Izrael Samir: Az elnyomott Clio

Kedves Olvasó!
Itália elragadó az évnek ebben a szakában, amikor dús fű borítja a völgyeket és az első fügék bújnak elő, amikor a cseresznyevirágokat már elmosták a tavaszi esők. A „Holokauszt és a Közel-Kelet: az Elnémított Történelem” c. konferencián vettem ott részt, amelyet az óriási Claudio Moffa professzor szervezett, Paul Newman szakasztott mása, egy magas, szikár, nemes külsejű, kék szemű olasz, aki jeleskedik abban, hogy a rossz irányban hatol be az egyirányú utcákba. Ellenszenve nem korlátozódik a forgalomirányító jelekre: úgy tűnik, elég, hogy kitegyenek valahová egy „belépni tilos” jelzést, akár bizonyos történelmi viták esetében is, ő teljes gőzzel beront. Megtalálta az európai közbeszéd legégetőbb és legtiltottabb részét, és szervezett egy konferenciát, amelyen jócskán részt vettek a történelem tudósai Siena, Calabria, Torino, Nápoly, Róma és Urbino egyetemeiről, írók és újságírók Olaszország minden részéből, és én, mint az egyetlen külföldi. Az értekezlet helyszíne Moffa egyeteme volt Teramóban, egy bájos, szép, középkori városban az Abruzzi hegyei között, a Gran Sasso havas csúcsainak az árnyékában. A sok résztvevő és előadó közül ki kell emelnem Mauro Manno professzort, akinek a cikkeit megtalálhatják a honlapomon (site), és dr. Tiberio Grazianit, az Eurasia folyóirat szerkesztőjét. A konferenciáról és az elhangzottakról Moffa professzor honlapján (http://www.mastermatteimedioriente.it/) olvashatnak, a saját előadásomat pedig alább ajánlom figyelmükbe:

Az elnémított Clio
Israel Shamir előadása a Teramo Egyetemen, Olaszországban a Holokauszt és a Közel-Kelet: az Elnémított Történelem c. konferencián, 2007. április 18-án.

Az embernek nem szabad meglepődnie azon, hogy a történelem finom múzsáját, Cliot, elnémítva találja. A történelem nem tényeknek és közhelyeknek békés gyűjteménye. A történelem állandó kötélhúzás, mert az átírása megváltoztathatja a világot. Az ember nem változtathatja meg a múltat, mondja a régi bölcsesség, és ez igaz. De ha mi elégedetlenek vagyunk a jelenünkkel, módosíthatjuk a múltunk értelmezését, ami meg fogja változtatni a jövőnket.

Ezt időtlen idők óta tudják, ezért volt, hogy a történelmet mindig felszentelt őrzők gondjaira bízták, hogy biztosítsák a hatalmi szerkezetet és valamelyes folytonosságot. Aki szabályozza a múltat, meghatározza a jövőt. Ez az értekezlet kifejezetten ezzel a kérdéssel foglalkozik: elégedetlenek vagyunk a jelennel, ezért a múlthoz fordulunk, és az újraértékelésével tervezzük befolyásolni a jövőnket. Ha a történelmi közbeszéd bizonyos részeit nagyon védelmezik, vagy egyenesen kiforgatják, csak több okunk van arra, hogy megtámadjuk. Semmiképp sem a holokauszt a történelem egyetlen hevesen védett területe, ahol a lázadó hamar a mély vízben találhatja magát. Legutóbb például a zsidó emberáldozat régi ügye került felszínre Olaszországban, amikor megjelent Ariel Toaff professzor könyve, a Véres Húsvétok. Nyilván tudják már, hogy Toaff professzor bebizonyította, hogy néhány zsidó, akiket a középkorban azzal vádoltak, hogy keresztény gyerekeket raboltak el és öltek meg, ténylegesen bűnös volt a vádban. Kegyetlen gyilkosságért végezték ki őket, és nem az állítólagos keresztény előítélet és ősi antiszemitizmus áldozatai voltak. Az ember arra gondolhatna, hogy ezt meg kéne ünnepelni: a bűnözőket nem megrágalmazták, hanem törvényesen megbüntették. Az igazság érvényesült, és a mai zsidók örvendezhetnének, hogy a középkori zsidóellenes előítélet csak egy mítosz volt, hasonlóan ahhoz a mítoszhoz, hogy a németek szappant főztek a zsidókból.
A zsidó szervezetek azonban egyáltalán nem voltak boldogok. Ők nekiestek egy izraeli egyetem középkori zsidó történelemmel foglalkozó zsidó professzorának úgy, hogy a lelkileg meggyötört, majdhogynem keresztre feszített Toaff professzor visszavonta és megsemmisítette a könyvet (szerencsére napjainkban ez már nem olyan egyszerű, ezért a könyvet el lehet olvasni a következő Internet címen: http://www.vho.org/aaargh/fran/livres7/pasque.pdf), azt a csekélyke pénzösszeget, amit a kiadójától kapott, beszolgáltatta az ADL (Rágalmazásellenes Liga) zsidó inkvizíciójának, és ismételten bűnbánatra kényszerítették(http://haaretz.com/hasen/spages/830711.html ).
Az izraeli országgyűlés (a Knesszet) azt tervezi, hogy dr. Toaffot bebörtönözteti (http://www.haaretz.com/hasen/spages/831189.html ), mások mindenét el akarják kobozni és azt látni, hogy szegényen és kiközösítve haljon meg. Itt Olaszországban természetes dolog dr. Toaffot Galileihez, ehhez a nagy olasz tudóshoz hasonlítani, akit üldöztek a tudományos felfedezése miatt, és ő is inkább választotta a megbánást, mint a máglyahalált. Azonban dr. Toaff tényleges eredményét helyesebb az ő olaszországi zsidó kollégájáéval, dr. Carlo Ginzburgéval, a Boszorkányszombat (http://www.amazon.com/Ecstasies-Deciphering-Witches-Carlo-Ginzburg/dp/02...) szerzőjével összehasonlítani. Ginzburg bebizonyította, hogy a friauliak, azaz Friaul lakói, Velence szomszédai belekóstoltak az ősi, termékenységi szertartásból kihajtó fekete mágiába. Toaff hasonló eredményre jutott a zsidókkal kapcsolatban, azaz, hogy belekóstoltak a fekete mágiába, és hogy az az ő ősi, bosszúállásra és vér általi megváltásra épülő kultuszukból fejlődött ki. De míg a friauliak egyáltalán nem izgatták magukat, addig a zsidók csaknem meglincselték a professzort, bebizonyítva ezzel, hogy míg a friauliak világos fejű emberek, akik szelíd kíváncsisággal tudják őseik bűneit szemlélni, a zsidók képtelenek megbékélni azzal, hogy nem kizárólagosak, nem kiválasztottak, és nem szentségesek.
Ginzburggal együtt dr. Toaff elvégezte a középkor átértékelését, amit nagyon jól írt le Mircea Eliade az ő Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok (Occultism, Witchcraft, and Cultural Fashions, http://www.amazon.com/Occultism-Witchcraft-Cultural-Fashions-Comparative... ) c. könyvében. Ő írta: „Mintegy nyolcvan évvel ezelőtt olyan kiemelkedő tudósok, mint Joseph Hansen és Henry Charles a fekete mágiát az inkvizíció, nem pedig a boszorkányok találmányának tekintették. Az olyan történeteket, mint a boszorkányszombat, a sátános szertartások, orgiák és bűntettek, a hóbortos képzeletnek vagy kínzás hatására tett vallomások eredményének tekintették. Ma már tudjuk – írja Eliade – hogy a fekete mágiát nem az inkvizíció találta ki.” Mi hozzátehetjük ehhez a zsidó emberáldozatokat, amelyeket minden értelmes kétséget kizáróan bebizonyítottak.
Toaff Trenti Simonnak, egy gyermeknek az esetével foglakozott, akit a zsidó fekete mágusok szertartásosan meggyilkoltak. Néhány zsidó bűnösségét a legjobb bíróság állapította meg, amilyet akkortájt egyáltalán kapni lehetett, és az ártatlan zsidók sem szenvedtek többet, mint az ártatlan moszlimok az USA-ban 9/11 után. Egy másik eset Lincolni Hugóé volt, egy gyermeké, akit 1255-ben gyilkoltak meg. A bűntettet követően letartóztatott 90 zsidó közül 70-nél többet engedtek sértetlenül szabadon, mert megállapították az ártatlanságukat, míg azokat, akiket bűnösnek találtak, fölakasztották: ez éppen nem „a csőcselék igazságszolgáltatása”! A zsidó szerkesztésű Wikipedia égbekiáltó etnikai méltánytalansággal azt írja Hugh of Lincolnról, hogy „állítólag megölték” (http://en.wikipedia.org/wiki/Little_Saint_Hugh_of_Lincoln ), mikor a bűntény bizonyított elnevezése „vérvád”. A „vérvád” az efféle esetek elfogadott megnevezése, amely arra utal, hogy a mindig-ártatlan zsidókat megrágalmazták az előítéletekkel terhelt keresztények. Ha bármiféle erkölcsi tanulság levonható ezekből a régi büntető eljárásokból, az az, hogy az európai igazságérzet és tisztesség mindegyikben érvényesült: miközben a bűnös zsidókat megbüntették, az ártatlan zsidók – egyetlen nem keresztény közösségként Európában – éltek és virultak. A moszlim igazságszolgáltatás sem volt rosszabb. Egy 1840-es damaszkuszi esetben egy keresztény szerzetest gyilkolt meg néhány zsidó, akik beismerték tettüket és megkapták a büntetésüket. Az eset azonban nem befolyásolta a testvéreik gazdagodását és egy Farkhi nevű Acre-i zsidó az eset után is a leggazdagabbnak tekintett ember maradt Szíriában. Az esetet megvizsgálta a nagy keletkutató, sir Richard Burton is, a damaszkuszi brit konzul, aki kezdetben ünnepélyesen elkötelezett filoszemita volt („Ha megválaszthatnám a fajtámat, nincs még egy, amelyhez odaadóbban ragaszkodnék, mint a zsidóhoz.”), de ebben az esetben mégis elfogadta a bűnösség kimondását és egy teljes ismertetőt írt az esetről. A londoni zsidók jó pénzért megvásárolták a kéziratot az örököseitől, és mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra. (http://www.fpp.co.uk/BoD/origins/BurtonMS2.html ), hanem a Brit Zsidók Küldöttgyűlésének a pincéiben tartották. A brit-zsidó újságíró, Aaranovich szapulta Szíriát (http://www.israelshamir.net/English/blood.htm ), mert egy szíriai miniszter írni merészelt erről. Aaranovich meg sem említette Burton vizsgálódását, csak kinyilatkoztatta a „vérvádat”, mint ami mindenre magyarázattal szolgál.
Tény, hogy mielőtt a holokauszt létezett volna, létezett a „vérvád”. Amikor az ember a II. világháború előtti zsidó, vagy judeofil szövegeket olvassa, észreveheti, hogy az a hely, amelyet jelenleg a holokauszt dogma foglal el a zsidó-központú világmindenségben, akkor sem volt üres. Oroszországi pogromok, a Dreyfus-ügy, a spanyolországi kiűzetés, a templom lerombolása és igen nagy terjedelemben a „vérvád”. Ezek mind ugyanazt az üzenetet közvetítették: a zsidók örökös, egyedülálló, ok és minden alap nélküli szenvedését hirdették, amelyet a nem zsidók minden értelmet meghaladó gyűlölete okozott. Ezek egyesítették a zsidókat és mozgósították a nem zsidók ellen. A kismértékű irigységet, ellenségességet és bizalmatlanságot szánalommá hervasztották, sőt, a goyim (a goy héber többes száma) legjobbjaiban egyenesen bűntudatot ébresztettek.
Dr. Toaff esete minden bizonnyal segíteni fogja azokat a barátainkat, akiket túlságosan elfoglal a holokauszt-szöveg, hogy észrevegyék a lényeget. Én tisztelem a másként gondolkodókat / tagadókat, amiért szembe mennek az árral, de nem osztom a lelkesedésüket. Mert az ok nélküli és egyedülálló szenvedés eme meséi ellen a tények alapján lehet érvelni. Ez az, amit Serge Thion tett a holokauszttal kapcsolatban, amikor megjegyezte, hogy Elie Wiesel, a nagy holokauszt-mesemondó inkább ragaszkodott az ő náci üldözőihez, mintsem hogy bevárja az orosz felszabadítókat. Ez az, amit dr. Toaff és sir Richard Burton megtett a véráldozattal kapcsolatban, mikor bebizonyították, hogy a hatóságok intézkedése mértékletes és jogos volt. Kozsinov orosz történetíró foglalkozott az oroszországi pogromokkal és bebizonyította, hogy több nem zsidó halt meg ezekben a véres összecsapásokban, mint zsidó. A legnagyobb és legvéresebb pogromot, a kisinyovit a nemzeti zsidó költő, Bialik, úgy írta le, mint a tömegmészárlások legnagyobbját, amikor a vér folyt az utcákon, és a Ha'aretzben írta legutóbb egy izraeli újságíró, hogy „senki sem vonja kétségbe az orosz népnek a létezéshez való jogát amiatt, hogy a 20. század elején Kisinyovban a keresztények szögeket vertek a zsidó gyerekek szemébe”. Azonban a zsidó fekete mágusok által halálra kínzott olasz és angol gyerekekkel szemben a „szemekbe vert szögekről” szóló vád csak a képzelet elrugaszkodása, amit azonnal megcáfoltak, az összes halálesetek száma pedig Kisinyovban negyvenötre rúgott, azaz Deir Jasszin egynegyedére és az Intifádának csupán egyhavi aratására.
Tehát a meg nem érdemelt szenvedésnek ezeket a történeteit le lehet építeni, de miért kéne ezzel vesződni, ha a történetek gyártói egyetlenegy üzenetet kívánnak közvetíteni, mégpedig, hogy a zsidók egyedülállóak és különlegesek, mindenkinél többet szenvedtek, ezért joguk van arra, hogy a saját útjukat járják, a legjobbak a létezők közül, és bárki, aki ebben kételkedik, az egy rejtélyes antiszemitizmus megszállottja. Ezeket a szövegeket a célból szedik elő, hogy felkeltség a zsidók haragját az állítólagos üldözőikkel szemben, c’est tout (ez minden). Bennem nagyon nagy ellenszenv van ezekkel az áldozat-történetekkel szemben, de nem csak a gyenge megalapozottságuk miatt. Az áldozat-történetek nem következmények, hanem a szenvedés okai. Valahányszor előszedik az ok nélküli szenvedésnek ezeket a történeteit, biztosak lehetünk abban, hogy a terjesztőik a saját, vadállati rémtetteiket készítik elő. A zsidók lengették a holokauszttörténetet, és 1948-ban kiirtották a békés palesztin lakosságot. Az örmények is felidézték az ő egyedülálló, ok nélküli szenvedésüket és Karabahban tömegesen mészárolták az ártatlan azeri civileket az 1991-94-es háborúban, és százezerszám küldték a menekülteket Bakuba (http://azer.com/aiweb/categories/karabakh/karabakh_refugees/karabakh_ref... ). A lengyelek és csehek, felbőszítve a Reich alatti szenvedésükről szóló történetek miatt, a német nemzetiségűek millióit üldözték ki ősi lakhelyükről, miközben az ukránok, akik a Rzecz Pospolita alatti szenvedéseikről mesélték a történeteiket, ezrével mészárolták a lengyeleket Volynban.
A nemzeti politikák párhuzamosak a nemek politikájával, ahogyan azt Otto Weininger körvonalazta: a feministák terjesztették a nőknek az ő örökös férfi elnyomóik által okozott szenvedéseiről szóló történeteket, amivel rengeteg család szétszakadását, továbbá a nők elszegényedését és a férfiak elférfiatlanodását idézték elő. Az effajta szövegeket ellentétes értelmű szövegeknek kellene kiegyensúlyozniuk. Mert igaz, hogy a férfiak járnak elől a fizikai erőszakban, a nők azonban sokkal hatékonyabbak a szóbeli agresszióban. Lady Macbeth gonosz nyelve nem volt kevésbé bűnös, mint Macbeth éles kardja. A nők tudják, hogyan kell egy férfival kikezdeni. A férfiak meg válaszolnak – néha egy csókkal, néha egy ütéssel, olykor egy golyóval. Jose ölt, de Carmen volt, aki kikezdett vele. A manapság előtérbe tolt, izmos, Barb Wire-típusú (film Pamela Anderson címszereplésével) lány mítosza ellenére a nők kevésbé sikeresek, ha fizikai ütésváltásra kerül sor, ezért hajlamosak arra, hogy betiltsák a fizikai erőszakot, de megengedik a szóbelit és a provokációnak még az elvi lehetőségét is elvetik.