Gazdag István: USA: egy gazdasági 9/11 réme

Clyde Prestowitz amerikai közgazdász szerint 2025-re Kína GDP-je a jelenlegi nyolcszorosára, Indiáé pedig a hétszeresére növekszik. A kérdés csupán az, hogy a világ maradéka (ROW), e két országgal az élén, hajlandó lesz-e majd továbbra is elfogadni a „békés egymás mellett élés” fenntartását, amely lehetővé teszi az amerikaiaknak, hogy az anyagi eszközeik fölött éljenek.
A hazafiaskodó televíziójuk által elkábított amerikaiak meg vannak róla győződve, hogy övék a világ legerősebb hadserege, legfejlettebb gazdasága, legszínvonalasabb oktatási és leghatékonyabb igazságszolgáltatási rendszere, és persze náluk legdemokratikusabb a politikai élet is. Nem feledkezve meg a dollárról, amelyet az egész világ irigyel. Politikusaik többsége biztos benne, hogy a XXI. század Amerika évszázada lesz, és hogy az iraki és afganisztáni kudarc csak átmeneti, de elkerülhetetlen incidensek.
Three billion new capitalists. The Great shift of wealth and power to the East (Hárommilliárd új tőkés. A gazdagság és hatalom nagy átcsúszása keletre, Basic Books, New York 2006) c. könyvében Prestowitz, aki Ronald Reagan alatt a kereskedelmi miniszter tanácsadója volt, jelenleg pedig a Gazdasági Stratégiai Intézet (ESI) elnöke, igyekszik felébreszteni honfitársait, bemutatva számukra az érem másik oldalát. Távolról sem biztos azonban, hogy meg is akarják majd hallgatni azt, aki a 2003-as Rogue Nation (Haramia nemzet) című munkájában már nyugtalanságának adott hangot azok miatt a kockázatok miatt, amelyeket az amerikai külpolitika „unilateralizmusa” jelentett országának, elsősorban is azt, hogy az USA egyedül maradhat a világ maradékával szemben.
Gazdasági és pénzügyi téren ma az uralkodik, amit nukleáris téren úgy hívtak, hogy „a terror egyensúlya”. Mivel az amerikai hiperhatalom egyúttal a világ legeladósodottabb országa is, üdvösségét csupán az ázsiai központi bankoknak köszönheti (ez az a „kelet”, amelyről Prestowitz beszél), amelyek dúskálnak dollárban, és a tartalékaikból finanszírozzák az amerikai gazdaságot, nehogy összeomoljon. Persze gondolhatjuk, hogy nem az önzetlen filantrópia vezérli őket, hanem a nagyon is önző merkantilista szellem. Valójában az ázsiai termékek legfőbb felvevő piacát – tehát közvetett módon a saját gazdaságaikat – támogatják. De vajon meddig?
„A legrosszabb forgatókönyv, egy valódi gazdasági szeptember 11. lenne a dollár tömeges és hirtelen eladása, egy globális pénzügyi pánik, amelyet bármilyen kisebb esemény is kiválthat”, írja Prestowitz, márpedig mindez a nyersanyagárak robbanásszerű növekedésével, az Egyesült Államok gazdasági recessziójával járna, és logikus módon súlyos gazdasági, tehát szociális, majd politikai válságot okozna az amerikai belső piactól függő exportáló országokban. „E következmények gondolata teszi a nagy játékosokat olyan idegessé, és ez az oka annak, hogy pillanatnyilag megőrzik a dollárfölöslegüket.”
Mindezt tudniuk kellene az amerikai fogyasztóknak és döntéshozóknak. A szerző emlékeztet néhány címre, amelyeket akkor publikáltak a lapok, amikor befejezte a könyvét: „Esik a dollár a devizapiacokon”, „A kínai gazdaság megelőzi az Egyesült Államok gazdaságát?”, „A Lockheed nyeri el a Marine One-t”. Egyedül az utóbbi hír került be a tévéhíradókba, pedig ha az amerikai repülőgépgyártó el is nyerte az elnöki repülőszázad (Marine One) új helikopter-nemzedékének a szállítására vonatkozó megrendelést, valójában a Lockheed itt csak fedőnévként szerepelt. A világ leghatalmasabb országának első emberét ugyanis egy olasz gyártmányú Augusta-Westland fogja szállítani. Nagy pofon az amerikaiak önszeretetének…
Anélkül, hogy bárki is törődne vele, az amerikai ipari hatalom alapjai egyenként elhagyják az országot. Ha a nagyközönség tudja is, hogy például a Boeing Japánban gyártatja a jövendő 787-esének a szárnyait, és hogy az olcsó fogyasztási cikkek jó része Kínában készül, egyedül a specialisták vannak tisztában azzal, hogy a szerszámgépek, amelyek nélkül nem lehet ipar, többségükben ugyancsak külföldről származnak. A mesterkélt prosperitás buborékja által elkábított és a féktelen fogyasztás kimérája által doppingolt amerikai közvélemény nem akar meghallani semmit. Az Egyesült Államok rövidesen a bruttó nemzeti termékének több mint tíz százalékát importból fogja fedezni, más szóval minden amerikai család évente egy hónapot hitelből fog élni.
Szakértők kiszámolták, hogy hosszú távon a „költségvetési árok” a jövendő közkiadások összege és a bevételi oldal összege között akkor fog jelentős mértékben kitágulni az USA-ban, amikor az ún. baby boom nemzedék nyugdíjba vonul, és az egészségügyi ellátás, valamint az állam által fizetendő nyugdíjak összege meredeken felszökik. Egy tanulmánya szerint akkor a teljes költségvetési hiány elérheti a szinte hihetetlen 66 billió dolláros szintet, amely az amerikai bruttó nemzeti termék több mint ötszöröse, és a nemzeti vagyon majdnem kétszerese. Egyesek szerint ezt a helyzetet már csak egy „sokkterápia” orvosolhatná, amelynek keretében az alábbi három lehetséges lépés valamelyike jöhet szóba: vagy a személyi és vállalkozói adózás mértének azonnali és tartós megduplázása, vagy a társadalombiztosítási ellátások azonnali és tartós kétharmados korlátozása, vagy a szövetségi kiadások szintjének azonnali és tartós 143 százalékos lefaragása. Bármelyik gyógymódot is lesznek kénytelenek alkalmazni, az amerikai lakosság által elviselendő megrázkódtatás mindenképpen rendkívülinek ígérkezik.
Éppen ezért a szerző arra igyekszik rábírni a döntéshozókat, hogy ne várják meg a katasztrófát az üdvözítő intézkedések foganatosításához. Nem habozik tehát a dollár tartalékvaluta szerepkörének fokozatos elhagyását ajánlani egy nemzetközi valuta javára, miközben lándzsát tör az Egyesült Államok energetikai függetlensége és önellátása mellett, emellett az áfa bevezetését javasolja, hogy csökkenjen a fogyasztás és növekedjen a behozatali vám, végül pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy mielőtt háborút indítana, Amerikának illő lenne megvizsgálnia, hogy vajon képes lesz-e a saját zsebéből fizetni a számlát. A dolgok jelen állása szerint ugyanis ez egyre kevésbé valószínű.

MD 2008. VIII. 27.