Gazdag István: Magyarországtól Európáig – új szintézis

Miközben Európában kontinentális méretű általános politikai jobbratolódás zajlik, a magyar nép, szokásához híven, ha csak néhány perccel (azaz néhány parlamenti mandátummal) is, megint lekéste a „csatlakozást”, így aztán jobb híján, a Nyugat felé közlekedő Occident-expressz helyett ismét csak a varsói vicinálisra váltott jegyet. Lelke rajta, de sajnos nem csak az.
A népet azonban, legalábbis a dolgok jelen állása szerint, nem lehet leváltani, még ha bizonyos esetekben ez jelentené is az optimális megoldást. Vagy legalább korlátozni az önpusztító hajlamát, mintegy „gondnokság alá helyezve”, a régi, jól bevált választójogi cenzus, vagyis a választójog bizonyos feltételekhez, például iskolázottsági vagy műveltségi szinthez való kötése által. Egyébként az ötlet nem (csak) tőlem származik, néhány éve a Népszabadságban vetették fel politológus egyetemi hallgatók az életkorukból következő őszinte naivitással, egy időközi választás tanulságait elemezve, a „terepen” szerzett tapasztalataik alapján, az általuk letesztelt választópolgárok egészen hajmeresztő politikai és közéleti tudatlanságára reagálva. Nem véletlenül mondta azt Yeats, hogy „a demokrácia a műveletlenek diktatúrája”.
Ami a legmeglepőbb a dologban, az az, hogy ilyesfajta nézetek, melyek szöges ellentétben állnak a korszak domináns világnézeti ortodoxiájával, egyáltalán megjelenhettek a „politikai korrektség” felkent orgánumában, ami persze azt is jelzi, hogy nálunk a „demokratikus” cenzúra még kevésbé profi, mint a „fejlett” nyugati demokráciák egy némelyikben, például Francia- vagy Németországban, ahol efféle malőr szinte elképzelhetetlen, vagy ha mégis bekövetkezik, a gondolatrendőrség azonnali és kíméletlen fellépését vonja maga után a renitens másként gondolkodókkal szemben.
Persze a dolgok jelen állása szerint a cenzusos választójog nem több „reakciós” vágyálomnál. Napjaink totális (sőt egyre inkább totalitáriussá váló) demokráciájának szent és sérthetetlen alapelve ugyanis éppen az, hogy minden ember szavazata egyenlő, akár analfabéta, akár akadémikus az illető. (Nesze neked minőségelv!) „Nincsen pásztor és egy a nyáj! Mindenki egyet akar, mindenki egyenlő: aki másképp érez, önkéntesen bolondokházába vonul”, prognosztizálta a rá jellemző profetikus éleslátással a mostani helyzetet Zarathustra szavaival Nietzsche.
A nép persze – a legenda ellenére – sohasem a bölcsességéről volt híres, hiszen állítólag már Demosztenész is felismerte, hogy nem az számít a népgyűlés előtt, amit néptribunként tesz, hanem az, amit a nyilvánosság előtt mond. Szatírosz, akihez szónoklattanra járt, tovább erősítette ebben a meggyőződésében, akként „korrigálva” tanítványa tételét, hogy még az sem igen számít, hogy ki mit mond, a lényeg az, ahogyan mondja. Tapasztalata szerint a szónoklat befogadása a hangsúlytól, a mimikától, a testtartástól, az öltözéktől függött. Feuerbach, a neves XIX. századi német filozófus írja, hogy „korunk előnyben részesíti a látványt a tárggyal szemben, a másolatot az eredetivel szemben, a valóság mutatását magával a valósággal szemben, a megjelenítést a ténnyel szemben.”
Még inkább így van ez manapság, a „globális médiaterror” alá vetett posztmodern látványtársadalomban, amelynek lényegi ismérveit és működését a ‘68-as kontesztáló nemzedék egyik legeredetibb alakja, Guy Debord foglalta rendszerbe. „A látvány feladata az, állapítja meg Debord, hogy a világot, amely többé közvetlenül már nem felfogható, egy csomó különféle specializált közvetítőn keresztül láttassa; ezért magától értetődően a látást tekinti az alapvető emberi érzékelésnek, éppen úgy, ahogyan egykor a tapintás számított annak. A leginkább absztrakt és megcsalható érzék felel meg legjobban a jelenlegi társadalom általánossá tett absztrakciójának.”
Mindezt az áprilisi magyarországi választások eredménye is visszaigazolja, egyértelművé téve, hogy ez alkalommal az emberek nem a konkrét és komplex valóságészlelésük, hanem a médiumok által rájuk ömlesztett információk alapján szavaztak, vagyis nem a realitás, hanem a virtualitás határozta meg döntésüket. A népjólét érdekében az összes eddigi magyar kormány közül objektíve a legtöbbet tévő Orbán-kabinet veresége mindenekelőtt tehát kommunikációs vereségnek számít. Kissé sarkítva a dolgot, és némiképpen profán módon fogalmazva: az ország sorsát a következő négy (?) évre az döntötte el, hogy a Werber kontra Wermer kommunikációs ütközetben győzött a jobbik – aki számunkra adott esetben a rosszabbik, ha egyáltalán lehet köztük minőségi különbséget tenni, de ez már egy másik kérdés... A gyengébbek kedvéért: Werber Ron az MSZP-kampány izraeli illetőségű, Wermer András pedig a Fidesz-kampány magyarországi illetőségű éceszgébereként fungált. A családnevükben megmutatkozó hangzásbeli hasonlatosság csupán a véletlen műve. Honni soit qui mal y pense!
„Ha a látvány – annak a ‘tömegmédiának’ az eszközeivel értelmezve, amely egyike a legbutítóbb felszíni kifejeződéseinek – időnként egyszerűen mint puszta apparátus tűnik is meghódítani a társadalmat, nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ez az apparátus egyáltalán nem semleges... Ha a társadalom és az emberek közötti összes kapcsolat irányítása a ‘pillanatnyi’ kommunikáció közvetítésének függvénye, ez csak azért lehetséges, mert ez a ‘kommunikáció’ egyirányú. A ‘kommunikációnak’ a fennálló rendszer irányítóinak a kezében történő ilyen mértékű felhalmozódása teszi lehetővé éppen ezt a sajátos irányítási formát”, folytatódik Guy Debord analízise, és Kennedy elnökké választása óta lényegében folyamatosan tetten is érhető mindez, olyannyira, hogy a modernitás par excellence látványmédiuma, a televízió egymagában képes eldönteni bármilyen „demokratikus” választás eredményét.
Nálunk is ez történt. A szavazópolgárok befolyásolása terén sokkal hatékonyabb, kb. 85 százalékos nézettséget felmutató szociálliberális orientáltságú tv-adók (RTL-Klub, tv 2 és csatolt részeik) egész egyszerűen „taccsra tették” a circa 15 százalékos nézettséget elérő aulikus „királyi” és Duna TV-t, és ami a nagyobb baj, velük együtt a fél ország jövőképét és reményeit. Az egészben az a legszomorúbb, hogy a médiaegyensúly régóta esedékes megteremtésére, Antallékhoz hasonlóan, Orbánék sem fordítottak kellő figyelmet, ami azután ismét csak megbosszulta önmagát. Ezt utólag Orbán Viktor is elismerte, sajnálkozásának adva hangot amiatt, hogy kormányzása ideje alatt csak a Heti Válasz c. hetilap gründolására tellett (ami köztünk szólva igencsak vérszegény vállalkozásnak tűnik). Pedig ha – a baloldali sajtó által példaképének kikiáltott – Berlusconihoz fordult volna, bizonyára kaphatott volna néhány használható ötletet kormányfő-kollegájától, aki éppen televíziós csatornái révén tudta megtörni az olasz baloldal több évtizedes kulturális és politikai hegemóniáját, a gyakorlatban bizonyítva Alain de Benoist (egyébként Gramsci nyomán megfogalmazott) szentenciáját, miszerint a fejlett társadalmakban nem képzelhető el tartós politikai hatalomátvétel a kulturális hatalom előzetes megszerzése nélkül, egy forradalom ugyanis csak politikai síkra fordít egy olyan tényállapotot, amely már végbement a lelkekben.
Az európai Új Jobboldal főteoretikusa itt természetesen egy konzervatív vagy inkább „konzerváló forradalomra” gondol, amely fogalom csak egy látszólagos antinómia, mert hiszen, mint írja, „az örökség legjavát megőrizni – manapság forradalmi tettnek számít.” A fogalmi tisztázás végett: az újjobboldaliak számára konzervatívnak lenni nem azt jelenti, hogy „attól függünk, ami tegnap volt, hanem azt, hogy abból élünk, ami örök” (Moeller van den Bruck). Az örökség legjava alatt pedig az autentikus, görög-római gyökerű európai kultúrkincs nemzeti elemekkel feldúsított patrimóniuma értendő, amelyet a homogenizáló/uniformizáló McWorld agresszív nyomulása alapjaiban fenyeget.
A szellemiekben pusztító amerikanizáció mellett azonban egy sokkal súlyosabb, közvetlen fizikai veszélynek is ki van téve Európa, ez pedig a kontinens folyamatos meszticizálódása. Ha a dolgok így folytatódnak tovább, a XXI. században bekövetkezhet az, hogy fehér fajú, indoeurópai vérvonalú nemzeteink kisebbségbe kerülnek a harmadik világból beözönlő színes népességgel szemben, ami katasztrofális következményekkel járhat Európa jövőjére nézve. Egy tartomány vagy akár egy birodalom elvesztését ugyanis el lehet viselni, egy idegen megszállást át lehet vészelni, a háborúk, járványok, éhínségek pusztításait ki lehet heverni, a betelepítéses gyarmatosítás és különösképpen a vérkeveredés azonban megfordíthatatlan. Az európaiak számára tehát nemcsak a nemzeti identitások megőrzése a tét, hanem legalább annyira a közös genetikai örökség megóvása, vagy ahogy Guillaume Faye, az Új Jobboldal prominense fogalmazott, etnocivilizációs patriotizmus vagy planetáris hibridizáció – íme az alternatíva.
Ebben, az európai civilizáció egészét fenyegető vészhelyzetben az európai nemzetek közötti archaikus antagonizmusok szítása megbocsáthatatlan történelmi bűn. Még ha egyes leszerepelt álpróféták nem is látnak tovább az orruknál (ahogy Alain de Benoist mondja: „visszapillantó tükörben nézik a jövőt”) és politikai túlélésük pecsenyéjét változatlanul a legprimitívebb sovinizmus és irredentizmus tüzén sütögetik is, a tény attól még tény marad. Szerintük persze bennünket nem érint a bevándorlás, az csupán a volt gyarmattartók problémája. Egyék csak meg, amit főztek maguknak, mondják kárörvendve. És Norvégia, Dánia, Svédország, Svájc, amelyeket legalább olyan mértékben sújt, mint Franciaországot, Angliát vagy Hollandiát, ha nem jobban? Náluk meg magas az életszínvonal, így a replika. Erre csak annyit, hogy egy nyomorgó harmadik világbeli számára Magyarország is az Éden kertjének számít. Majd ha hozzánk is beköltözik néhány százezernyi vagy milliónyi közülük – márpedig meglesz bennük a hajlandóság, efelől ne legyenek kétségeink, főleg az EU-tagságunk után –, akkor egyből elhalványulnak a románoktól 80 éve elszenvedett sérelmeink, ahogy a franciák és németek között is elenyészett minden történelmi neheztelés, alighogy megszállták őket az arabok, illetve a törökök. Attól tartok, hogy egy napon majd őszinte nosztalgiával fogjuk emlegetni azokat a „boldog békeidőket”, amikor még „csak” románok, szlovákok és szerbek éltek a szomszédságunkban, nem pedig pápuák, busmanok és hottentották a házunkban, családonként átlag egy tucat gyerekkel és az egész rokonsággal.
Aki nem hiszi, érdeklődjön bátran legnagyobb kortárs gondolkodónknál, a már több évtizede Angliában élő Határ Győzőnél (de elég elolvasni legújabb, Szentföld a Föld c. könyvét, amelyből érzékletes képet nyerhet jövőbeli kilátásainkról) vagy legalább nyissa ki a szemét és szembesüljön a radikális jobboldali erők Európa-szerte tapasztalható térnyerésével, amelynek generális kiváltó oka nem más, mint éppen a bevándorlás. Márpedig ez az a vitális probléma, amelyet az egymást váltogató pragmatista pszeudojobboldali, illetve utópista reálbaloldali kormányoknak eddig sehol sem sikerült orvosolniuk Európában. Nem is várható tőlük más, hiszen alkati okokból csakis cunctator-politizálásra (vagyis habozásra és óvatoskodásra) képesek. „Erény nékik az, ami szegénnyé és szelíddé tészen: ezzel a farkast kutyává és magát az embert az ember legjobb házi állatává szelídítik. ‘Mi székünket középre tevők – ezt mondja nékem mosolygásuk – és éppoly távolra a haldokló bajvívótól, mint a víg disznóktól!’ Ez pedig – középszerűség, jóllehet erénynek hívatik”, jellemezte idejekorán a jelenkori európai politikai establishment mentalitását Nietzsche. Azokét a középre húzódókét (a francia forradalom idején azt mondták rájuk: „a mocsár”, manapság „bal- vagy jobbközépnek” hívatják magukat), akik gazdasági szükségszerűségek ürügyén vagy ideológiai meggyőződésből tágra nyitották Európa kapuit, s „jönnek a roppant barbár hadak, miközben a Birodalom únt akrosztichont farag”, úgymint olcsó munkaerő és extraprofit, karitász és humanizmus, emberi jogok és szolidaritás, és így tovább...
Ha azonban valódi szükségállapot (a Carl Schmitt-féle Ernstfall) áll elő, mint most, és végre valahára az „erényeseknek” is feltűnik, hogy a kedves vendégek túl sokan vannak már, egészen otthonosan berendezkedtek és eszük ágában sincs hazatérni, inkább maguk után hozatják egész pereputtyukat, és jól „elvannak” a nagyvonalú szociális juttatásokból, a vendéglátók türelme pedig – dacára a naphosszat csak a vendégszeretetet prédikáló médiának – vészesen fogy, aminek szava(zato)kban és tettekben is egyre inkább hangot adnak, akkor aztán jöhet a mindaddig démonizált és diszkreditált, rasszistának, xenofóbnak és „Abszolút Gonosznak” kikiáltott szélsőjobb képében megtestesülő cerberus, aki majd kitalál valamit a nemkívánatossá vált vendégsereglet kitessékelésére vagy legalábbis megzabolázására. Ez történik most csaknem egész Nyugat-Európában: Dániától Portugáliáig, Hollandiától Ausztriáig, Luxemburgtól Olaszországig, és talán előbb-utóbb még azt is megérjük, hogy Európa neuraszténiás hisztérikája (Franciaország) és mazochista önostorozója (Németország) – egy adekvát mentálhigiénés kúra nyomán – szintén visszanyerik lelki egészségüket, elvégzik az egyre inkább esedékes otthoni nagytakarítást, majd pedig, ahogy az egy normális házaspárhoz illik, visszaveszik az amerikai degenerált rokon kezéből az európai nagycsalád fölötti gyámkodást.
A nemzeti radikális és mérsékelt jobboldali erők kormányzati szintű együttműködése új perspektívákat nyithat az európai egységtörekvések folyamatában is, háttérbe szorítva az eddig jobbára az univerzalista baloldal által forszírozott, nemzetek fölötti, bürokratikus-technokrata szemléletű Európa-ideát az európai hazák, nemzetek és régiók szubszidiárius egységeként felfogott, s mint ilyen, inkább jobboldali szellemiségű Európa-koncepciója, egyfajta Európai Egyesült Államok vagy (a Guillaume Faye futurista elképzelése szerinti) Euroszibériai Konföderáció javára. „Európa szövetkezni fog, vagy felfalja önmagát, vagy mások fogják felfalni”, írta több mint hatvan éve Pierre Drieu la Rochelle.
Profetikus hipotézisének második része majdnem valósággá vált a második világháború (vagy ahogy Ernst Nolte nevezi, a „nagy európai polgárháború”) során. Jelenleg, a nagy civilizációs blokkok várható és több szerző által elkerülhetetlennek vélt összecsapásának előestéjén, a hipotézis harmadik részének a bekövetkeztére van legtöbb esély, amit viszont a hipotézis első részének a megvalósításával lehet legbiztosabban kivédeni.
Egy büszke és egységes, politikai önállóságát visszanyerő és gazdasági önellátását megvalósító, Rejkjaviktól Vlagyivosztokig terjedő, erős Európa – íme az Új Jobboldal elképzelése a jövő Európájáról, ami manapság még nem több egy merész látomásnál, ám mint tudjuk, a jövő először mindig víziókban ölt testet, amelyeket azután az akarat változtat ténnyé. Az európai Új Jobboldal hívei pedig mernek és Nietzsche buzdítását követve akarnak is akarni, mégpedig valami igazán merészet, mert – Alain de Benoist szavaival élve – „ösztönösen érzik, hogy a jövő azoké, akik szintézisbe foglalva képesek végiggondolni mindazt, ami addig kontradikciónak tűnt”.

MD 2002. VI. 13.