetevője, mint láttuk, a gnózis, melynek metafizikai dimenzióját, "vallássá" -tömé¬nyedését köszönheti, s ezáltal mondhatni: "gnózis-a-gnózisban". Harmadik összetevője - mind gyengülő jelleggel - a judaizmus, amelynek tekintélyét iparkodott elorozni-kikölcsönözni, de Pálnak a jeruzsálemi ősegyházzal való szembekerülése, ill. végzetes összecsapása után a k. mindinkább szembefordul a judaizmussal, és már az evangelionoktól számítva antiszemita hordaléka egyre vastagabb.