Izrael Samir: Dr. Toaff véres húsvétjai

Vér, árulás, kínzás és megadás szövődik össze egy olasz zsidónak, dr. Ariel Toaffnak a történetében, mintha honfitársa, Umberto Eco foglalta volna írásba. Dr. Toaff belebotlott egy félelmetes felfedezésbe, elszörnyedt, de bátran folytatta az útját mindaddig, míg szembe nem került a közössége teljes nyomásával; bűnbánatot tartott, mert összetörték.

Dr. Toaff Róma rabbijának a fia és a Bar Ilan zsidó egyetem professzora, nem messze Tel Avivtól. A középkori zsidóság mélyreható tanulmányozásával szerzett magának hírnevet. Szerelem, Munka és Halál c. háromkötetes műve (amelynek alcíme: Zsidó élet a középkori Umbriában) ennek az elismerten szűk szakterületnek az enciklopédiája. A tárgyának a tanulmányozása közben rájött, hogy Észak-Olaszország askenázi zsidó közösségei az emberáldozatnak egy különösen elborzasztó változatát gyakorolták. A varázslóik és beavatottjaik keresztény kisgyermekeket raboltak, keresztre feszítették őket, a vérüket kinyerték és varázsszertartásaikon azt használták hogy felkeltsék a Bosszú Szellemét a gyűlölt gojok ellen.
Különösen trenti Szent Simon esetével foglakozott részletesen. Ezt a két éves gyermeket Trent városából lopta el néhány askenázi zsidó az otthonából húsvét előestéjén 1475-ben. A gyermekrablók az éjszaka folyamán megölték a gyereket, kieresztették a vérét, tűkkel szurkálták a húsát, fejjel lefelé keresztre feszítették azt kiabálva, hogy „Így pusztuljon minden keresztény szárazon és vízen”, és így, a vérontás és megölt gyermek ősi, betű szerint végrehajtott szertartásával ünnepelték a húsvétjukat, nem pedig a szokásos, jelképes „vér-bor” cserével.
A gyilkosokat elfogták, azok vallottak és a trenti püspök bűnösnek találta őket. A zsidók azonnal eljuttatták a tiltakozásukat a pápához, ő pedig Ventimiglia püspökét küldte le vizsgálatra. Ő állítólag elfogadott egy vastag vesztegetési összeget a zsidóktól és azt állapította meg, hogy a gyermeket egy Hamasz akna ölte meg azért, hogy bemocskolják Izraelt, mivel semmiféle Csáhál lőszert nem találtak a trenti tengerparton. „Simont a keresztények ölték meg azzal a szándékkal, hogy tönkretegyék a zsidókat” – írta a háború előtti zsidó enciklopédia vitathatatlan jövőbelátással: ugyanígy érveltek a zsidók 2006-ban, amikor a Kafr Qana-ban végrehajtott gyermek tömeggyilkosságot magyarázták ki.
Noha a 15. században a zsidók befolyásosak voltak, de nem mindenhatók. Akkor még nem tudtak úgy bánni a világgal, mint 2002-ben, a dzsenini mészárlás után, amikor mindenkinek kiadták a parancsot, hogy „tünés”. Akkor még nem rendelkeztek az amerikai vétóval a Biztonsági Tanácsban. Nem tudták Rómát bombázni és az „antiszemitizmus” szót is csak 400 évvel később fedezték fel. Igazságosan foglalkoztak az ügyükkel, ami sokkal rosszabb, mint a kivételezett bánásmód: IV. Sixtus pápa az ügy újratárgyalására hat bíborosból összeállított egy bizottságot, amelynek az elnöke a kor legjobb jogi elméje volt, és ez a legfelső bíróság a gyilkosokat bűnösnek találta. Utána lehet nézni a történtek katolikus és zsidó változatának. A tárgyalások jegyzőkönyvei túlélték a századokat és ma is rendelkezésre állnak a Vatikánban.
A Római Katolikus Egyház 1965-ben belépett a peresztrojkába(1). Ezek voltak a vatikáni zsinat halcyon napjai, amikor a korszerűsítők abban a reményben tépték ki a hagyomány alapjait, hogy korszerűsítik a hitet és beillesztik a korszerűség zsidóbarát közbeszédébe. Egyszerűen mondva: a püspökök arra vágytak, hogy a liberális sajtó szeresse őket.
Az örökké éber zsidók éltek az alkalommal és arra ösztökélték a püspököket, hogy trenti Szent Simont fosszák meg a szentségtől. Ők boldogan tettek ennek eleget: egy furcsa szertartás keretében az egyházi vezetők a zsidókat mentesnek találták Krisztus keresztre feszítésének a bűnétől és elismerték az egyház bűnösségét a zsidók üldözésében. Egy olasz kisgyermek keresztre feszítése csekély ügy volt ehhez a fordulathoz képest. Egy sietős döntésben a püspökök úgy rendelkeztek, hogy a gyilkosok vallomása elfogadhatatlan volt, mert kínvallatás hatására tették, így a vádlottak ártatlanok voltak és a vértanúhalált halt kisgyermek minden volt, csak … A tiszteletét abbahagyták és megtiltották, a gyermekvértanú maradványait elszállították egy titkos helyen eltárolták, hogy elkerüljék a zarándoklatok újrakezdését.
És most visszatérünk dr. Ariel Toaffhoz. Miközben végigrágta magát a periratokon, egy megrendítő felfedezést tett: ahelyett, hogy a vallomásokat a buzgó vallatók diktálták volna a kínvallatás közben, a gyilkosok vallomásai olyan dolgokat tartalmaztak, amelyek teljesen ismeretlenek voltak az itáliai egyházi emberek és a rendőrség előtt. A gyilkosok a kis és zárkózott askenázi közösséghez tartoztak, akiknek saját, az őshonos olasz zsidókétól teljesen különböző szertartásaik voltak. Ezeket a szertartásokat valósághűen előadták a vallomásaikban, noha azok ismeretlenek voltak a kor Bűnüldöző Csoportja előtt. „Ezek az erősen keresztényellenes hangvételű héber szertartásszövegek nem lehettek a bírák képzeletének a termékei, akik nem ismerhették ezeket az imákat, amelyek egyáltalán nem tartoztak az olasz szertartásrendhez, hanem az askenázi hagyományhoz” – írta Toaff. Egy vallomásnak akkor van igazán értéke, ha a bűnténynek olyan igaz és igazolható részleteit tartalmazza, amelyek ismeretlenek voltak a rendőrség előtt. A bűnügyi nyomozásnak ez az aranyszabályát megfigyelhető a trenti perben.
Ennek a felfedezésnek megvan a kellő ereje, hogy megrázza, megdöbbentse és visszaalakítsa az egyházat. A nemes és tanult rabbi, dr. Toaff visszatette a helyére Szent Simont, a 15. századi bosszúállás és a 20. századi peresztrojka kétszeres áldozatát. Ez bűnbánatra szólítja a vatikáni doktorokat, akik elfelejtették a meggyilkolt gyermeket, hogy a fontos amerikai zsidók barátságát keressék, de eddig még nem ismerték be ezt az óriási hibájukat. Monsignor Iginio Rogger, az egyháztörténész, aki a 60-as években (félre)vezette Szent Simon esetének kivizsgálását, azt mondta, hogy a vallomások teljesen megbízhatatlanok voltak, mert „a bírák szörnyen megkínozták a vádlottakat”. Ez anticionista és emiatt antiszemita megállapítás volt, mert a kínzással nyert vallomások el nem ismerése valamennyi palesztin rab kiengedését vonná maga után a zsidó börtönökből. Ez a megállapítás még Amerika-ellenes is volt, mert az USA elismeri a kínvallatás értékét és alkalmazza is Guantanamóban és másutt is. Ez holokauszttagadó megállapítás is volt, mert nem ismeri el a Nürnbergi Per érvényességét. A közismert zsidó amerikai jogász, Alan Derschowiz tudott volna érvelni Roggerrel szemben, de valahogy nem tette.
„Nem szeretnék Toaff helyében lenni és olyan történészeknek válaszolni, akik komolyan feldolgozták ezt az esetet” – mondta Rogger az USA Today-nak. Toaff helye sokkal irigylésre méltóbb Roggerénál, aki méltatlanul bánt egy mennybéli szenttel.
Ráadásul ez a trentói bűntény nem valami kivétel volt: Toaff sok esetét fedezte fel az ilyen véres áldozatoknak, amelyek gyerekek megcsonkításával, vérük kifolyatásával és maceszbe (kovásztalan kenyér) sütésével voltak kapcsolatban. A vér, ez a varázserejű ital, annak a kornak, és minden kornak népszerű orvossága volt: Heródes úgy akart fiatal maradni, hogy csecsemők vérében fürdött, az alkimisták a vért az ólom arannyá változtatására használták. A magukat a mágiába beleártó zsidó varázslók legalább annyira használták, mint bárki más. Az olyan csemegéknek, mint vér, vérből készült por és véres matzo virágzó piaca volt. A zsidó vállalakozók rabbik felhatalmazó levelével ellátva árusították. A legértékesebb vér egy goj katané, azaz nem zsidó gyermeké volt, de sokkal szokásosabb volt a körülmetélésből származó vér. Ezek a véráldozatok „ösztönös, zsigeri, és rossz szándékú cselekmények és visszavágások” voltak, „amelyek során megölt ártatlan és mit sem sejtő gyermekek az istenszeretetnek és a bosszúállásnak az áldozatai” – írta Toaff a könyv előszavában. „A vérük egy olyan isten oltárát mosta, amelyről azt hitték, hogy irányítani, olykor türelmetlenül noszogatni kell, hogy oltalmazzon és büntessen.”
Ezt a valamelyest titokzatos megjegyzést megérthetjük, ha elolvassuk Izrael Juval izraeli professzornak a Two Nations in Thy Womb (Két nemzet a te méhedben) c. könyvét. Juval megmagyarázta, hogy (a zsidó varázslók szemében) a véráldozatok szükségesek voltak ahhoz, hogy felidézzék az isten haragját a gojim ellen. Elő is adja egy zsidó által végzett véráldozat vitathatatlan (azaz a zsidók által sem tagadott) példáját. (Olvasható a Bloodcurdling Libel – Vérfagyasztó Vád c. cikkemben magyarul a http://www.israelshamir.net/Hungarian/Hungarian1.htm címen). Toaff meghaladta Juvalt azzal, hogy kimondta, hogy a zsidók a középkorban rendszeresen használták a vért varázslásra, és hogy elismerte a keresztényellenes elemet: az áldozatok keresztre feszítését és Krisztusnak és a Szűzanyának az átkozását. E tekintetben a könyvét Elliot Horowitznak a Reckless Rites: Purim and the Legacy of Jewish Violence (Gátlástalan Szertartások: Purim és a Zsidó Erőszak Öröksége) c. könyve (ámbár sokkal félénkebben) alátámasztja. Horowitz különleges szertartásokról mesél az olvasóknak: a Szűzanya megkorbácsolásáról, feszületek elpusztításáról, keresztények összeveréséről és megöléséről.
Ez már mind a múlté. Végigtekinthetünk a múlton és kimondhatjuk: igen, voltak zsidó varázslók és misztikusok, akik végeztek emberáldozatot. Gyermekeket öltek meg, megcsonkították a testüket és arra használták a vérüket, hogy az isten haragját felidézzék a nem zsidó felebarátaikra. Kigúnyolták a keresztény szertartásokat azzal, hogy Krisztus vére helyett keresztény vért használtak. Az egyháznak és Európa szerte a népnek igaza volt. Sem az európaiak (sem az arabok, sem az oroszok) nem voltak eszement bigottok, csak megértették, amit láttak. Megbüntették a bűnösöket, de békén hagyták az ártatlanokat. Mi, emberek, akár büszkén is tekinthetnénk a történelemnek erre a rettenetes lapjára és ejthetünk egy-két könnyet a szegény kisgyermekek miatt, akiket ezek a bosszúszomjas szörnyetegek elpusztítottak. A zsidók szerényebbek lehetnének és abbahagyhatnák, hogy a történelmi sebeiket állandóan a gallérjukra tűzve viselik: az őseik néhány hitsorsosuk szörnyű tettei ellenére szépen gyarapodtak, miközben a zsidó államban néhány palesztin bűne miatt valamennyin állnak bosszút. Egy vállrándítással elintézhetjük Izrael barátainak a nyafogását, amikor azt akarják, hogy ne vegyük észre a dzsenini tömegmészárlást, a qanai tömegmészárlást – igen, pontosan, ez is pont olyan, mint a „vérvád”, azaz egyáltalán nem vád.
Reméljük, hogy Toaff professzor nagyszerű és bátor tette fordulópontot fog jelenteni az egyház életében. A Vatikáni Zsinat peresztrojkája által okozott kilendülés túl nagyra sikerült. Amikor a pápaság ellenzői attól félnek, hogy egy Antikrisztus kerül szent Péter székébe, egy Gorbacsovnak áll fenn a veszélye.
Egy Adriai-tenger menti olasz városban, Orvietóban a zsidók követelték egy nagy művészi értékű műnek az eltávolítását és a trani csodáról megemlékező körmenet megszüntetését. Ott egy ezredévvel ezelőtt egy átváltoztatott szentostyát lopott el egy zsidó nő a templomból. A tolvaj elhatározta, hogy Krisztus testét olajban megsüti, de csoda történt, az ostya emberi testté változott és áradni kezdett belőle a vér, úgy, hogy a szent vér elárasztotta az egész házat. Az is tény, hogy a szentostya efféle megszentségtelenítése jól követhető Európa szerte. Ezeket nagyon jól leírta Horowitz, Juval és Toaff. Tehát ezek ténylegesen megtörténtek, és csak a hírhedt zsidó csucpa (jiddis: gátlástalan, öntelt pimaszság – a ford.) késztette Izrael Barátainak a Római Társaságát, hogy levelet írjanak a pápának azt követelve, hogy vessen véget ennek az ezeréves megemlékezésnek. És elérték. Az egyház meghajolt, a táblaképeket leszerelték, a körmenetet megszüntették és ünnepélyesen bocsánatért esedeztek a zsidóknál, a megadási feltételeket diktáló Gideon Meir római és Oded Ben Hur vatikáni izraeli nagykövetek óriási megelégedésére.
„Tényleg furcsa ez a mi világunk” írta Domenico Savino az Effedieffe nevű, kiváló Internet újságba. „A sértés a keresztény hitnek szólt, a megbocsátást pedig az elkövetőktől kérték.” Savino azon tűnődött, hogy vajon lehetetlen volt-e udvariasan figyelmen kívül hagyni Izrael Barátainak a követelését, és hosszan idézi Walter Kasper bíboros szavait, aki a Vatikánt képviselte ebben a behódolásban. Kasper pucérra vetkőzött: tagadja, hogy az egyház az egyetlen és igazi Izrael, hangsúlyozza a zsidóknak, mint „idősebb fivéreknek” az azonos helyzetét, tagadja Krisztus szükségességét, bocsánatért esedezik a zsidóknál, miközben „új tavaszt” ígér „az egyháznak és a világnak”.
„Tavasz az egyháznak?!” – kiált föl Savino. „Ó, de mi hallottuk már ezt! A pápa mondta a zsinat után: ,A tavaszt vártuk, de a vihar érkezett meg.’ Annyi tavasz már elég volt nekünk, és ezután az orvietói megegyezés után nem akarom már hallani sem azt a szót, hogy ,tavasz’, és látni az ,idősebb fivéreknek’ Gideon Meirnek és Oded Ben Hurnak az elégedettségtől széles vigyorát.”
A peresztrojka nem csak Olaszországba érkezett meg, és nem csak a katolikus egyházba. Németországban egy új szentségtörést készítenek elő: a „politikailag korrekt” Bibliát, amelyben a passiót úgy fogják megváltoztatni, hogy ne okozzon kényelmetlenséget a zsidóknak. A cím félrevezető: ezt a szemét munkát nem hívhatják úgy, hogy „a Biblia nemi elfogultságoktól és antiszemitizmustól mentes új fordítása”, mint ahogy az ember a vizeletét nem nevezheti „mérgező anyagoktól mentes bornak”. A Bibliában egy szónak a megváltoztatása egyenértékű a világ lerombolásával, mondja a Talmud és felhozza egy Tóra tekercs példáját, ahol a „meod” (nagyon) szó „mavetre” (halál) változott. Az ilyen halált ünneplő Tóra bizonyára a világunk pusztulását okozná. Az „antiszemitizmus mentes” Írás minden bizonnyal a zsidó szenvedésre fog összpontosítani, az egyház pedig a gonosz szerepét fogja játszani a darabban. Fel fogja magasztalni Júdást, és elutasítani Krisztust. A „nemi elfogultság” kiküszöbölése ki fogja küszöbölni az angyali üdvözletet is és azt a hatalmas megosztottságot, amely a zsidók terméketlen, egyetlen okra visszavezetett felfogása, és a föld és az ég keresztény találkozása között van. A keresztény modell valóban annyira sikeres volt, hogy még a zsidók is elfogadták a Kabalájukban, és láthatóan úgy döntöttek, hogy a fölöslegessé vált, régi egyokúságot átömlesztik a németeknek.
Angliában a régi liberális hetilap, az Observer tollakat cserélt, és a háborút és a Bush–Blair szövetséget támogató neokon fészekké vált. Tökéletes logikai következményként a lap leszólja Krisztust és értékeli a zsidókat, mint egy új angol könyvnek ebben az ismertetőjében. Adam Mars-Jones többre értékeli Oscdar Schindlert Adam von Trott tábornoknál, akit kivégeztek a tábornokok 1944-es összeesküvésében való részvétele miatt. „Ez az, ami a Schindler Listáját olyan megdöbbentővé teszi: a zsidó etikát követi azzal, hogy a hősnek nem a belső, hanem a külső útját követi. A fickó bemocskolódott – na és? Ez az ő üzlete mindaddig, amíg zsidókat mentett. A micvóival (a Tóra 613 parancsának a teljesítése – a ford.) kiérdemelte, hogy bekerüljön a Nem Zsidó Igazak közé, és mivel örökélet nincs (nem igazán jellemző a zsidó hitre) ez minden, ami mondható. Az önfeláldozásnak a tisztelete, mivel az egy tisztán jelképes győzelem, eltorzíthatja a legjobb szándékú vállalkozást és kockáztatja azoknak a halottaknak a megbántását, akiknek nem volt lehetőségük a választásra.”
Az Observer szemleírója világossá tette, hogy ő Júdást és Kaifást választja („noha mocskosak, de zsidókat akartak menteni”) Krisztussal szemben, aki az Önfeláldozás volt. Az ő felhívása: „kevesebb vértanúság-kultuszt, kevesebb csodálatot az önfeláldozásnak, mert az egy tisztán jelképes győzelem” a Golgotát tenné meg a végső szónak a Föltámadás kilátása nélkül. Kinek kellenek a keresztény erények? Az ember hibái és bűnei „az ő üzlete, mindaddig, míg zsidókat ment”, és a legjobb goy remélheti, hogy „helyet kap a Nem Zsidó Igazak” között. E szempontból nézve Szent Simon és a többi gyerek nem halt meg hiába: segítették a zsidókat, hogy lehívják isten bosszúját. Remélhettek egyáltalán többet ennél? Ahhoz hasonlóan, ahogy a brit katonák sem remélhetnek annál jobb sorsot, mint hogy meghalnak Bászra vagy Teherán utcáin, vagy akárhol másutt, Izraelért.
Ezek szerint a zsidók Rómában, Berlinben és Londonban nyertek egy vagy két kört az egyházzal folyó versenyben. Konok kapaszkodásukkal, soha semmit meg nem bánva, soha nem mentegetődzve, állandóan a kereszténység ellen dolgozva sikerült nekik néhány egyszerű elmében a Via Dolorosa, a Golgota és a Feltámadás képének a helyére behelyettesíteniük az általuk félelmetesen félremagyarázott emberi történelmet, mint az ártatlan zsidó szenvedésnek, a vérvádaknak, a holokausztoknak és a szentföldi cionista feltámadásnak a hosszú láncolatát. Noha az emberek ésszerűen elutasították az elvet, hogy a zsidók bűnösek Krisztus halálában, de felállítottak egy még képtelenebb elméletet, az egyház bűnösségét a zsidók halálában.
A következmények nem csak teológiaiak. Nagy-Britanniát, Olaszországot és Németországot nem izgatja a keresztény palesztinok fojtogatása a gázai zárlatban, az egyházi földek elrablása Betlehemben és Jeruzsálemben. Ők Amerika Drang nach Osten-ját támogatják. Rosszabb: ők elveszítik a kapcsolatukat istennel, az embertársaik iránti együttérzésük füsté válik, mintha az ártatlan vér által előidézett vak bosszúállás szelleme szállta volna meg őket.
Dr. Toaff könyvének a kiadása egy kellő időben bekövetkezet forduló pont lehet a nyugati történelemben, mégpedig Júdás védelmezésétől Krisztus imádásához. A meggyilkolt gyermekek története csak egy kis repedést okoz a zsidó kivételességnek európait tudatban felépített palotáján, de a hatalmas paloták is pillanatok alatt összeomolhatnak, ahogy azt 9/11-ből megtanultuk.
Nyilvánvaló, hogy a zsidók érzik ezt és úgy támadtak rá dr. Toaffra, mint egy őrült méhraj. Egy közismert zsidó történész, egy rabbi és egy rabbinak a fia 500 évvel ezelőtti eseményekről írt – miért kell ebből ekkora hűhót csapni? A középkorban a vér használata, a szellemidézés, a fekete mágia nem kizárólagos zsidó birodalom volt. Nem zsidó varázslók és boszorkányok is foglalkoztak vele. Ez csak illeszkedés az emberi nemhez, a bűnökkel együtt! De ez az, ami túl lealacsonyító az arcátlan Kiválasztottságosoknak.
„Hihetetlen, hogy valaki, még kevésbé egy izraeli történész, kész hitelt adni ezeknek az alaptalan vérvádaknak, amelyek a történelem folyamán annyi zsidóellenes támadás és oly sok szenvedés forrásai voltak” – mondta az ADL országos igazgatója, Abe Foxman. Az Anti-Defamation League (Rágalmazásellenes Liga) szerint a könyv „minden alapot nélkülöz és mindenütt az antiszemiták kezére játszik”.
Ő ugyan egyáltalán nem történész, sem rabbi, Foxmannak hiten és meggyőződésen alapuló „a priori” tudása van arról, hogy ez alaptalan. A dzsenini tömegmészárlásról is ugyanezt mondta. A Bar-Ilan Egyetem egy sajtóközleményben „haragját és igen erős nem tetszését fejezi ki Toaff érzéketlensége miatt, hogy a vérvádról szóló könyvét olaszul kiadta. Hogy egy olaszországi magánkiadót választott, a könyv provokatív címe és a tartalmával kapcsolatban a médiában megjelent értelmezések a világon mindenütt megsértették a zsidók érzékenységét és kárt okoztak a zsidó-keresztény kapcsolatok kényes szövetének. A Bar-Ilan Egyetem szigorúan elítéli és megtagadja azt, amit láthatóan és a médiában a tartalmára vonatkozó beszámolók szerint tartalmaz Toaff könyve, mintha bármi alapja is volna a vérvádnak, amely ártatlan zsidók millióinak a halálához vezetett.”
Ezek gyújtó szavak. Toaff súlyos közösségi nyomás alá került: úgy volt, hogy 65 éves korában az utcán találja magát, és minden bizonnyal nyugdíj nélkül, barátok és tanítványok nélkül, kiátkozva és kiközösítve. Valószínű, hogy halálosan is megfenyegették: a zsidók titkos, hivatásos gyilkosokat alkalmaznak, hogy az ilyen kellemetlenségekkel foglalkozzanak. A régi időkben rodefnek hívták ezeket, manapság kidonnak, de ma is ugyanolyan hatékonyak, és ritkábban kapják el őket, mint a vérszomjas mániákusokat. A hírnevét tönkre fogják tenni: Sue Blackwell „konzultálni fog a zsidó barátaival” és nácinak fogja nevezi őt, egy ADL által pénzelt Felderítő fel fogja tárni a magánéletét, bele fog taposni és fel fogja fedezni, rengeteg kis zsidó fogja őt becsmérelni a blogján, és a zászlóshajójukon, a Wikipedián. Ki fogja védelmébe venni? Valószínű, hogy egyetlen zsidó sem, és nagyon kevés keresztény.
A támadások kezdetén megpróbált szembeszállni: „Én nem fogok lemondani az igazság és a tudományos szabadság iránti elkötelezettségemről.” E hét elején mondta Toaff a Ha'aretznek, hogy kiáll a könyv tartalma mellett, mert a zsidó elleni középkori vérvádnak néhány esetben tényszerű alapja van.
De Toaffot nem faragták kemény fából. Orwell 1984-e főszereplőjéhez, Winston Smithhez hasonlóan megtört a zsidó inkvizíció szellemi cellájában. Közzétett egy teljes körű mentegetőzést, megállította a könyve terjesztését, ígéretet tett, hogy aláveti a zsidó cenzúrának, azt is megígérte, hogy könyv eddigi eladásainak a bevételét fölajánlja a jóságos Abe Foxman Rágalmazásellenes Ligájának.
Az utolsó szavai olyan megrendítők voltak, mint Galileié, mikor visszavonta az eretnekségét: „Sosem fogom megengedni egyetlen zsidógyűlölőnek sem, hogy engem, vagy a kutatásaimat eszközként használjon arra, hogy újra fölszítsa a gyűlölet lángjait, ami zsidók millióinak a halálához vezetett. A legőszintébb megbánásomat fejezem ki azok irányában, akiket sértettek a cikkek és eltorzított tények, amelyeket nekem és a munkámnak tulajdonítottak.”
Ariel Toaff tehát behódolt a tömegnyomásnak. Nem mintha bármit is számítana, hogy most mit mond. Sejtelmünk sincs róla, hogy micsoda szellemi kínpadot készített a számára az ADL zsidó gestapója, hogy miképp kényszerítették a visszavonásra. Amit ő adott nekünk, az elég. De mi is az, amit nekünk adott? Az eredményei bizonyos mértékig Benny Morriséhoz és a többi izraeli „új történészéhez” hasonlók: ezek csak megismételték azokat az adatokat, amelyeket palesztin forrásokból, Abu Lughudtól Edward Saidig, már rég tudtunk. De a palesztin forrásokban senki nem bízik – a mi zsidóközpontú világmindenségünkben csak a zsidó forrásokat tekintik megbízhatónak. Morris és társai ekképp milliókat segítettek hozzá, hogy megszabaduljanak a zsidó szövegtől. Erre semmi szükség nem volna, ha képesek volnánk arra, hogy egy zsidóval szemben egy gojnak adjunk igazat: egy arabnak, ha az 1948-a kiűzetésről van szó, szent Simonnal kapcsolatban egy olasznak, esetleg még egy németnek is a háborús deportálások vonatkozásában. Ha „vérvádról” kiderül, hogy nem vád, hanem egy szabályos bűnügy, valószínűleg egyéb zsidó panaszoknak is vége lesz. Lehet, hogy az oroszok sem voltak bűnösek a pogromokban? Lehet, hogy Ahmadinedzsad sem egy új, pusztító hajlamú Hitler? Lehet, hogy a moszlimok sem elvetemült zsidógyűlölők?
Ariel Toaff egy ablakot is kitárt előttünk, amelyen át megismerhetjük a zsidóság körében végbemenő folyamatokat, hogy megértsük, hogy a méhraj hihetetlen fegyelmét miképp tartják fenn, hogyan büntetik a másképp gondolkodókat, hogyan érik el a gondolkodás egyformaságát. E tekintetben a zsidóság valóban egyedülálló: egy keresztény (vagy egy moszlim) tudós, aki valami szennyes dolgot fedezne fel az egyház hosszú történetében, azt nem titkolná el, de nem is fogják elrettentéssel engedelmességre bírni, nem fogják kitaszítani még akkor sem, ha a leggonoszabb nézeteket teszi is magáévá. Még ha kiközösítik is, a tudós, vagy író még akkor is fog elegendő támogatót találni, mint Salman Rushdee, Voltaire és Tolsztoj megtapasztalhatta. Sem az egyház, sem az Umma nem vezényel ilyen vak fegyelmet, sem a pápa, sem az imám nem gyakorol akkora hatalmat a hitsorsosai felett, mint Abe Foxman. Abe Foxmant nem az igazság érdekli, hanem azt hajtja, ami (az ő hite szerint) jó a zsidóknak. A tanúknak semmilyen száma, sőt egy zsidó véráldozat élő tv-közvetítése sem fogja őt arra kényszeríteni, hogy elfogadja a kellemetlen igazságot: ő ki fogja találni, hogy miért. Láttuk ezt a qanai bombázás esetében is, amikor izraeli repülők leromboltak egy házat és megöltek valami ötven gyermeket, egészen biztosan többet, mint ahányat az umbriai varázslók. Ezért ne reméljék, hogy Toaff könyve meggyőzi a zsidókat – semmi sem tudja.
De ne irigyeljék a zsidó szíveknek és elméknek azt az egységét! A visszája ennek az egységnek az, hogy Egyetlen Zsidó Sem Szabad. Egy embert a szülei kényszerítik arra, hogy zsidó legyen. Egyetlen életkorban sincs meg a választási szabadsága. A parancsokat kell követnie. Zsidó olvasóm! Ha eljutottál eddig és meg fogod érteni, hogy rabszolga vagy, akkor nem hiába olvastál eddig. Amíg nem vagy képes arra, hogy arra a szónokias kérdésre, hogy „Nem vagy zsidó?” egy egyszerű „nemmel” felelj, feltételes szabadlábon lévő börtönlakó vagy, aki fel van fűzve a járszalagra. Előbb-utóbb meghúzzák a szalagot. Előbb-utóbb hazudnod kell, félrevezető szavak után kell keresgélned, le kell tagadnod, amiről tudod, hogy helyes és igaz. A szabadság az ajtódban áll: nyújtsd ki a kezed és ragadd meg. Mint a mennyek országa a szabadság is a tiéd, ha kéred. A szabadság Krisztus, mert Krisztust az ember a szívével választja, nem a fitymájával. Te szabadon elfogadhatod Krisztust, és képes vagy úgy válaszolni, ahogy az Evangélium mondja (Máté 5:37) „Az ,igenetek’ azt jelentse, hogy ,igen, keresztény vagyok’, a ,nemetek’ pedig, hogy ,nem, nem vagyok zsidó’.” Szerencsére ez lehetséges. Toaff megtehette volna: micsoda kár, hogy a bátorsága elhagyta!
A sorsa engem Uriel (majdnem azonos név) Acostára emlékeztet. Acosta, Spinozának egy nemes előfutára (1585-ben született a portugáliaia Oportoban, meghalt 1640. áprilisában, Amsterdamban) támadta a rabbinista judaizmust és ezért kiközösítették. „Érzékeny lélek lévén Acosta nem bírta a kiközösítés elszigeteltségét és visszakozott” – írja az Encyklopédia Britannica. „Mikor újból kiközösítették azzal a váddal, hogy lebeszélt keresztényeket arról, hogy judaizmusra térjenek, több évnyi kiközösítettség elviselése után írt egy nyilvános visszavonást. Ez a megaláztatás tönkretette az önbecsülését és agyonlőtte magát.” Acostának az volt a hibája, hogy messzire ment, de nem ment elég messzire.

(1) Elgondolkodtató, hogy az egyháznak ez az eljárása egybeesett az első peresztrojkával (Sztálin leleplezése), amelyet Hruscsov kezdeményezett 1961-ben, a XXII. pártkongresszuson, amikor a Kommunista Párt beismerte az ő régi, nagy vezéreinek a bűneit és bűntetteit. Egy nemzedékkel, 30 évvel később a Párt összeomlott, a tagságát a második peresztrojka megtizedelte. A bűnbánat jót tesz a léleknek, de a lélek halhatatlan.