Louis Rougier: A hit és a tudomány konfliktusa

Louis RougierAz emberiség mindenkor a tudásvágy és egy titkos ösztön közt örlődött, amely arra figyelmeztette, hogy a tudás veszélyes is lehet. Az emberiséget mindenkor megosztotta az a kérdés, hogy inkább a hit által keresse az üdvét vagy a tudás által javítsa a létfeltételeit.
A Genezis tanítása szerint az ember bukását az okozta, hogy meg akarta ismerni azt, amit isten a maga számára tartott fenn. A kígyó bíztatására megízlelvén a tudás fájának tiltott gyümölcsét,
„istenhez hasonló” akart lenni. Ezért aztán kiűzetett a Paradicsomból, és arra ítéltetett, hogy homloka verítékével keresse meg a kenyerét. Egyesek viszont azt kiáltották: felix culpa! Többet ér az oly drágán megfizetett tudás öröme, mint a sancta ignorantia. Egyes gnosztikus szekták az Ószövetség teremtő és törvényhozó istenét egy rossz istennel azonosították és a kígyót imádták az emberiség megmentőjeként, mert megízleltette a tudás gyümölcsét. Az ókorban ilyen volt az ofiták szektája.
Az istenek, akárcsak Jahve, mintha szövetkeztek volna, hogy megtiltsák a tudást. Prométheuszt, a filantróp titánt, aki fellázadt Zeusz akarata ellen és ellopta az égi tüzet, hogy segítse a szerencsétlen emberfajt, felfedve számára az ipart és a művészeteket, egy kaukázusi sziklához láncolta „az ég és a Föld zsarnoka”, az Óceanidák kórusának nagy megbotránkozására. Szémélé mítosza hasonló ehhez. Mert dicsősége ragyogásában, villámlásai közepette akarta szemügyre venni Zeuszt, aki anyává tette, az általa kibocsájtott sugarak által lett elemésztve. Felemelvén a fatális szelence fedelét, Pandora kíváncsisága szabadította ki az emberiséget sújtó összes csapást. Mindezen mítosztok mélyén az az eszme található, hogy a tudás az istenek kiváltsága, és istentelen dolog az embertől, hogy el akarja azt lopni a saját használatára. Dante a pokolba teszi Odüsszeuszt, mert a megismerés vágyától űzve túl mert menni Herkules oszlopain és felfedezte az óceánt. Az istenek léte a teremtmények tudatlanságán nyugszik, amely által függőségben lehet őket tartani.
Az antik görög gondolkodók az emberi élet kiteljesedését a megismerésbe helyezték, és a logika megalapításával tartalmat adtak az ész szónak. „Az ember sajátossága az ésszerűség”, jelenti ki Arisztotelész, és éppen ezért az értékek hierarchiájában a spekulatív tevékenységhez kapcsolódó dianoetikus erényeket a cselekvéshez kapcsolódó erkölcsi értékek fölé helyezi: „Az az ember, aki ésszerűen él, több mint emberi életet él; van benne valami isteni”. A keresztény viszont a tudásszomjat, a libido sciendit hiábavaló kíváncsiságnak, bűnös szórakozásnak tekinti, ugyanúgy, mint a libido sentiendit, az érzéki szenvedélyt, és a libido dominandit, az uralkodás szenvedélyét. Szent Pál lenézéssel beszél a tudományról, amely elbizakodottá tesz, míg a karitász erkölcsi tanulságban részesít. A görögök bölcsességével a kereszt őrültségét állítja szembe: „Hol van a bölcs? Hol van ezen évszázad magyarázója? Isten nem őrjítette-e meg az evilági bölcsességet? Mivelhogy a világ a bölcsesség által nem ismerte fel istent, isten jónak látta, hogy a prédikáció őrültségével mentse meg azokat, akik hisznek” (1 Korintusiaknak 20-21). (Ugyanezt a katolikus magyar Biblia így fordítja le: „Hol marad a bölcs? Hol az írástudó? Hol az e világi tudás szószólója? Nem megmutatta isten, hogy a világ bölcsessége balgaság? Mivel a világ a maga bölcsességével nem ismerte fel istent isteni bölcsességében, úgy tetszett istennek, hogy balgaságnak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívőket”. G.I.). Minél ésszerűtlenebbnek tűnik a hit, annál inkább dicséretre méltó és annál inkább kötelező, mert „ami őrültség van a világon, isten azt választotta, hogy összezavarja a bölcseket”. Ez Tertullianus credo quia absurduma, ami miatt azt mondta Julianus császár a keresztényeknek: „Csak a hit, ez minden bölcsességetek; a tudatlanság és az egyszerűség osztályrészetek.”
Megtérése után Szent Ágoston semmi másról nem akar tudni, csak istenről és a lélekről: „Deum et animam scire curio - Nihil ne plus? - Nihil omnio”, és gúnyt űz „az asztronómusokból, akik a csillagok járását tanulmányozzák az égen, és nem tudnak az Atyáról, aki az egekben van”. Pierre Duhem írja: „Az egyházatyák szerint a fizikai és csillagászati kutatások haszontalan és felesleges elfoglaltságok; ha kénytelen-kelletlen némi figyelmet is szentelnek ezeknek a kutatásoknak, csupán a szent könyvek magyarázata végett teszik, és hogy leszereljék a pogány filozófusok Szentírásra vonatkozó ellenvetéseit”.
A középkor folyamán és a modern időkben végig ez az ama nescire-attitűd (a nem-tudás szeretete) érvényesült. A XI. században a régi kolostori fegyelem visszaállítására törekvő Szent Damien előírja: „Ne foglalkozzatok a tudomány kutatásával, ha nem akartok az elkárhozottak és a pogányok sorsában osztozni. Senki sem akar fáklyát gyújtani, hogy lássa a Napot vagy a csillagok fénylő világosságát. Ily módon annak, aki isten és szentjei látását keresi, nincs szüksége idegen fényre ahhoz, hogy élvezze az igazi fényt”. A XVII. században Jansenius írja: „Létezik egy mindig nyugtalanító kíváncsiság, amelyet a tudománnyal palástoltak: ebből ered a természet titkainak a kutatása, amelyek egyáltalán nem fontosak nekünk, amelyeket haszontalan megismerni, és amelyeket az emberek csak magáért a tudásért akarnak megismerni”. Megtérése után Pascal szemrehányást tesz Descartes-nak, amiért túlságosan elmélyíti a tudományokat: „Csak nagyjából kell elmondani, hogy ez alakzat és mozgás révén történik, mert ez igaz. De azt is elmondani, hogy melyek ezek, és megalkotni a gépezetet, ez már nevetséges, ez már ártalmas, és bizonytalan és kínos. És ha még igaz is lenne, úgy véljük, hogy az egész filozófia nem ér egy órányi törődést sem”. Pascal jónak találja, hogy ne mélyítsék el Kopernikusz elméletét. Malebranche írja Huygens kapcsán: „Mi közünk van ahhoz, hogy a Szaturnuszt kis holdak gyűrűje veszi körül, és miért foglalnánk állást ebben a kérdésben?”. Bossuet konklúziója pedig így hangzik: „Nyomorult és merész halandók, lemérjük a csillagok pályáját, és annyi sok fáradságos kutatás után idegenek vagyunk önmagunk számára”.
Ha a kereszténység arra korlátozódott volna, hogy - Pascal nyelvén beszélve -haszontalan szórakozásként elbátortalanítsa a tudományos kutatást, ez csak egy félig rossz lett volna. Ennél azonban sokkal tovább megy és akadályozni fogja a kutatást, mégpedig a Leibniz Theodiceájából kölcsönzött okból: „A pogányoknak voltak ceremóniáik a kultuszaikban, de nem ismertek hitcikkelyeket és sohasem gondoltak arra, hogy elkészítsék dogmatikus teológiájuk formuláréit”. A pogány kultuszokat rítusok és szimbólumok együttese alkotta, amelyeket mindenki szabadon értelmezhetett, és amelyek nem erőszakoltak semmiféle dogmatizmust. Máshogy volt a kereszténységgel, amint létrehozták a Szentírás kánonját.
Márpedig a Szentírás és az állítólagosan belőle származó dogmák egy lehetetlen szakrális fizikához, egy archaikus világrendszerhez, egy elképesztő biológiához és antropológiához, egy mitikus és apokaliptikus történelemfelfogáshoz kötődnek. Ennek következtében minden felfedezés minden területen egy bibliai idézetbe ütközik és emiatt a Szent Ágoston által felállított elvnek megfelelően elítéltetik. Mindent csak a Szentírás tekintélyén kell elfogadni, mert „ez a tekintély nagyobb, mint az emberi szellem képessége” (major est Scripturae autoritas quam humani ingenii autoritas). Ágoston például abból vonja le a Föld ellenpólusainak a lehetetlenségét, hogy „az ítélet napján azok az emberek, akik a Föld másik oldalán lennének, nem láthatnák, amint az Úr leszáll az egekből”. Egyetlen középkori teológus sem hihet a természeti törvények létezésében, mert ha a természetnek saját törvényei lennének, ez akadályt jelentene az isteni mindenhatóságnak: „Ostobaság a természetet az isteni hatalom fölé tenni, mintha isten nem változtathatná meg bárminek a természetét”, jelenti ki Lanfranc canterbury érsek, Anglia prímása.
Így kezdődik a tudomány és a teológia hosszú és tragikus konfliktusa, amely elhúzódik egészen a XX. századig. A megtűrt profán tudomány tisztán könyvízű volt, és azt feltételezték róla, hogy mindent tartalmaz: az asztronómiában Ptolemaioszt, a természettudományokban Arisztotelészt, az orvostudományban és a biológiában Galienust. Minden experimentális kutatást, amely eltávolodott ettől, mágiának gyanítottak, az „ördöggel kötött törvénytelen paktum” eredményének, a kémiát pedig, amely azzal, hogy megpróbált új korpuszokat nyerni, úgymond a Teremtő művével konkurált, a „hét ördögi tudomány” közé sorolták. A középkor legnagyobb kutatóit: Gerbert (a későbbi II. Szilveszter pápát), Nagy Albertet, Roger Bacont, Arnaud De Villeneuve-öt mágiával vádolták.
Az 1163-as tours-i zsinaton III. Sándor pápa megtiltotta „a fizika vagy a világ törvényeinek a tanulmányozását” minden egyházi személynek, vagyis az egyedülieknek, akik akkoriban képesek voltak ezzel foglalkozni. Bárki is szegné meg ezt a szabályt,
„kiközösítés vár rá mindenki által”. 1243-ban a dominikánusok rendjük minden tagjának megtiltották az orvostudomány és a természeti történelem tanulmányozását. 1287-ben a tilalmat kiterjesztették a kémiára. Az alkimistákról feltételezték, hogy
„szerződést kötöttek a sátánnal”. Nagy bűnnek számított másmilyennek akarni a dolgokat, mint amilyeneknek isten teremtette azokat. Új anyagok létrehozására törekedni keverés és fúzió révén a teremtés meggyalázásának számított, és annak az állításával ért fel, hogy isten jobban is csinálhatta volna.
Hosszú évszázadokig a betegséget isteni büntetésnek vagy megpróbáltatásnak tekintették, amelyet belenyugvással kellett viselni. Szent Bernát azt írta Szent Athanáz szerzeteseinek, hogy a betegségek orvostudomány általi gyógyításával próbálkozni ellentétes rendjük becsületével. Az egyház hosszú időn át ellenezte az emberi test anatómiai tanulmányozását, amelyet a Szentlélek templomának tekintett, és így szemügyre vétele a megszentségtelenítését jelentette. 1248-ban a mans-i zsinat megtiltotta a sebészetet a szerzeteseknek. A XIII. század végén VIII. Bonifác pápa által kiadott dekretália megtiltotta a hús és a csont szétválasztását, amit azután minden boncolás tilalmaként értelmeztek. A XV. században Vesaliust, noha V. Károly védelmét élvezte, eretnekséggel vádolták meg, mert kiadta monumentális anatómiai munkáját. Vezeklésképpen a Szentföldre kellett elzarándokolnia, és hazatérte után belehalt az úton szerzett tífuszba. Szervet Mihály még tragikusabb sorsot élt meg. Miután a Christianismi restitutio c. művében (1553) közzétette a pulmonáris keringésről szóló ideáját, eretnekséggel vádolták meg a genfi kálvinisták és könyvével együtt elégették. Az orvostudomány és a sebészet csak lassanként tudott megszabadulni az egyházi ellenőrzéstől. Mindazonáltal még 1829-ben is azt látjuk, hogy egy pápa, XII. Leó, az alábbi szavakkal ítéli el a himlő elleni oltást: „Bárki, aki alkalmazza ezt az oltást, megszűnik isten fiának lenni. A himlő isten büntetése… Az oltás egy istennek címzett kihívás”. 1968-ban VI. Pál pápa, ellentétben az általa e célból létrehozott bizottság csaknem egyhangú véleményével, a „természet törvényei” és az egyház hagyományos tanítása nevében elítéli a születésszabályozást.
Legyen szó asztronómiáról, kozmológiáról, geológiáról, fizikáról, ökológiáról, orvostudományról, antropológiáról, etnográfiáról vagy pszichopatológiáról, mindezen tudományágak legnagyobb tudósait egyformán zaklatták, diszkreditálták és üldözték a katolikus és protestáns egyházak. Galilei pere elfeledtet számos hasonlót. Galilei azt az utasítást kapta, hogy ügyvéd és tanácsadó nélkül jelenjen meg az inkvizíció bírósága előtt és térdenállva nyilvánosan vonja vissza állításait, imigyen: „Én, Galileo Galilei, a hetvenedik életévemben rabként és térdenállva Eminenciáitok előtt, a Szent Evangéliumra tett kézzel megtagadom, elátkozom és utálom a Föld mozgásának tévedését és eretnekségét.”
A XVIII. század közepén Buffont, miután a Théorie de la Terre c. művében néhány olyan elemi igazságot jelentett ki, amelyek nem estek egybe a Genezissel, a párizsi teológiai fakultás képviselői és elnöke arra kényszerítették, hogy tegye közzé az alábbi visszavonó nyilatkozatot: „Egyáltalán nem áll szándékomban ellentmondani a Szentírás szövegének, szilárdan hiszek mindabban, ami benne a teremtéssel kapcsolatos, mind az időrend, mind a ténybeli körülmények vonatkozásában; és elhagyom azt, ami könyvemben a Föld kialakulását érinti, és mindazt, ami általánosságban ellentétben lehetne Mózes elbeszélésével, a bolygók keletkezéséről szóló hipotézisemet csupán puszta filozófiai feltételezésként adva elő.” Harmincöt évvel később azután bevallotta Hérault de Séchelles-nek, aki 1785-ben meglátogatta: „Mindig megneveztem a teremtőt, de csak el kell venni ezt a szót és természetesen helyébe kell tenni a természeti hatalmat… Amikor a Sorbonne zaklatott, egyáltalán nem esett nehezemre teljesíteni az elvárásaikat: mindez csak gúnyolódás volt a részemről, de az emberek elég ostobák ahhoz, hogy megelégedjenek vele.”
A gondolkodók, kutatók és nagy tudósok közül, akiket ily módon támadtak, üldöztek vagy cenzúráztak, megemlíthető Roger Bacon, Reuchlin, Vesalius, Szervet Mihály, Giordano Bruno, Campanella, Kepler, Galilei, Richard Simon, Bayle, Priestley, Buffon, Montesquieu, Diderot, Beccaria, Lyell, Darwin.
Az ismeretek megvetése, az ama nescire miatt írta Condorcet az alábbiakat: „Az emberi tudományok megvetése volt a kereszténység egyik első jellegzetessége. Meg kellett bosszulnia a filozófia sértéseit; félt ettől a vizsgálódó és kételkedő szellemtől, az ember saját eszében való bizalomtól, amely minden vallásos hiedelem ostora. A természettudományok fénye ugyanilyen gyűlöletes és gyanús volt számára, mert nagyon veszélyesek a csodák sikerére nézve. Egyáltalán nincs olyan vallás, amely ne kényszerítené szektásait bizonyos fizikai abszurditások befalására. Ily módon a kereszténység győzelme a tudományok és a filozófia teljes dekadenciáját jelentette”.

(Fordította: Gazdag István)

Louis Rougier (1889-1982) a Besanconi, a Kairói és a Caeni Egyetem egykori professzora, a „logikai empirizmus” legjelesebb franciaországi exponense, több mint 40 kötet szerzője a vallástörténelem, a filozófia, az episztemológia, a nyelvészet, a politikai gazdaságtan és az alkotmányos jog területén.