Gazdag István: Chávez újabb kihívása Samu bácsinak

Július végén Hugo Chávez venezuelai elnök „egy rövid, de intenzív” hetet töltött Európában. Utazásának első állomásaként, július 22-én, Moszkvában fogadta őt orosz kollégája, Dmitrij Medvegyev, majd a sorban Minszk, Lisszabon és Madrid következett. Az európai út csak négy napig tartott, de elindulása előtt a szokásos vasárnapi „igehirdetésében” Chávez nem habozott azt „stratégiainak” minősíteni.
Az „Alo, Presidente!” című műsorában egyenes adásban kijelentette: „Egy nagyon lényeges utazásról van szó, sőt azt mondanám, hogy egy stratégiai és geopolitikai utazásról, amelynek az a célja, hogy tovább szilárdítsa Venezuela nemzetközi helyzetét.”
Az elnöki vizit napirendjén lényegében a kétoldalú együttműködés erősítése szerepelt a technológiai, katonai, tudományos és energetikai fejlesztések területén. Moszkvába történő elutazása előestéjén Chávez világossá tette, hogy mit remél oroszországi látogatásától: formális téren a cél, mint mondta, „baráti kapcsolatok létrehozása a közös politikai érzékenység bázisán”, amely a gyakorlatban mindenekelőtt több milliárd dolláros fegyverszállítási szerződésekben fog megnyilvánulni. A venezuelai elnök maga is megemlítette orosz harckocsik és más csúcstechnológiai harceszközök lehetséges beszerzését országa fegyveres erői számára. Különböző latin-amerikai sajtóorgánumok által idézett orosz hadiipari források megerősítik, hogy Chávez és Medvegyev több olyan szerződés is aláírt, amelyet még ez utóbbi elődje (és Oroszország jelenlegi miniszterelnöke), Vlagyimir Putyin készített elő, nevezetesen három „Varsavjanka” osztályú, harmadik generációs dízel-tengeralattjáró beszerzésére vonatkozóan. Ez a szerződés a múlt évben éles bírálatot váltott ki az USA latin-amerikai csatlósai körében, amelyek igencsak tartanak egy orosz-venezuelai szövetségtől.
Egyébként emlékeztessünk rá, hogy 2006-ban Washington egyoldalú embargót hirdetett a Venezuelába irányuló fegyverszállításokra, szabad teret engedve orosz riválisának, következésképpen Moszkva időközben a latin-amerikai ország fegyveres erőinek legfőbb szállítójává vált. Két év alatt a kétoldalú katonai szerződések összértéke meghaladta a négymilliárd dollárt. Az atlantistákat nyugtalanító orosz-venezuelai szerződések közül különösen egy jelenleg még kivitelezés alatt álló fegyvergyár terve „csapta ki a biztosítékot”, amelyben orosz licenc alapján legújabb fejlesztésű AK-103-as (Kalasnyikov-típusú) gépfegyvereket fognak összeszerelni. Azok számára, akik szüntelenül hátsó szándékokat tulajdonítanak Chávez „bolivári köztársaságának”, ez a bizonyíték arra, hogy az általa ellenőrzött intézmények bizonyára az első sorban lesznek Latin-Amerika összes potenciális gerillájának a felfegyverzésében.
A két elnök aláírása végül is csak puszta formalitás volt, hiszen június végén Ramon Carrizales venezuelai alelnök és Gustavo Rangel védelmi miniszter már Moszkvába utazott az aláírandó szerződések előkészítésére. Mindazonáltal a Moszkva és Caracas közötti bilaterális kapcsolatok távolról sem korlátozódnak csupán a katonai területre. Az energiaforrások államosításával, amely az utóbbi három évben zajlott Venezuelában a nemzeti függetlenség aduit támogató törvények népi megerősítése után, Cháveznek sikerült az országába csalogatnia a nagy orosz állami energetikai vállalatokat, amelyeket ugyancsak a hazai és külföldi karvalytőke karmaiból mentettek ki a Putyin által két elnöki mandátuma során hozott törvényeknek köszönhetően. 2006 végén a Lukoil megkezdte a venezuelai olajlelőhelyek kiaknázását, míg a Gazprom már az előző évben engedélyt kapott a Venezuelai-öböl gázkészleteinek feltárására.
Mint azt egyébként Nicolas Maduro venezuelai külügyminiszter is megerősítette, a katonai, bányászati és tudományos szektor közös projektjei mindenképpen ígéretes fejlődés elé néznek a jövőben, és noha pillanatnyilag kétségtelenül a katonai együttműködésen van a hangsúly, mégis igaz, hogy „egy olyan szövetség kezd körvonalazódni, amely lehetővé teszi országunknak, hogy megtörje a katonai blokkot, amelyet az amerikai elit próbál erőltetni”. Így például egy, a közös jövőbeli tervek finanszírozására hivatott orosz-venezuelai bank létrehozását célzó tárgyalások jóval szélesebb körű perspektívát sejtetnek. Ehhez a Chávez ösztönzésére felállított Banco del Sur (Déli Bank) adta az ötletet, amely már működik Latin-Amerika-szerte, a jelenlegi nemzetközi pénzügyi magánintézetekkel (mint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap) szembeni globális alternatívát célzó nagy terv egyik tényezőjeként, amelyet a venezuelai elnök legutóbb javasolt a Petro Caribe csúcstalálkozón, jövendő partnerként Oroszországot, Belorussziát, Kínát, Indiát és Iránt indítványozva.
Moszkva után Chávez Minszkbe utazott, ahol találkozott fehérorosz kollégájával, Alekszander Lukasenkóval, akivel kétoldalú megállapodásokat kötött az energetikai, technológiai és a Belorusszia számára alapvető fontosságú mezőgazdasági-élelmiszeripari szektorra vonatkozóan.
Lisszabonban a venezuelai elnök José Socrates miniszterelnök vendége volt. A portugál fővárosban újabb szerződéseket írt alá a két ország közötti energetikai és élelmiszeripari együttműködés továbbfejlesztése érdekében, miközben az első venezuelai olajszállító hajók már úton voltak Portugália felé, amint azt elutazása előtt maga Chávez jelentette be.
Európai körútja utolsó állomásaként Hugo Chávez Madridba érkezett, ahová elsősorban nem azért ment, hogy kereskedelmi szerződéseket írjon alá, sokkal inkább gesztusból, kiengesztelődése jeleként, miután nemrég nyilvános vitába keveredett Juan Carlos királlyal, aki a Santiago de Chile-i Spanyol-Amerikai Csúcstalálkozó során nem túl diplomatikus módon szólította fel a venezuelai elnököt szónoklata befejezésére, mire ez utóbbi a tőle megszokott vehemenciával reagált. Azóta az emlékezetes verbális incidens két főszereplője, úgy tűnik, már eltemette a csatabárdot. Madridban Chávezt fogadta Zapatero miniszterelnök, majd tiszteletét tette a király mallorcai nyári rezidenciáján. Műsorában maga Chávez jelentette be ezt a látogatást, félig komoly, félig tréfás tónusban: „Szívesen megölelnélek, Juan Carlos, de tudod, hogy sohasem fogom becsukni a számat, és hogy továbbra is beszélni fogok egy igazságos és egyenlő világért.” Őt ismerve nemcsak beszél, hanem cselekszik is ennek érdekében. Mint azt a mostani európai körútja is bizonyította. Sam bácsi legnagyobb bosszúságára.

MD 2008. VIII. 20.