Gazdag István: A Misima utáni Japán

„A kötelesség nehezebb, mint egy hegy, a halál könnyebb, mint egy tollpihe” (régi japán mondás).

A japán hagyományok legtitokzatosabb és leginkább tabuként kezelt sajátossága a császárság intézménye. A történelem folyamán a mindenkori császárok viszonylag csekély világi hatalommal rendelkeztek, a második világháború után Japánra kényszerített békefeltételek pedig de iure is konzerválták ezt az állapotot. Talán senki sem fogalmazta meg frappánsabban a császárnak a Felkelő Nap országában játszott szerepét, mint Misima Jukio, aki demonstratív módon a szamurájok hagyományos halálnemét, a szeppukut (rituális hasfelmetszés) választva követelte a császár politikai hatalmának visszaállítását.

Több mint harminc év telt el a halála óta. Ő az a japán író, akinek a legtöbb művét a legtöbb nyelvre lefordították, és a japán történelem egyetlen olyan írója, aki a próza valamennyi ágában klasszikussá vált műveket alkotott. Nobel-díjas írótársa, Kavabata Jaszunari mondta róla, hogy „Misima kivételes tehetség és nemcsak japán tehetség, hanem világviszonylatban is az, akiből talán két-háromszáz évenként születik egy”. Érdeklődése fokozatosan fordult a japán történelmi hagyományok, ezzel párhuzamosan pedig a császár alakjának bálványozása felé. Hirohito volt a világ és egyben Japán legutolsó pap-királya. Azzal, hogy amerikai nyomásra 1946. újév napján bejelentette a ningen-szengent, tehát megtagadta isteni származását, Misima és sok más japán szerint összeomlott a kokutai, vagyis a nemzeti rend, és ebből ered a háborút követő teljes morális zűrzavar. Misima, hogy pajzsot emeljen a császárt szerinte baloldalról fenyegető veszélyek elé, 1966-ban létrehozta saját, főleg egyetemistákból álló fegyveres milíciáját, a Tatenokait (a Pajzs Társaságát), „a világ legkisebb és legspirituálisabb hadseregét”, 1970. november 25-én pedig négy társával államcsínyt kísérelt meg a Dzsieitai (Japán Fegyveres Erők) icsigajai bázisán. Miután azonban sikertelenül igyekezett rávenni a felsorakoztatott katonákat a császári hatalom visszaállítására, alvezérével együtt harakirit követett el, s ezzel belépett a legendák birodalmába. Néhány pillanattal halála előtt ezeket a szavakat vetette papírra: „Az emberi élet korlátoltságában az öröklét útját választom”.

Azóta sok minden megváltozott Japánban és a japán jobboldal soraiban. Az öbölháború, a Tajvan-ellenes kínai rakétakísérletek, a koreai félszigeten tapasztalható feszültség, a hidegháború vége hozzájárult a régóta szunnyadó nacionalizmus felébredéséhez. Az utóbbi években számos, a második világháborús vereséghez kötődő tabu omlott le, miután a háborút követő teljes időszakra rányomták bélyegüket. Újabban egyre többet beszélnek szabadságról és realizmusról; a győztes hatalmak által kikényszerített alkotmány megváltoztatásáról; a Dzsieitai „nemzeti hadsereg” jellegének elismeréséről; az alkotmány kilencedik cikkelyének eltörléséről, amely a gyakorlatban megakadályozza Japánt abban, hogy katonai kontingensek küldésével nemzetközi békemissziókban vegyen részt; a pacifista és individualista szellemben fogant oktatási törvények megváltoztatásáról.

Legutóbb egy revizionista szellemiségű történelem-tankönyv megjelenése keltett hullámokat a főként baloldali-progresszista beállítottságú tantestület berkeiben, amelyet a történelemkönyvek megújításáért létrehozott szövetség állított össze. Tagjai közé tartozik Kobajasi Josinori, a revizionista képregényrajzoló is, aki a Háború elmélete c. műve sikerét követően a televízió sztárkommentátorává vált. Ez a csoport, amelyet Nisio Kandzsi germanista vezet, mozgósítani tudott helyi és országos képviselőket és bizonyos üzleti köröket, és megszerezte a Fuji-Sankei nevű befolyásos sajtóvállalkozás támogatását is. Az iskolai tankönyvek megújítását szorgalmazók álláspontja szerint véget kell vetni az 1945-ös győztesek diktátumai és a „marxista oktatók defetista pacifizmusa” által hagyományozott „mazochista történelemszemléletnek”, hogy vissza lehessen adni a japánoknak „nemzeti büszkeségüket”.
A kormánytöbbség egyes politikusainak arra is volt bátorságuk, hogy az oktatásra vonatkozó császári leirat érvényességének helyreállítását forszírozzák, amelyet Meidzsi császár hirdetett ki a XIX. században, és amely az uralkodó és a haza iránti lojalitás, gyermeki tisztelet és társadalmi szolidaritás konfuciánus elvein alapult. A jelenlegi, több szempontból is extravagáns miniszterelnök, Koidzumi Junicsiro azután világosan felfogta a sintoizmus fontosságát a japán életben és kultúrában, és nem törődve az így keltett politikai-diplomáciai viharral, ellátogatott a nippon patriotizmust jelképező Jaszukuni-szentélybe, sőt azt is kijelentette, hogy a társadalmi hierarchia csúcsán a császár isteni alakjának kell állnia. A sintoizmus a legrégebbi és leghitelesebb vallás Japánban. Nem is annyira vallás, mint inkább pogány kultusz: az ősök és a holtak szellemének kultusza, akik tovább élnek az élőkben. Az áldozathozatalra való hajlamot és különösen a nemzeti büszkeséget igazolja. Képzelhetjük ezek után a „progresszív ideológia” híveinek és a sajtó képviselőinek a reakcióját. Jellemző, hogy harminc évvel ezelőtt Misima volt az, aki felvetette ezeket az időközben ismét aktuálissá váló gondolatokat. Manapság éppen azokat az eszméket igyekeznek új életre kelteni, amelyek valaha arra késztették őt, hogy a szamuráj hagyományokban gyökerező szimbolikus jelentőségű tette révén feláldozza életét.

Mielőtt megvizsgálnánk a Misima öngyilkossága utáni japán jobboldal világát, jeleznünk kell, hogy a jelenlegi japán, és következésképpen a külföldi sajtó nagy része is szisztematikusan összemossa a szervezett bűnözést (jakuza, szokai-ja, borjoku-dan) a jobboldallal (ujoku), és ezáltal jobboldalinak állítja be ezt a fajta bűnöző tevékenységet. Valójában a dezinformálás abból ered, hogy ezek a bűnszervezetek, elkerülendő a törvény szigorát, politikai egyesületekként vétetik nyilvántartásba magukat, és ádáz hangvételű nacionalista programmal jelentkeznek, ennek következtében a média automatikusan a jobboldallal azonosítja őket. A hagyományos politikai jobboldal exponensei elutasítanak minden kapcsolatot és minden összekeverést ezzel a miliővel, amelyet áljobboldalnak (nise-ujoku) titulálnak és nem vesznek róla tudomást.
A parlamentben képviselt pártok közül jobboldalinak tekinthető a szavazatok többségét rendre begyűjtő Liberális-Demokrata Párt (Dzsiminto), a Konzervatív Párt (Hosuto) és a Liberális Párt (Dzsijuto), amelyeknek egyébként meglehetősen hasonlít a programjuk. A különböző kormánykoalíciók is általában belőlük állnak össze. Ezeknek a pártoknak számos ismert vezetője tartott annak idején kapcsolatot Misimával, egyesek közülük szemben álltak vele és nem haboztak kritikával illetni tevékenységét, a későbbiekben azonban a legtöbben elismerték az író téziseinek a pontosságát. Például Isihara Sintaro, maga is egy bestseller (A Nap évszaka) szerzője és a Liberális-Demokata Párt volt parlamenti képviselője, testvéri barátságot ápolt Misimával, noha esetenként bírálta barátja eszmeiségét és munkásságát. Isihara Sintarót utóbb majdnem közfelkiáltással választották meg Tokió kormányzójának, vagyis a fővárosi vonzáskörzet egyfajta főpolgármesterének. Posztján szinte teljesen „rehabilitálta” Misima alakját, és olyan politikai programot képvisel, amely boldoggá tette volna az írót, különösen azzal, hogy alapjában át akarja értékelni a Dzsieitai szerepét.

Ami a parlamentben nem képviselt jobboldali és szélsőjobboldali szervezetek színes panorámáját illeti, fő tevékenységük abból áll, hogy utcai megmozdulásokat vagy páncélozott busz- és dzsipfelvonulásokat tartanak a baloldali oktatók szakszervezete ellen tüntetve, vagy az oroszok ellen, az északi területek (a Kuril-szigetek négy tagjának) visszaadását követelve. Misima öngyilkossága óta ezek a jobboldali mozgalmak, amelyeket Japánban aktivista jobboldalnak (kodo ujoku) neveznek, vitát indítottak Misima tettéről. Az olyan szervezetek, mint a Kimura Micuhiro vezette Iszuikai és a Dai Nippon szeiszanto szinte teljesen kiküszöbölték politikai tevékenységükből az antikommunista ihletettségű Amerika-barátság minden nyomát. Éppen ellenkezőleg: a hangsúlyt immáron a nemzeti identitás visszahódítására helyezik, amelyhez különböző harci formák járulnak a vadkapitalizmus és az új világrend ellen. Demonstratív akciókat is szerveznek a Japán és Kína által egyaránt magának követelt Csendes-óceáni szigeteken, nevezetesen az Okinawától nyugatra fekvő Senkaku-szigetcsoporton.
Az aktivista jobboldal másik kedvenc témája a keresztény időszámítás eltörlése, amelyet a császárok uralkodási évein alapuló hagyományos rendszerrel akarnak helyettesíteni. Végül, előrelátva egy esetleges Kína és Tajvan közötti konfliktust vagy egy újabb koreai háborút, az aktivista csoportok szükségesnek tartják, hogy a parlament törvényt fogadjon el a hadi állapotról. A jelenleg érvényben lévő pacifista alkotmány gyorsan elégtelennek bizonyulna, ha a régióban katonai válság robbanna ki, amelybe automatikusan Japán is belekeveredne.

Az aktivista jobboldal köreiben Misima személyével szemben egy tiszteletből (sikeres, Nobel-díjra jelölt író), csodálatból (rituális, japán pengével végrehajtott öngyilkosság) és irigységből álló érzés tapasztalható, hiszen tette révén ő megvalósította a jobboldali aktivisták egyik legnépszerűbb eszményét, amelyet az „issi hokotu” jelszó fogalmaz meg, vagyis a haza iránti hálából vállalt halált. Misima halála óta egyébként kapcsolatfelvételre és eszmecserékre került sor a japán jobb- és baloldal között. Szakítva a hagyományos hovatartozási sémákkal, ebben az optikában létezik egy Új Jobboldal (sin-ujoku) Japánban. Gyakran egy-egy folyóirat körül koncentrálódó kis csoportokról van szó, amelyekben burzsoá- és kapitalistaellenes témákat fejtenek ki, sokszor ugyanolyan hangnemben, mint ahogyan azt az új baloldal (sin-szajoku) teszi, és amelyek a Keidanren (a japán GyOSZ) vezetősége elleni támadásokban kulminálnak. A japán Új Jobboldal a környezetvédelem területén is látványos kezdeményezésekkel állt elő, nevezetesen fellép az egész Japánban folyó esztelen gátépítés ellen és a Jaltában, valamint Potsdamban született világrend ellen. Egyes téziseik radikalizmusa Misima hatását tükrözi, és különösképpen azoknak a kimondottan forradalmi elveknek a befolyását, amelyet a kínai filozófus és tábornok, Wang Jangming egyik maximája kristályosít ki, és amelyet Misima a haladó értelmiségiek szószátyár pacifizmusának ellenszerévé tett, s így hangzik: „A tett megismerés. A megismerés tett. Tett nélkül nincs megismerés.”

A Tatenokai egyébként, Misima politikai testamentumának megfelelően, röviddel alapítójának halála után feloszlott. Azok a tagjai, akik részt vettek az 1970. november 25-ei lázadásban (amelyet egyesek teljes joggal szellemi államcsínyként határoztak meg), és akiket letartóztatásukat és hosszas vallatásukat követően rövid börtönbüntetésre ítéltek, többé sohasem jelentek meg a nyilvánosság előtt. Ugyanezt a sorsot választotta a Tatenokai tagjainak a többsége is, akik szinte valamennyien felhagytak a politikai tevékenységgel. Évente egyszer összegyűlnek, hogy megemlékezzenek halottaikról, köztük Misima Jukióról, és csoportjuk vezetőjéről, a Misimával együtt ugyancsak az öngyilkosságot választó Morita Maszakacuról. Egyesületük a Nowakenokai (Vihar Társasága) nevet vette fel. Legutóbb pedig a Jamanasi prefektúrában, a Jamanaka-tó partján megalapították a Misima Jukio Bungaku-kant, a teljes egészében az írónak szentelt múzeumot, amely nemcsak a Misima család tulajdonában lévő könyveket és kéziratokat tartalmazza, hanem kutatómunkákat is patronál és felügyeli a még kiadatlan kéziratok megjelentetését.

Sok japán szemében Misima persze tehetséges regényíró, de ugyanakkor vitatott személyiség is egyben. Bizonyos exhibicionista és nárcisztikus pózai ugyanis némiképpen zavarba ejtők. Mindazonáltal olyan szerző ő, akinek az írásai egészen rendkívüli elemző készségről tesznek tanúbizonyságot, végkövetkeztetéseik tekintetében pedig profétikusak. A háború utáni kulturális életben játszott szerepének az újrafelfedezése immáron javában folyik, amit az a tény erősít meg, hogy a japán társadalom manapság radikális változásokat él át, ahogyan egyes elméletek szerint minden harminc évben. Az új évezred fogja megadni a választ arra, hogy így lesz-e most is, vagy sem.

P.S.: A halott oroszlánról szóló legutóbbi eszmefuttatásom a jelek szerint igencsak felszította annak a belvárosi vadásztársaságnak a vadászszenvedélyét, amely az egyik kereskedelmi televízióban sajtóklubnak álcázva folytat „politikailag korrekt” fejvadászatot. A kézcsókos fővadász (alias Juszt László) vezényletével tessék-lássék be is indult a „felhajtás” (ezúttal nyilván volt engedélye, vagy legalábbis úgy gondolja, hogy április óta négyévnyi korlátlan vadászszezon nyílt meg számára). Nem túl sportszerű viszont az érvek Mausere helyett a feljelentgetés Uzijával lövöldözni, bár ez kétségtelenül növeli a találati arányt.
Ami pedig az inkriminált passzusokat illeti: 1. Hősiesen harcolt-e a Hitlerjugend? A Hitlerjugend akkortól vett részt harci cselekményekben, amikor a háború Németország szempontjából honvédő háborúvá vált. Katonai értékéről, hadi tetteiről történelmi szakkönyvek egész sora mond ítéletet, természetesen szerzőik személyes beállítottságát tükrözve. A hősiesség mindazonáltal független az ideológiától, s hogy ennek az Adolf Hitler nevét viselő szervezet ifjai a harcok során a tanújelét adták, tagadhatatlan tény – akár tetszik egyeseknek, akár nem. 2. Hordáknak lehet-e titulálni a központi hatalmakat és szövetségeseiket megszálló győztes haderőket? Anélkül, hogy etimologizálnánk, vajon mi másnak lehet nevezni azt a szoldateszkát, amelynek a katonái civilek millióit űzték el otthonukból, további millióit kényszermunkára hurcolták, lányok és asszonyok százezreit megerőszakolták és nemi betegségekkel fertőzték meg, mellesleg pedig zabráltak, harácsoltak és pusztítottak, (többek között) Hamburgot, Drezdát és Varsót lebombázták és szinte a földdel tették egyenlővé, az egyetlen abszolút tömegpusztító fegyver bevetésével megsemmisítették Hirosimát és Nagaszakit, egymillió német hadifoglyot éhen veszejtettek a fogolytáboraikban (forrás: James Bacque, Other losses), elfogott japán katonákat főbe lőttek, fejüket levágták, viszkiben pácolták és szuvenír gyanánt árulták (forrás: Charles A. Lindbergh, Journal de guerre), a legyőzöttek múzeumait kifosztották és még az állami aranyvagyont szállító vonatot is meglovasították? (Sorry és izvinyítye, ha ezzel netán érzékenységet sértek.) 3. Eredetiek vagy rekonstruáltak-e a koncentrációs táborokban jelenleg mutogatott gázkamrák? Aki veszi magának a fáradságot, és utána néz a dolognak, meggyőződhet róla, hogy a visszavonuló német csapatok felrobbantották a koncentrációs táborok berendezéseit, így azokat később újra fel kellett építeni. Ezt nemcsak a revizionista történészek állítják, hanem jórészt a jelenlegi tábori fenntartó-apparátus tagjai is elismerik. 4. Kényszerrel csikarták-e ki a holokauszt megtörténtére vonatkozó vallomásokat az egykori őrszemélyzet tagjaiból? A Simpson és Van Roden bírók által vezetett amerikai vizsgálóbizottság 1948-ban megállapította, hogy a Birodalom területén levő gázkamrákra vonatkozó vallomásokhoz válogatott kínzások révén jutottak hozzá (forrás: The Progressive, 1949. február). Manapság tehát már csak hat lengyelországi tábor tekintetében beszélnek emberek elgázosításáról. Ugyancsak megkínozták Hösst, az egyik volt auschwitzi táborparancsnokot, a Wehrmacht és az SS elfogott parancsnokainak többségét, de még Julius Streichert, a Der Stürmer alapítóját is. Végül pedig a Népszabadságban deliráló Seres László cikkére reagálva: az Auschwitzban elhaltak számát nem én valószínűsítem 1,1 millió főben, hanem Francziszek Piper, az auschwitzi múzeum történeti osztályának igazgatója (miközben Raul Hilberg 1 millió 250 ezer, Gerald Reitlinger pedig 850 ezer áldozatról beszél). Ennyit tehát a tényekről, amelyeket persze lehet vitatni, de attól azok még tények maradnak, akár tetszik egyeseknek, akár nem.

MD 2002. VIII. 1.