Gazdag István: Identitás-rehabilitálás

A közelmúltban egymás után három olyan cikk is megjelent a Le Monde-ban, amelyek az európai politikai, ideológiai és kulturális kontextus mélyrétegeiben zajló – szerintünk mindenképpen üdvös hatású és óvatos optimizmusra okot adó – változásokról árulkodnak. Az igazi meglepetést azonban az okozta, hogy ezek a jellegüknél fogva igencsak „rázós” információk jóindulatúan semleges tálalásban jelenhettek meg a „politikai korrektség” franciaországi szócsövében. Már csak ezért is érdemes komolyan venni őket.
Az újság aktuális könyvmellékletében (2008. április 4.) háromnegyed oldalt foglal el Sylvain Gouguenheim Aristote au Mont Saint-Michel. Les racines grecques de l’Europe chrétienne (Arisztotelész a Mont Saint-Michel-en. A keresztény Európa görög gyökerei) c. könyvének ismertetése. Sokatmondó, „És ha Európa nem az iszlámnak köszönheti a tudását?” című írásában Roger-Pol Droit a dicsérő jelzőkkel nem fukarkodva méltatja a művet, amelyre a lap az alábbi szavakkal hívja fel olvasói figyelmét: „A Nyugat az iszlám nélkül. Kérdésessé téve egy szilárdan meggyökeresedett eszmét, a középkor történésze kétségbe vonja, hogy a görögök tudását a muzulmán világ közvetítette Európának”. Világos beszéd, és ráadásul a címoldalon. (Nyilván ennek is volt köszönhető, hogy a könyvet néhány nap alatt elkapkodták.) A szerző egyébként nemcsak az ógörög kultúra átmentőjének és terjesztőjének beállított, állítólagosan toleráns iszlámot dicsőítő PC-dogmát cáfolja briliáns okfejtéssel, hanem – jelen eszmefuttatásunk lényegét érintve – azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy az „önazonosság” és a „begyökeresedés” fogalmaknak igenis van értelmük, mert a kultúrák nem felcserélhetők; hogy léteznek mély, tartós, sőt állandó gondolkodási struktúrák, amelyek hordozója és feltárója jellemző módon a nyelv; hogy a görög-keresztény Európa és az iszlám világ között áthidalhatatlan kulturális összeférhetetlenség feszül, ellenben az európai kereszténység a görög kultúrában „fürdik”, amelynek bizonyos módon az örököse lett.
Alig néhány nappal később (2008. április 11.) Thomas Ferenczi ismerteti ugyancsak semleges és már-már egyetértő tónusban Jerry Z. Muller „Us and Them. The Enduring Power of Ethnic Nationalism” (Mi és ők. Az etnikai nacionalizmus tartós ereje) c. cikkét, amely a Foreign Affairs legutóbbi számában jelent meg. Írásában az Amerikai Katolikus Egyetem tanára olyan dolgokat állít, amelyek radikálisan ellentétesek mind az amerikai baloldal, mind az európai hatalmi elit ideológiájával. Miről is van szó? „Politikailag akár korrekt, akár nem, továbbra is az etnonacionalizmus fogja megszabni a világot a XXI. század folyamán”. (Az etnonacionalista eszme lényege, hogy a nemzetek egy közös örökség által határozzák meg önmagukat, amely általában egy közös nyelvet, egy közös hitet és egy közös etnikai eredetet foglal magába.) „Jugoszlávia szétdarabolása csupán egy hosszú darab utolsó felvonása volt, de a darab cselekményének a fészkét – a népek különválását és az etnonacionalizmus diadalát a mai Európában – csak ritkán azonosították, úgyhogy egy olyan történelem, amelynek fontossága a demokrácia vagy a kapitalizmus terjedéséhez hasonlítható, nagymértékben ignorálva és negligálva marad”. „Az etnikai elkülönülés elemzői szokás szerint a folyamat romboló hatásaira összpontosítanak, ami a belőle közvetlenül következő emberi szenvedéseket tekintve érthető is, de ilyen attitűdök a valóság elferdítését okozhatják, elmulasztván meglátni annak a kevésbé látható költségeit és különösen a jelentős hasznokat, amelyeket az etnikai különválás idézett elő”. „A liberális demokrácia és az etnikai homogenitás nem csupán összeférnek, hanem egymást kiegészíthetik”. „Azzal lehetne érvelni, hogy ha Európa ilyen harmonikus a második világháború óta, akkor ez nem az etnikai nacionalizmus kudarca, hanem a sikere miatt van így, amely eltörölte a legfontosabb konfliktusforrások némelyikét mind az országok között, mind azokon belül. Az a tény, hogy az etnikai és az állami határok ma nagyrészt egybeesnek, azt jelentette, hogy kevesebb viszály van a határok és a külföldre szakadt népközösségek miatt, ami az európai történelemben valaha ismert legstabilabb területi konfigurációhoz vezetett”. „Abban az esetben, ha a muzulmán bevándorlók nem asszimilálódnának, és ha ehelyett erős vallási alapú közösségi önazonosság fejlődne ki náluk, ez hagyományos etnonacionalista identitások feltámadásához vezethetne egyes államokban, vagy egy önmagát részben az iszlám ellen meghatározó új európai identitás kifejlődéséhez”. „Heves közösségi konfliktusok esetében a leghumánusabb végső megoldás a (terület)megosztás lehet, amely elkerülhetetlenül új menekültáradatokat teremt, de legalább válaszol az adott problémára”. „Minthogy az etnonacionalizmus a modernitás kulcstényezőinek egyik közvetlen következménye, minden esélye megvan rá, hogy egyre fontosabbá váljon az ebbe a folyamatba belesodródott államokban”. „Tévedés lenne azt gondolni, hogy a nacionalizmus, mivel részben szellemi konstrukció, törékeny vagy végtelenségig hajlítható dolog lenne. Az etnonacionalizmus nem egy baleset volt Európa történelmében: megfelel az emberi szellem állandó mozgatórugóinak, amelyeket a modern államok létrehozásának folyamata aktivált; lényeges forrása szolidaritásnak és összecsapásnak egyaránt, és ilyen vagy olyan forma alatt még számos nemzedéken keresztül fenn fog maradni. Csak nyerhetünk azon, ha szembenézünk ezzel a valósággal”.
Muller véleménye tehát radikálisan szakít az etnikai vagy identitárius mozgalmak és gondolatirányzatok hagyományos, manicheus és politikailag korrekt kezelésével, mert az etnonacionalizmust nem diabolizálja, hanem a modernitáshoz kapcsolódó racionális politikai tényezőnek tekinti, amelynek jelentős kedvező aspektusai lehetnek, és amely ráadásul tökéletesen illeszkedhet a „történelem értelmébe”. Ugyanakkor pedig ez valamiféleképpen a „nacionalista mozgalmak” rehabilitálásának tűnik, amelyeket egyébként a XIX. században gyakran tekintettek haladóknak.
Az, hogy a tanulmány a Foreign Affairs-ben jelent meg, amely jelentős intellektuális befolyással rendelkezik az amerikai és nemzetközi elitek körében, már önmagában is egy esemény. Emlékeztetőül: ez a tekintélyes lap fejtette ki elsőként a kommunizmus gátak közé szorítását célzó és a „hidegháború” kulcselemének számító ún. containment-doktrínát (George F. Kennan cikke, 1947. július) és a „civilizációk összeütközését” vizionáló elmélet első megfogalmazására is ez adott teret Samuel Huntington számára 1993 nyarán.
Ugyancsak az április 11-i számában számol be a Le Monde – tőle legalábbis – meglepően tárgyilagos módon Rita Verdonk Trots op Nederland (Büszke Hollandiára) nevű pártjának a megalakulásáról. Hollandia integrációs és bevándorlási minisztereként (2003-2007) a „Vas Rita” becenevet kiérdemlő politikusnő jellegzetes pályát futott be. Előbb a Pacifista Szocialista Pártnak volt a tagja, majd 2002-ben a liberális párthoz (VVD) csatlakozott. Később a bevándorlás kérdésében képviselt meglehetősen markáns, sőt kemény álláspontja révén vált népszerű (ugyanakkor pedig vitatott) közszereplővé. 2006-ban majdnem sikerült átvennie akkori pártja vezetését, 2007 októberében azonban kizárták VVD-ből.
Jelenlegi politikai programja a gazdasági és politikai liberalizmust (a szólásszabadság korlátozásainak leleplezése, a köztisztviselők számának csökkentése, az állampolgári felelősségvállalás magasztalása stb.) ötvözi a nemzeti értékek és a nemzeti önazonosság védelmével (a bevándorlóknak adott szociális segélyek csökkentése, a menedékjog korlátozása, a bevándorlók jogainak és kötelességeinek egyénekre szabott szerződéses rögzítése) és a közbiztonság javítását célzó intézkedések követelésével (a halálbüntetés visszaállítása). „Nem engedhetünk folyamatosan teret másoknak, és nem alkalmazkodhatunk állandóan más kultúrákhoz”, mondja többek között. „Diskurzusa, amely liberalizmus, konzervativizmus és populizmus keveréke, a hagyományos pártok nagyszámú kiábrándult szavazójának szól”, állapítja meg a Le Monde. Rita Verdonk a szavazatok 20 százalékát célozza meg a 2010-es parlamenti választásokon, és a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint 15 százalékot képes is lenne megszerezni. Ez az új politikai formáció egészen sajátos helyet foglal el a politikai palettán. Nem sorolható sem a klasszikus konzervatív vagy centrista pártok, sem az elmúlt évek folyamán Európában váltakozó szerencsével szereplő nacionalista vagy populista pártok közé. Már csak ezért is érdemes fokozott figyelmet szentelni az alakulására.
Ez a három tényező egymástól nagyon különböző gondolkodási és cselekvési szintet képvisel: filozófiai és kulturális alapokat az első, politikai doktrínát a második, politikai ajánlat megfogalmazását a harmadik tekintetében. Más téren viszont ez a három szint az új termékek alapkutatásának, alkalmazott kutatásának és kiajánlásának felel meg, és összefüggenek egymással. Minden valódi politikai változást, ahogyan minden technikai és anyagi változást is, eme három téren végbemenő változások előznek meg. A világnézet változása előkészíti a politikai doktrína változását, amely viszont előkészíti a politikusok, a pártok és a pártprogramok változását. A folyamat végére maga a politikai akció is megváltozik, és vele együtt az emberek élete. Három fecske persze még nem csinál nyarat, de repülésük konvergenciája mégis meglepő és kedvező előjel is egyben.

MD 2008. V. 14.