Gazdag István: Kartácsok 2008. IV.

1. A nőknek gyakrabban vannak öngyilkos gondolataik, és gyakrabban kísérelnek meg véget vetni az életüknek, mint a férfiak, ami eléggé logikusnak tűnik, mivel hajlamosabbak a depresszióra is, ugyanakkor viszont magasabb köztük a vallásosak és a vallásukat intenzív módon megélők aránya, amelynek viszont az öngyilkossági késztetés ellen kellene hatnia – legalábbis elméletben. Más kérdés, hogy az öngyilkossági kísérleteik döntő többsége sikertelen marad, olyannyira, hogy végeredményben az öngyilkos férfiak száma sokkal magasabb. A Bristoli Egyetem (Nagy-Britannia) kutatói által 8500 felnőtt körében végzett felmérés kimutatta, hogy évente minden 38. nőnek és minden 50. férfinak öngyilkos gondolatai támadnak. Ezek különösen a 16-24 évesek, az egyedülállók, az özvegyek és a munkanélküliek között gyakoriak. Az évenkénti átlag harmincezer amerikai öngyilkos négyötöde férfi, miközben az amerikai nők körében több mint 200 ezer öngyilkossági kísérletet regisztrálnak (amelyek 95 százaléka csupán segélykiáltásnak tekinthető). Egy másik vizsgálat szerint, amely 26 éven keresztül majdnem egymillió svéd állampolgárra irányult, az átlagosnál magasabb felfogóképesség határozottan csökkenti az öngyilkosság kockázatát a fiatal felnőtteknél. Az öngyilkossági ráta egyébként népenként és országonként jelentős eltérést mutat. Európában a probléma által különösen érintett (százezer lakosra több mint 30 öngyilkosság) országok térképe egy Finnországtól Szlovéniáig terjedő J betűt alkot. Azt tapasztalva, hogy országának öngyilkossági rátája az időközben bekövetkezett társadalmi és politikai változások ellenére is feltűnően stabil maradt, Andrej Marusic, a Szlovén Közegészségügyi Intézet vezetője kutatási eredményei alapján az öngyilkosságra való genetikai hajlam létezését állapította meg bizonyos populációknál, nevezetesen a magyarok, a finnek és a karéliaik körében, akiknél azonos arányban fordulnak elő bizonyos uráli gének. Az Urálban egyébként háromszor olyan magas az öngyilkossági ráta, mint Finn- és Magyarországon, amely nagyon magas az eszkimók és az alaszkai indiánok körében is. (Forrás: British Journal of Psychiatry, 2004. november; Comprehensive Psychiatry, 1998. november; British Medical Journal, 2005. január 25; American Journal of Medical Genetics, 2005. január)
2. Az amerikai hadsereg orvosi szolgálatai súlyosan alulbecsülték azon pszichikai problémák nagyságát, amelyekkel az Irakban szolgáló katonák szembesültek. A 2005 júniusa és 2006 decembere között Charles Milliken, Jennifer Auchterlonie és Charles Huge vezetésével végzett, majdnem kilencvenezer (64 százalékban hivatásos) egykor Irakban harcoló katona mentális állapotára vonatkozó vizsgálat felfedi, hogy hazatérésük után fél évvel a hivatásosok 20, 3 százaléka, a tartalékosok és a Nemzeti Gárda tagjainak pedig 42, 4 százaléka szorult pszichiátriai kezelésre, miközben a frontról való visszatérésüket követően még csak a 4, 4 százalékuk. Ez az eltérés mindegyik kategóriában megtalálható. Az egykori katonák és családtagjaik közötti személyi konfliktusok száma 3, 5 százalékról 14 százalékra nőtt a hivatásosok, 4, 2 százalékról 21, 1 százalékra a tartalékosok körében, míg az ún. poszt-traumatikus stressz 11, 8 százalékról 16, 7 százalékra, illetve 12, 7 százalékról 24, 5 százalékra. Hat hónap alatt a hivatásosok körében két és félszeresére, a tartalékosok körében pedig három és félszeresére nőtt a depressziósok aránya, ez utóbbiak 62, 2 százaléka legalább egy depresszív szimptómát mutat. 2005 óta egyébként több mint 6200 egykori amerikai katona vetett véget az életének. Az USA 24 milliónyi háborús veteránja közül félmillió a hajléktalan, és – ami új jelenség! – közülük minden tizedik nő. (Forrás: Journal of the American Medical Association, 2007. november 14.)
3. A Richard Dawkins által több mint két évtizede kifejtett „önző gén” elmélet, miszerint a természetes kiválasztódás lényegében az egyén szintjén működött az evolúció folyamán, valószínűleg nem állja meg a helyét. Legalábbis ezt állítják Edward O. Wilson és David Sloan Wilson neves biológusok, akik néhány éve még maguk is a dawkinsi elmélet hívei közé tartoztak. A New Scientist 2007. november 3-i számában megjelent cikkük valósággal villámcsapásként hatott a tudományos közösségre. A két kutató immáron úgy vélekedik, hogy „a csoportszelekció elméletével szembeni régi érvek mára megbuktak”, tehát el kell azokat vetni. „A többszintű kiválasztódás elfogadása mélyenszántó következményekkel jár. Ez azt jelenti, hogy többé már nem lehet az egyént a biológiai hierarchia kedvezményezett szintjének tekinteni”. A csoportok közötti és a csoportokon belüli szelekció ráadásul sokkal jobban megmagyarázza az altruista viselkedéseket, mint Dawkins tézise, amely a gént tette „az egoizmus bázisegységévé”, hangsúlyozza Edward O. Wilson és David Sloan Wilson.
4. Olasz régészek valószínűleg megtalálták a Lupercaliát, ezt a mitikus barlangot, ahol a hagyomány szerint Remust és Romulust egy nőstényfarkas táplálta, miután kitették őket a Tiberis partján. Róma mondabeli alapítóiról úgy vélték, hogy valódi szüleik Mars isten és Rhea Silvia vesztaszűz, akinek apja Alba Longa királya volt. A Lupercalia létezését a luperkáliák ünnepére vonatkozó dokumentumok tanúsítják, amelyek minden év február 15-én zajlottak Faunus Lupercus isten tiszteletére. Ezen a napon Faunus 12 papja, a római nagy arisztokrata családok képviselői feláldoztak két kecskét, majd a véres késsel megérintették két kecskebőrbe öltözött ifjú homlokát. A vért azután tejbe áztatott gyapjúpamaccsal letörölték, a két ifjú pedig bejárta a várost, hogy a feláldozott kecskék bőréből készült korbáccsal megcsapkodja azokat a nőket, akik az év folyamán gyermekáldásra vágytak. A luperkáliák pogány ünnepét I. Gelasius pápa fogja betiltani az V. században. A régészek akkor bukkantak a barlangra, amikor Augustus császár Apolló temploma és a Szent Anasztázia-templom között található palotájának romjain végeztek feltárási munkálatokat. A magában az épületben elhelyezkedő, a boltozatán egy fehér császári sassal, valamint kagylókkal és mozaikokkal díszített grotta mintegy hét méter magas. Az olasz kulturális miniszter az utóbbi évek egyik legfontosabb felfedezésének minősítette a leletet, amelynek a feltárását megkezdték a szakemberek. Titus-Livius szerint egyébként a „nőstényfarkas”, aki megtalálta Remust és Romulust, akár egy prostituált is lehetett, mivel a latin „lupa” szót ebben az értelemben is használták. (Forrás: Le Monde, 2007. XI. 22.)

MD 2008. IV. 2.