Szelei István: Az emberi önkény tragédiája, avagy a kötéltáncos halála

Nietzsche ezt írja az Im-ígyen szóla Zarathustrá-ban: „Az ember kötél, amely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett, - kötél mélységes mélység fölött … Ami nagy az emberben, hogy ő csak híd, s nem cél: amit szeretni lehet az emberben, az az, hogy ő általmenés és lemenés".

Az ember azonban hajlamos mindezt nem tudomásul venni, s éppen ezért esetleges létérzékelését önkényesíteni. Hiábavaló próbálkozása csak illúzió: a személyiség megszilárdításának hamis illúziója - annak kitöltése, s nem meghaladása. Az ember hajlamos félelemben élni, s kényszeredett érzetében valamivel, s valakikkel azonosulni, hogy el nem vesztett egészségét visszanyerje. Amivel azonosul, azt megragadni, s egy hamis szabadságának zálogává tenni, s valódi szabadságot pedig elfeledni. Szűkebb és tágabb személyiségét formálni, mindenáron megvédeni, állandóan elveszíteni, majd újat találni. Félelemből küzdeni a félelemért, ahelyett, hogy bizonyságban lenne, a bizonyságért.
Éppen ezért az ember a közösségi és egyéni én-tudatok közti állandó harc rabjává válik. S pont ez az, ami elzárja attól, hogy félállati létéből kilépve teljes emberré tudjon válni. Nem ismeri fel, hogy míg számára az emberi lét értelme egy félemberi idea, addig önnön maga állította korlátait sem tudja meghaladni. Hisz állattá teszi benne azt, amivel emberfeletti emberré válhatna.
Az emberi lét sajátja, hogy az önkényt önmaga és környezete számára sokszorosítani, tágítani és szűkíteni is tudja. Hajlamos gólemeket építeni, s építtetni. Elfeledvén, hogy ami felemelkedésének záloga, legalább annyira lesüllyedésének oka is. Ugyanis az emberi lét egyben örvény és forgószél. Behúz és szétröpít, levisz és felemel. Ez a húzás-taszítás kettőssége adta feszültség az, amelyből az önmagába visszaforduló emberi dráma táplálkozik. A szűkebb és tágabb ciklusok adta drámák közti általmenést azonban nem a feszültség szüli, hanem valami más. A feszültség ugyanis csak sokszorosítani tud, de újat szülni nem. A feszültség működtet, formál, de át nem lényegit. A táguló és szűkülő mozgás éltetője az eleresztés és befogadás.
Az ember azért tud „rossz” lenni, mert fizikai keretei nem jelentenek korlátot számára a lét különféle szintjeinek átéléséhez. Látszólagos bezártsága a végtelen tapasztalás lehetőségének korlátokkal megélt tárháza. Míg az ember által irigyelt „gondtalan” állat látszólagos szabadsága, véges lehetőségeinek korlátok nélkül megélt megnyilvánulása. Tudati szempontból, egy állati fajhoz tartozni nem több, mint az univerzum egy bizonyos szeletének állandó megvilágítottságában lenni. Embernek lenni viszont több, mint állandóan változó megvilágításban lenni. Hisz ő egyben a fénycső és maga a felület is. Az állat nem tud kilépni fizikai korlátain belül, az adott kollektív hovatartozás szerepéből, mivel létét pusztán a kollektív határozza meg. Így az állat „rossz” sem tud lenni, mert számára egyéni önkény nem, pusztán a faj önkénye létezik - egyedül a kollektív öntudat az, amiben lényege megnyilvánul. Az embert viszont egyszerre definiálja a közösségi és egyéni tudat. Éppen ezért, a kollektív tudat egy szeletéhez való tartozást felül tudja írni – amennyiben ezt felismeri. Szabad akarata, ha nem is nyilvánvaló, de mindenképpen lehetőség számára. Szabad akaratával szabadságot tud teremteni önmagának egy új teremtésre. Ugyanis értéket nem tud teremteni, hisz az csak van. Az „érték teremtés” illúziója maga az önkény. A szabadság teremtése a tiszta befogadás szent pillanata. Az akarat minőségétől függ, hogy a szabadsággal beáramló kegyelem lehúz, vagy felemel. A szabadság adja meg az embernek a ciklusok közti általmenés kegyelmi pillanatát. Azt, ami az állatnak „egyéni” létében nem, csak fajként, közösségben adathat meg.
Az emberi közösségekhez való tartozás, az azokkal való azonosulás természetszerűleg kollektív én-tudatot hoz létre. A különféle spektrumú közösségi én-tudatok, a külső önmeghatározás félelméből adódó egyéni játszmák kivetített színterévé válnak. Az „én”, családom, városom, cégem, csapatom, nemzetem, nemem stb. mind ki van téve ennek a játéknak. Ahogy az egyéni, úgy a közösségi öntudatok is identifikációs küzdelmet folytatnak – sokszor nemcsak egymással, hanem önmagukkal is. Éppen ezért az egyén gyakran sodródik bele a közösségi azonosulás függvényévé tett hamis öndefiníció csapdájába. Nem azért vagyok magyar, mert magyar akarok lenni, hanem azt a minőséget képviselem, amely egy bizonyos kollektív szinten magyarként definiálhat engem. A közösségi öntudatból nem lehet levezetni az egyénit, csak az egyéniből a közösségit. Amikor megfordítjuk, általában az vezet a kompenzációkkal álcázott meghasonlásokhoz. Minél tágabb közösségi én-tudat az, amelyhez kötöm létem stabilitását, annál inkább sérülékenyebbé – és éppen ezért agresszívabbá -válik az individuum. Nem arról van azonban szó, hogy ezen kollektív egó tudatok ellen küzdeni kellene. A magyar, a szlovák vagy zsidó kollektív tudat önmagában se nem jó, se nem rossz - legfeljebb kevésbé, vagy erősebben önkényes, decentralizáló és anyagba húzó. A probléma ott kezdődik, mikor az egyén saját létbizonytalanságát kompenzálva a kollektív meghatározásába kezd, s nem hagyja, hogy a kollektív határozza meg önmagát. Ekkor ugyanis a kollektív az egyén szülte önkénybe fordul, s a kiválasztottság és isteni kizárólagosság paradox módon a szétszóratást segíti elő. A zsidó szétszóratás hatásai lényegében egy rendkívül erős kollektív tudati görcs kifelé, és befelé irányuló decentralizáló hatásának szimbóluma. Ereje rendkívül mélyről fakad, s jóval több, mint szimpla etnocentrizmus, melynek gyökerei közel sem képesek oly erősen hálóba fogni és anyagba húzó erőként hatni az emberi kollektív tudatra. Bár, funkcióját tekintve ugyanabba az irányba mutatnak.
Éppen ezért, azt mondhatjuk: pusztán az egyén tudati megélésétől függ, hogy számára a közösség összeegyeztethető-e, az univerzális moralitással, avagy sem. Azt kell ugyanis látni, hogy az embert, ami emberré teszi, többek között az, hogy egyéni tudati állapota minden esetben felül tudja írni a kollektívot. Aki fordítva hiszi, az akár öntudatlanul is, de az állati ént erősíti önmagában – azt, ami az anyaghoz húz. Ez az ember-állati lényt azonban az különbözteti meg az állattól, hogy gépszerűen kegyetlen tud lenni. Kegyetlen, hisz természetellenes. Azzá lesz ugyanis, amit adott helyzetében önkényesen él meg. Visszafordulás egy olyan lét felé, amelyet már csak degeneráltan tud megélni. Általában az ember akkor mutat fel „állati formát”, mikor annak akarja látni, és láttatni magát, ami nem. Mindig a „jót” keresi, de a jót felismerni nem mindig tudja, mert azt sokszor egy bizonyos ideaszerű formához köti. Létének egyik paradoxonja, hogy formán keresztül tudja megélni azt, aminek természete teljesen független a hordozójától. Azonban gyakran csak kisajátít, s nem megél, statikus lesz, de nem stabil - hisz meg akarja ragadni azt, ami meg nem ragadható.
Az ember, hogy létillúzióját fenntartsa, dogmákat kreál, majd cserél le. Egészen addig, míg fel nem ismeri: esztétikai megtévesztettsége az emberi önkény tragédiája – a „kötéltáncos” halála.