Bognár József: A tévében (nem) láttam

Rutinos gyorsasággal napirendre tértünk azon, hogy a CNN a belgrádi Karadzsics-párti tüntetésekről szóló tudósításában két évvel korábbi budapesti felvételeket is bevágott. A nyilvánvaló csalás lelepleződése után szinte mindenkinek elég volt a CNN részéről egy szerény bocsánatkérés ill. az a magyarázat, hogy Amerikából nézve e térség annyira egyformának látszik. Ezért nem csoda, ha összekeverik. Amire az itthoni apologéták még rá is tettek egy lapáttal, mondván: az átlag magyar se tudja, hogy mi Dél-Dakota vagy Oregon állam fővárosa.
Ami talán igaz is, de egy Amerikába küldött tudósító nyilván tudja, pontosabban: alkalmatlan a feladatára, ha nem. Vagyis ez fordítva nyilván nem lényeges szempont. Érdekes módon szinte fel se merült a honi médiában, hogy a CNN jól megfontolt szándékból tette, amit tett. És nyilván nem először. Csak most éppen lebuktak. Egyébként a média e trükkjéért nem kell nekünk Amerikáig menni. Emlékezetes, hogy 1992-ben az Egyenleg c. műsorban Göncz Árpád kifütyülése kapcsán Bánó András csapata árpádsávos zászlólengetőket vágott be tudósításába, nyilván a hangulat fokozása érdekében. Tehát amit már tizenhat éve tudott egy középszerű tévés nálunk, azt ne tudnák, és ne alkalmaznák rendszeresen a világ egyik legbefolyásosabb, politikacsináló médiájánál? Vagy gondoljunk arra, hogy köztünk élő külföldi liberális lapok tudósítói időnként milyen elképesztő hazugságokat terjesztenek Magyarországról, nekik nem tetsző politikusainkról, egyes eseményekről. Mekkorákat hazudik időnként külföldön Gyurcsánytól kezdve Eörsi Mátyásig hazánkról a baloldal. Göncz Árpád 1993-ban az Antall-kormány ellen már külföldi segítséget is kért egy olasz lapban. Náluk is mentség lenne a „tájékozatlanság”? Nyilván nem. De ők tudatosan vívnak háborút, a cél pedig az ellenség dezorientálása, lejáratása, végső soron megsemmisítése. Ennek rendelik alá és aszerint formálják a valóságot is.
A mozgókép ugyanis rendkívül hatásos a megtévesztés, az álvalóság terjesztése érdekében.. „A tévében láttam” –hallom rendszeresen, mint megfellebbezhetetlen igazságot. Amire többnyire horngyulásan csak annyit szoktam mondani: na és, ha láttad, azt hiszed, tényleg a valóságot láttad?. Két-három hónapja mennyit „aggódtunk” tévénézés közben a tibeti és a burmai dolgok miatt. Aztán egyszerre csak megszűnt az aggódásunk. De utánanézett azóta valaki annak, milyen képsorokkal kábítottak minket annak idején? Ma már nincs arrafelé semmi baj? Már érvényesülnek Tibetben az emberi jogok? Hol vannak a tibeti szabadságharcosok? És a burmai nyomorultak milliói? Azokkal mi van? Mert, hogy a nagy hűhóval megígért és „be nem engedett” dollármilliárdos segélyeknek egy százaléka se ért oda, mert el se indult, az nyilvánvaló. A segélyszervezetek is felszívódtak. Már nincs rájuk szükség? Azt pedig már nem is merem feltételezni, hogy a humanista Nyugat csak hatalmi érdekből blöffölt az elnyomott és éhező burmai nyomorultak kárára. Csak ennyire fontos nekik arrafelé az emberi jog. Pedig mi „láttuk” a „tényeket” a tévében. Bár most az olimpia idején két hétre ismét aggódnunk kell a kínai helyzet miatt.
Alig egy hónap alatt két magyar tűzszerész halt meg Afganisztánban. A média hősi halottakról beszélt. Csak azt nem tudom kiknek a hősei. Mert milyen magyar érdek fűződik Afganisztán vagy Irak megszállásához, lerombolásához, magyar katonák ottani halálához, afgán és iraki gyerekek tízezreinek a meggyilkolásához? Nem a haza védelmében meghalok a hősök? Vagy ők csak PC hősök?A tévében látjuk az iraki illetve az afganisztáni háborút. Pontosabban nem látunk semmit, csak amit mutatnak valahonnan, valakik. A valóságosan négy-öt ezer amerikai halottból eddig hányat mutatott meg a tévé? Gyerekkoromban a vietnami háborúból leginkább a halottak és sebesültek hordágyon szállátása maradt meg legjobban bennem. A több mint harmincezer Irakban megsebesült (valójában nyomorékká vált) amerikai viszont ma nem képernyőképes Bush és a CNN számára, ezért nem láthatjuk mi sem. Pedig azok a szerencsétlenek egy jó nagy szeletét alkotják az iraki valóságnak. De ők nem részei a sugalmazott konszolidált állapotoknak. Katonáink is az ottani „újjépítések miatt vannak ott”- mondják politikusaink. De akkor miért katonák és nem ácsok és kőművesek mentek oda? És miért kezelik szinte titkosan az ebből fakadó költségeket, melyek éves szinten több tízmilliárd forintunkba kerül? Az miért nem hiányzik a költségvetésből se a kormánynak, se parlamenti ellenzékének? Arra nem vonatkozik a konvergencia-program? Az ugyanis tabu számunkra, mint a gazdasági helyzetünktől függetlenül évről-évre aránytalan mértékben emelkedő képviselői fizetések is. Nem tartozik ránk. Mi csak fizessünk. És mert a tévében nem látjuk, amit „újjáépítenek” hőseink, ezért az nincs is. De időnként nyilván ők is használják a fegyverüket, ha már magukkal vitték... Milyen érdekes lenne, mint a régi szép időkben – mondjuk, egy kihelyezett rádiókabaré - Baglan tartományban, ott lévő katonáink tiszteletére. Népszerűsíteni internacionalista, bocsánat, demokratikus küldetésüket. Egybekötve egy kis „önök kérték”-kel. Közben harcosaink beszélnének hősies életükről, jócselekedeteikről, miegymásról. Nyilván megérdemelnék ezt a fiúk jó munkájukért, miként a magas zsoldot is. Hiszen a szabadságot hozták el az afgán és az iraki népnek. Csak azok az ostobák nem látják azt be. Mert még nem eléggé fejlettek a demokráciához, ezért kötelességünk nyilván segíteni őket. Viszont ha olyan jó tűzszerészeink vannak a távolban, akik egy házi készítésű bomba hatástalanítására is képtelenek, akkor tényleg érthető, hogy az itthon maradottak- túlképzett hadügyminiszterünkkel együtt- bombának nézik a gőzkezelő üstöt a Ferencvárosban. A szaktudásukhoz kapcsolódó kilakoltatások költségeit pedig szintén mi fizetjük. Aminek embernyúzó részleteiről persze a tévéállomások lelkesen beszámoltak, mindaddig, míg ki nem derült a hatalom totális dilettantizmusa bombakérdésben is. Viszont innentől kezdve már tudják a tévés-személyiségek, hogy az ilyen kérdést úgy kell megoldani, hogy nem beszélünk róla, mert akkor az a társadalom számára nincs is.

MD 2OO8. VIII. 13.