Bognár József: Írók és aláírók

A saját érdekeit védő politikusok kivételével ma már közhelyszámba megy, hogy a rendszerváltás alig lett több módszerváltásnál. Nem történt meg a radikális váltás a kommunista rendszerrel szemben különösen gazdasági és kulturális téren.. Az „új politika” alkotói szinte kivétel nélkül a kommunista nomenklatúra tagjai vagy annak holdudvara lettek. Vonatkozik ez az ún. szellemi elitre is. De nem az az elsődleges baj, hogy közülük sokan korábban butaságból, meggyőződésből, gyávaságból vagy karrierizmusból kiszolgálták a kommunista rendszert, hanem hogy az elmúlt tizenhét évben nem történt meg a múlttal, múltjukkal való szembenézés, az ő esetleges szellemi megújulásukat is elősegítő megtisztulás, újjászületés.

Néhány hete ismét közkézen forog egy írók által 1957-ben aláírt lista, melyben 251 magyar író tiltakozott az ENSZ-nél, hogy ne tárgyalja az 56-os magyar szabadságharc véres megtorlásának körülményeit. Mindenekelőtt nézzük a listát:

Abody Béla, András László, Alpári Pál, Aranyossy Magda, Aranyossy Pál, Asztalos Sándor, Ács Kató, Bakó József, Baráth Endre, Barabás Tibor, Balázs Anna, Balázs Sándor, Barta Lajos, Bartáné Szucsich Mária, Bába Mihály, Bárány Tamás, Benjámin László, Benamy Sándor, Békés Virág, Beczássy Judit, Bihari Klára, Boldizsár Iván, Bogáti Péter, Bónyi Adorján, Borsi Darázs József, Bölöni György, Bródy Lili, Csanádi Imre, Cseres Tibor, Csepeli Szabó Béla, Csetényi Erzsébet, Czibor János, Csohány Gabriella, Csoóri Sándor, Csuka Zoltán, Csurka Péter, Dallos Sándor, Darázs Endre, Darvas József, Devecseri Gábor, Dénes Zsófia, Diószegi András, Dobozy Imre, Egri Lajos, Elbert János, Endrődy János, Erdei Sándor, Erdélyi József, Erdős László, Erdődy János, Falu Tamás, Fazekas Anna, Felkai Ferenc, Fejes Endre, Fekete Lajos, Fehér Klára, Féja Géza, Fábián Zoltán, Fodor József, Földes Imre, Földes Mihály, Földes Péter, Földessy Gyula, Földeák János, Füst Milán, Fülöp János, Füsi József, Galsai Pongrác, Gerő János, Gellért György, Gábor György, Gellért Oszkár, Gergely Sándor, Gergely Márta, Gergely Viola, Gera György, Gereblyés László, Goda Gábor, K. Grandpierre Emil, Gyetvai János, Gyagyovszky Emil, Gyárfás Miklós, Györe Imre, Győri Dezső, Hazai Józsefné, Hamva H. Sándor, Hajnal Gábor, Hajnal Anna, Hámos György, Hárs György, Hegedüs Géza, Hegedűs Zoltán, Hegedűs Bitte Dániel, Hollós Korvin Lajos, Hubay Miklós, Hunyady József, Illés Lajos, Illés Jenő, Illés Endre, Illés Béla, Illyés Gyula, Imecs Béla, Jankovich Ferenc, Jánosy István, Jászberényi József, Jobbágy Károly, József Farkas, Juhász Ferenc, Kardos László, Karinthy Ferenc, Katkó István, Kamjén István, Kassák Lajos, Kárpáthi Aurél, Keszthelyi Zoltán, Keszi Imre, Kelemen Sándor, Képes Géza, Király István, Kis Károly, Kis Ferenc, E. Kovács Kálmán, Koroda Miklós, Kodolányi János, Kolozsvári Endre, Kónya Lajos, Komlós Aladár, Kosztolányi Dezsőné, Kopré József, Komjáthy István, Kopányi György, Körössényi János, Kőszegi Imre, Ladányi Mihály, László Gyula, Láng György, Lányi Sarolta, Lengyel József, Ligeti Vilma, Lőrinc Lóránd, Lukács Imre, Major Ottó, Madarász Emil, Mándi Éva, Máriássy Judit, Mária Béla, Máté György, Molnár Gábor, Molnár Géza, Mollináry Gizella, Moldvai Győző, Morvay Gyula, Mesterházi Lajos, Murányi Kovács Endre, Nagy László, Nagy Péter, B.Nagy László, Nagy Sándor, Nádass József, Nemes László, Németh László, Nyárádi Gábor, Nyíri Tibor, Oláh László, Oravetz Paula, Osváth Zsuzsa, Örkény István, Örvös Lajos, Palasovszky Ödön, Palotai Boris, Palotai Erzsi, Papp László, Passuth László, Pándi Pál, Pákozdi Ferenc, W. Petrolay Margit, Peterdi Andor, Pilinszky János, Pintér József, Polgár István, Rajcsányi Károly, F.Rácz Kálmán, Remenyik Zsigmond, Reményi Béla, Rideg Sándor, Romány György, Rónai Mihály András, Rubinyi Mózes, Sarkadi Imre, Sándor Kálmán, Ságodi József, Sándor Iván, Sinka István, Simon Lajos, Sőtér István, Sós Endre, Soós Magda, Somlyó György, Sólyom László, Simon István, Sipos Gyula, Szabó Pál, Szabó Lőrinc, Szabolcsi Miklós, Szaqmos Rudolf, Szalatnai Rezső, Szakasits Árpád, Szentiványi Kálmán, Szécsi Margit, Szekula Jenő, Szenczei László, Szeberényi Lehel, Szánthó György, Szinetár György, Szinnai Tivadar, Szüdi György, Szűcs László István, Szőnyi Sándor, Szomráki Sándor, Tabi László, Tamási Áron, Tamási Lajos, Takács Tibor, Tóth László, Tóth Eszter, Toldalagi Pál, Tolnai Gábor, Török Sándor, Thury Zsuzsa, Tuba Károly, Tímár György, Trencsényi Waldapfel Imre, Thurzó Gábor, Telekes Béla, Ungvári Tamás, Urbán Ernő, Urbán Eszter, Vaád Ferenc, Vas István, Várkonyi Nagy Béla, Váci Mihály, Várnai Zseni, Vázsonyi Endre, Veres Péter, Vértes György, Vészi Endre, Vitányi János, Vihar Béla, Viktor János, Waldapfel József, Weöres Sándor.

Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a megállapítással, hogy első olvasásra a lista meglehetősen lehangoló és letaglózó. Első ránézésre úgy tűnik, hogy szinte rajta van az egész akkori magyar irodalom, főleg aki „számított”. Alaposabban átnézve a névsort, persze hamar feltűnik egy csomó, még lexikonban sem igen szereplő író neve. Azok vajon kicsodák? Nos, ők a kor „munkásírói”, elvhű kommunista tehetségtelenségek, akarnokok, az kommunista kultúrpolitika szakérettségizettjei. Velük a továbbiakban nem is érdemes foglalkozni. Nem többek ők porladó irodalomtörténetek érdektelen adatainál. A ma is jó nevű írók között eddig csak Csoóri Sándor szólalt meg a listán szereplők közül. Pedig jó lenne ha mondjuk Bárány Tamás, Fejes Endre, Hubay Miklós, Körössényi János, Nagy Péter, Sándor Iván, Takács Tibor és mások is beszélnének az esetről. Csoóri tagadja, hogy valaha is aláírt volna ilyen nyilatkozatot, a lista létét is tagadja, máskor meg azt mondja, hogy ő akkor igen jelentéktelen figura volt irodalmunkban. A már akkor is befutott Illyés viszont később azzal magyarázta aláírását, hogy ezzel próbált segíteni a börtönben levő írók helyzetén. Ez érthető és méltánylandó. Vagyis lista akkor mégiscsak volt, hiába nem tud róla Csoóri. Szintén tudjuk, hogy Féja Géza azért írta alá, mert a börtönben levő testvérével megzsarolták. Erdélyi József és Szabó Lőrinc nyilván félelemből, hiszen őket igen meghurcolták. Erdélyit le is csukták hat évre- egy verse miatt 1945 után. Tehát volt, aki meggyőződésből, más félelemből, megint más esetleg karrierizmusból írhatta alá. Ezért kevésbé valószínű, hogy éppen egy „jelentéktelen”, egy kötetes, de már József Attila-díjas (1954) költő, Csoóri Sándor nevét hamisították volna csak oda.

Nagyjából egy órás keresgélés után összeállítottam egy másik listát, mely az akkori idők legalább annyira jelentős (legalább egy kötetes) íróit, költőit, illetve irodalmárait, kritikusait, műfordítóit tartalmazza, mint akkoriban Csoóri volt:
Áprily Lajos, Baránszky Jób László, Baróti Dezső, Barsi Dénes, Barta János, Bán Imre, Bárdosi Németh János, Benedek Marcell, Berczeli Anzelm Károly, Bede Anna, Berda József, Bibó Lajos, Bihari Sándor, Birkás Endre,Bisztray Gyula, Bóka László, Bohuniczky Szefi, Boross Elemér, Csathó Kálmán, Csorba Győző, Csoór István, Domokos Mátyás, Dudás Kálmán, Dutka Ákos, Eckhardt Sándor, Fábián István, Fekete István, Fodor András, Fülep Lajos, Galgóczi Erzsébet, Garai Gábor, Gál István,Gáspár Margit, Görgey Gábor, Gyergyai Albert, Habán Mihály, Hamvas Béla, Hatvany Lajos, Hernádi György, Horváth János, Ignácz Rózsa, Illés Sándor, Jékely Zoltán, Julow Viktor, Kardos Tibor,Kalász Márton, Kálnoky László, Kárász József, Károlyi Amy, Keresztúry Dezső, Kerényi Grácia, Kiss Tamás, Klaniczay Tibor, Koltay-Kastner Jenő, Kormos István, Kovai Lőrinc, Kuczka Péter, Lakatos István, Lator László, Lovász Pál, Marconnay Tibor, Mándy Iván, Mándy Stefánia, Mezei József, Mezey László,Mészöly Dezső, Mészöly Miklós, Mocsár Gábor, Molnár Kata, Móricz Virág, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Örsi Ferenc, Pákolitz István, Rab Zsuzsa, Raffy Ádám, Rába György, Rónay György, Rubin Szilárd, Ruffy Péter, Sásdi Sándor, Sánta Ferenc, Sárközi Márta, Sík Sándor, Simonyi Imre, Solymos Ida, Szabó István, Szabó Magda, Szauder József, Szávai Nándor, Szász Imre, Szentkuthy Miklós, Székely Júlia, Szinnyei Júlia, Sziráky Judit, Szobotka Tibor, Takáts Gyula, Tamás Aladár, Tamkó Sirató Károly, Takács Imre, Tatay Sándor, Tersánszky Józsi Jenő, Tóth Endre, Turóczi-Trostler József, Urr Ida, Vajda György Mihály, Vajthó László,Varjas Endre,Vasvári István, Várkonyi Nándor, Vidor Miklós, Zimándi P. István, Zolnai Béla, Zolnay Vilmos (börtönben volt akkor többek között Déry Tibor, Zelk Zoltán, Eörsi István, Lengyel Balázs, Göncz Árpád, Kunszabó Ferenc, Gáli József, Háy Gyula stb.) Úgy gondolom, hogy főleg így ötven év távlatából ez a nem aláíró lista semmivel sem gyengébb irodalmi kvalitásait tekintve az előzőnél. A katolikus írók közül például akkor inkább számított Sík Sándor és Rónay György még a hatalom szemében is, mint az első listán szereplő Pilinszky és Toldalagi. Hamvas, Fülep és Várkonyi Nándor is jogosan szerepel a listán, hiszen ők irodalmárként, kritikusként kezdték pályájukat. Néhány novellája Hamvasnak is megjelent, míg ő és a másik kettő is megtalálta valódi helyét. A második listán szereplő, jó néhány ma ismeretlen név szintén korabeli, legalább egy kötetes káderíró. Ők biztosan lelkesen aláírtak volna, ha eléjük teszik a nyilatkozatot. Pedig ők a hatalom szemében „számítottak”, mégsem írták oda a nevüket titokzatos kezek. Vagyis valamilyen más megfontolás alapján készült Kádárék listája. Csoórinak mondta állítólag később Nemes Nagy Ágnes, hogy ő is aláírta volna a listát, mivel a férje (Lengyel Balázs) Kádár börtönében volt, de az újholdasok akkor a hatalom szemében „nem számítottak”. Ami igen, valószínű és érthető is lett volna abban a helyzetben. Vagyis utólag nézve nem az a legnagyobb baj, hogy akkor a kortárs fél magyar irodalom aláírta, hanem hogy azóta se tud és nem akar szembenézni egyikük se az akkori helyzettel, hanem mindegyik lapít, egy pedig vádaskodik. Nem tudja azt mondani egyik sem, hogy féltem, vagy karrierből, esetleg meggyőződésből írtam alá. Ma már sajnálom, szégyellem. Ez ugyanis olyan emberi lenne. Persze ahhoz nem kellene belemerevedni a nemzetmentő vátesz hamis szerepébe vagy egyéb moralista pózokba. Csoóri kétszer is írt arról, hogy ő milyen nehéz, üldözött helyzetben volt 1957-ben. Ennek ellenére második kötete (Ördögpille) azért megjelenhetett. Csoóri arról is nyilatkozott, hogy az egész életutat kell nézni egy író esetében(is), nem csak kiragadni egyes mozzanatokat. Ez így van, ezzel egyetértünk. De az akkor nem azt jelenti, hogy csak a szépre emlékezünk. Mindenesetre engem érdekelne egy olyan váteszészjárás mozgatórugói, mely Rákosiról ír verset, aztán 1956-ban a szabadságharc mellé áll, majd „nem ír alá”, utána szépen és sikeresen csak beilleszkedik. Például külön kötetben (Kubai napló 1967) tesz lelkesen hitet Castro és Che Guevara kommunizmusa mellett. Majd idővel előszót ír Duray Miklós híres könyvéhez stb. Viszont Nemes Nagy Ágnesék, akik ’57-ben tényleg „nem számítottak” a hatalom szemében. Mert nem voltak sem káderírók, sem karrieristák, sem zsarolhatók. Ezért nem tudták őket felhasználni. De soha nem is épültek úgy be a rendszerbe és nomenklatúrájába, mint Csoóri. Aki első kötete után 24 évesen mindjárt József Attila-díjat kapott, majd 197O-ben, 4O évesen másodszor is. A nála nyolc évvel idősebb és klasszissal jobb költő, a „nem számító” Nemes Nagy Ágnes viszont csak 1969-ben, 47 évesen. Ami nyilván mutat valamit a hovatartozásról. Azonban ne ragadjunk le Csoórinál, hiszen megnyilatkozásainak indulatosságából látszik, ő is érzi, hogy van mit elrendeznie neki (is) Még csak annyi vele kapcsolatban, hogy nem volt kötelező aláírni, legfeljebb csak a megzsaroltaknak. Viszont akkor vállalni kellett volna a kitaszítottságot, a „nem számítást” a hivatalos irodalomból, és persze annak kedvezményeivel együtt. Akkor nem verseskötetekből lehetett volna vidáman megélni, hanem mondjuk fordításból vagy korrektúrázásból nyomorogni. De a szellem emberének tudnia kell, hogy valamit valamiért…Nem lehet egyszerre kurvának és szűznek lennie annak, aki bármilyen hatalommal is kokettál..

A magyar irodalomban Petőfi óta főleg költők között szokás a nemzetmentő szerepében tetszelegni. De míg az Petőfi esetében spontán , üde, őszinte és támadhatatlan volt, addig követői már csak pózolnak, és kiváltságokra tartanak igényt, hiszen ők kéretlenül is a nemzetért élnek-halnak. A szintén aláíró Illyés Gyula talán a legjellemzőbb példa erre. Egy tényleg tehetséges ember, aki miközben a „nemzet sorsáért aggódott”, és „szemben állt a mindenkori a hatalommal”, azért mindig , minden rendszer kedvence tudott maradni. Ismerjük jó viszonyát Imrédy Bélával. A kommunista rendszerben pedig mind a Rákosi-Révai párossal, mind a Kádár-Aczél-tandemmel meglehetősen baráti kapcsolatokat ápolt Benne volt a Rákosi hatvanadik születésnapjára kiadott könyvben is sok jelentéktelen és több mítoszrombolóan szomorú névvel.Lássuk ezt a listát is: Zelk Zoltán, Veres Péter, Nagy Sándor, Örkény István, Szüdi György, Illés Béla, Asztalos Sándor, Rideg Sándor, Háy Gyula, Reményi Béla, Illyés Gyula, Déry Tibor, Devecseri Gábor, Gyárfás Miklós, Darázs Endre, Képes Géza, Darvas József, Aczél Tamás, Morvay Gyula, Urbán Ernő, Sőtér István, Nagy László, Gergely Sándor, Kónya Lajos, Mesterházi Lajos, Rákos Sándor, Hegedüs Zoltán, Cseres Tibor, Somlyó György, Szabó Pál, Örvös Lajos, Máté György, Benjámin László. Úgy gondolom, a naivabb nemzetiek számára Illyés mellett Szabó Pál és Veres Péter neve a kiábrándító.

Illyés Gyula 1948-ban és 1953-ban kapott Rákosiéktól Kossuth-díjat, majd 197O-ben Kádártól. Pikáns dolog arra gondolni, hogy valaki, miközben parolázik az elnyomó hatalommal, az ünnepli őt, aközben az asztalfióknak készül a „nemzetéért aggódó” költőnek az „Egy mondat a zsarnokságról”c. valóban kiváló verse. Persze, ha tudjuk, hogy a költemény antedatált, és 1956 csodálatos napjaiban készült. Így már nem is pikáns a dolog, csak helyezkedő, mármint a szerző. A versnek ugyanis ennek tudatában különösen a kortársak számára oly fontos etikai szférája omlik össze. Hermann István Lukács Györgyről irt könyvében említ egy esetet. Mikor a „párt” 1965-ben visszafogadta Lukács elvtársat tagjai közé, akkor azon az ünnepségen természetesen Illyés Gyula is hivatalos volt. A mindenféle kommunista jókívánságok után ő e szavakkal köszöntötte a véreskezű komisszárt: „Gyuri, én téged a magyar nép nevében köszöntelek.” Mire válaszul Lukács valami olyat mondott, hogy „köszönöm Gyula, egész életemben erre vártam”. E párbeszédben Lukács válasza is figyelemre méltó, különösen ha arra gondolunk, hogy bécsi születésű, német anyanyelvű, és minden fontosabb írását németül írta. Magyarországra pedig csak azért költözött vissza 1917-ben Heidelbergből, mert Heinrich Rickertnél nem tudott lehabilitálni művészetfilozófiából. Eltanácsolták. Barátja, Illyés is abban a szerepben tetszelgett, melyet ő magának teremtett és elég sokan el is hitték neki, hódolattal illették. Ő is költőfejedelem volt akkoriban, élő nemzeti klasszikus. Ezért úgy gondolta, ha XIV. Lajos francia király mondhatta magáról, hogy az „állam én vagyok”, akkor ő is lehet önhatalmúlag egy nemzet megtestesítője. Kádár is azért kedvelte őt, mert azt hitte, hogy Illyés a magyar paraszt megtestesítője, így annak megtestesítőjével érintkezhetik rendszeresen. Aczél pedig a maga cinikus módján a maga érdekei számára legyezgette Illyés hiúságát.
Szokás nálunk az 1945 után történtekért kizárólag a kommunistákat felelőssé tenni. Holott kezdettől fogva koalíciós, négypárti (kisgazda-szociáldemokrata-parasztpárt-kommunista párt) kormányzás volt. Amelyben persze a kommunisták erejükhöz képest túlzott szerepet játszottak, játszhattak. De nem lett volna velük kötelező a kormányzás, a kollaborálás. Csak bátrabbnak kellett volna lenni az akkori politikusoknak. Ami nyilván áldozatokkal járt volna. De a kommunisták így is úgy is elérték volna céljukat. Szalámizgatással először „szövetségeseiket” morzsolták fel, majd saját pártjukban is tisztogattak. Jellemző az akkori igazságszolgáltatásra is, hogy még a népbíróságok is koalíciós alapon működtek. Évek óta gyakran vetődik fel az a kérdés, hogy vajon Haynau vagy Kádárék írtak-e alá több halálos ítéletet, végeztek ki több ártatlan embert? Miközben megfeledkezünk arról, hogy mindkettőjüket messze felülmúlta a kisgazda koalíciós Tildy Zoltán, akit a kortársak „palástos hóhérnak” hívtak, kegyelmet pedig csak elvétve adott. Az elmúlt tizenöt évben az akkori halálos ítéletek közül többet (pl. Jány Gusztáv, Bárdossy László, Hóman Bálint) a mai bírák érvénytelenítettek, ami már önmagában mutatja, hogy az akkori perek is koncepciósak voltak. Vagyis nem ártana mindet felülvizsgálni, persze csak akkor, ha már nincsenek „egyéb” megfontolások, csak az igazság iránti igény. Aki látott már filmkockákat az akkori perekről, a légkörről, annak nem is lehet vitás, hogy az összes akkori per felülvizsgálata szükséges lenne. Vagyis a későbbi, kizárólagosan kommunista törvénytelenségeket a koalíciós törvénytelenségek előzték meg. Ideje lenne azzal is szembenézni. A kommunista szalámipolitika eredményeként, mikor 1947-48 körül elkezdtek özönleni Nyugatra a kommunizmus elől menekülő kisgazda, parasztpárti és szociáldemokrata politikusok Jogosan gúnyolódott az „érkezőkön” (Sulyok Dezső, Varga Béla, Kovács Imre, Nagy Ferenc, Barankovics István stb.) Padányi Viktor, hogy „ezek, a kollaboránsok menekültek a kommunisták elől? Hiszen mi meg éppen előlük menekültünk!”

Illyés Gyula 1945 után szintén tevőlegesen részt vett az 1944-45-ben a Vörös Hadsereg elől menekülők gyalázásában. Ferdinandy Mihály egy 1972-es nyílt levelében kéri Illyést, hogy ne adja nevét Babits Mihály verseinek megcsonkításához (adta.). Pedig e levélben még azt is megbocsátja Illyésnek, hogy menekülő pályatársai - a humán szellemi elit java -, a kommunistákkal nem kollaborálók után azt üzente, hogy „pusztulj világgá söpredék!” Vagyis „pusztuljon világgá” Alföldi András, Baráth Tibor, Bobula Ida, Bogyay Tamás, Brandenstein Béla, a Brelich–testvérek, Csiky Ágnes Mária, Deér József, Dohnányi Ernő, Eszterhás István, Gallus Sándor, Harkai Schiller Pál, Ivánka Endre, Kerényi Károly, Kibédi Varga Sándor, Muráti Lili, Nyírő József, Nyisztor Zoltán, Padányi Viktor, Páger Antal, Szeleczky Zita, Szitnyai Zoltán, Thienemann Tivadar, Vajay Szabolcs, Vaszary Gábor és János, Wass Albert és mások. Nekik tehát Illyés szerint nincs helyük Magyarországon.

Viszont jöjjenek helyettük „haza” a moszkvai különítmény tagjai: Andics Erzsébet, Balázs Béla, Gábor Andor, Lukács György, Molnár Erik, Révai József és a többi „ragyogó szellem” tönkretenni kultúránkat, tudományunkat. Ehhez is asszisztált Illyés, miként mondjuk Bibó István is. Egyéb még ma is jól csengő nevű köpönyegforgatókról nem is beszélve. Illyés volt az, aki igazán legitimizálta a Kádár-rendszert, mikor kifejtette, hogy „most szélárnyékban van a magyarság, lehet erősödni, gyarapodni”. Vagyis szerinte a gyarapodás kora volt az, mikor a nemzet morális tartása rothadt el. Rákosinál Kádár sokkal kártékonyabb volt, de ezt a nagyvátesz nem tudta vagy nem akarta felismerni. Szokás vele kapcsolatban mentségként felhozni, hogy ő „már a hetvenes években” felemelte szavát a magyar kisebbségek érdekében. Igaz. De akkor szerinte és védői szerint 1945-től a hetvenes évekig minden rendben volt Erdélyben vagy a Felvidéken? És Kárpátalján meg Jugoszláviában is? Igaz, hogy közben a románok megszüntették a székely autonómiát és az önálló Bolyai egyetemet, de ez akkor haladó népnemzeti értelmiségünket még nem zavarta. Őket akkor még az internacionalizmus eszméi éltették. Alig huszonöt év telt el Illyés halála óta, és azóta mára szinte kitörlődött az irodalmi köztudatból. Pedig ’A puszták népe’ kiváló írás volt és maradt, miként van néhány ragyogó verse és esszéje is. De a többi írása ma már tényleg érdektelen, illetve némelyik inkább csak kortörténeti érdekességű. Márai Sándor vele kapcsolatos ítéletei pedig mindenben helytállóak. Illyésnél is megfigyelhető, miként más baloldalinál, hogy ha ők belátják, hogy hibáztak, arra mindig van mentség, és azonnali megbocsátás, sőt tisztelet és még több megbecsülés. Ez persze egy jobboldali esetében elképzelhetetlen. Neki még az unokáján is rajta a megbélyegzés ha helytelenül ír, gondolkodik vagy beszél. Figyelemre méltó, hogy Csoóri is a hatalom nyomását hozza fel végső mentségként, mikor már ő is érzi, hogy valami magyarázattal tartozik. Mert náluk ez mindent meg is magyaráz. Ha annak idején mondjuk Fedák Sári vagy Kiss Ferenc a hatalom (nem létező) nyomásával védekezett volna a ’teljesen tárgyilagos’ népbíróságon, azt ott nem fogadták volna el mentő körülményként. De egy baloldali sohasem felel semmiért, csak a fránya körülmények, azok tehetnek mindig mindenről... Mielőtt egyes népi baloldaliaknak a kommunistákkal való kollaborálásának felhánytorgatásáért egyoldalúsággal vádolnának, az egyensúly kedvéért említsük meg három olyan személy esetét is, akiket 1945 előtt nehéz lett volna illyési szintű baloldalisággal vádolni: Mátrai László, Sőtér István, Szekfű Gyula a neve az érintetteknek. Mátrai igen tehetséges filozófusnak, a szellemtörténeti irányzat, leginkább Dilthey hívének számított 1945 előtt. A fordulat után aztán egyik napról a másikra vad marxista lett belőle. Jó ízlését azonban bizonyította azzal, hogy marxista korában igen keveset - csupa értéktelent - publikált. Nyilván tisztában volt tettének súlyával, hiszen nem buta volt csak karrierista. Sőtér is ragyogó íróként, esszéistaként indult. És Mátraival együtt lett egyszerre Saulusból Paulus. Szorgalmasabb volt barátjánál, jó néhány vastag kötetet írt tele. Mindketten részesültek a hatalom részéről minden földi jóban. Viszont Sőtér még megélte a rendszermódváltást. Ha első regényének (Fellegjárók) első, 1939-es, illetve átdolgozott későbbi kiadását valaki összehasonlítja, akkor láthatja igazán milyen önmegalázásra képes egy jó képességű „szellemi” ember a karrierért, a megfelelésért. Két ragyogó lehetőség, gyalázatosan teljesedett ki. Mindkettőnek az 1946-7 utáni életműve szemétre való, minden antikvárium polcain ott porosodnak. A szintén tehetséges Szekfű Gyula igazi kurzustörténész volt. Róla el lehet mondani, hogy mutassanak neki egy olyan rendszert, amit ő nem szolgál ki. Pályáját még a monarchiában kezdte, amelynek tudományos eredménye ’A száműzött Rákóczi’ c. könyve. A Horthy-korszakot legitimáló munkája a nagy hatású ’Három nemzedék’ c. munkája. Majd 1947-ben már a ’Forradalom után’-ról remekelt. Az ’új Magyarországnak’ aztán ő lett a moszkvai nagykövete. Egyik egykori munkatársa szerint a katolikus Szekfű Moszkvából és a szovjet példából tanulva adta az ötleteket Rákosinak azzal kapcsolatban, hogyan bánjon el az egyházakkal, a klerikális reakcióval. (Talán egyszer majd egy történész utánanéz e jelentéseknek a Külügyminisztérium irattárában.)

Visszatérve aláíróinkhoz: Haladó íróink aláíró szenvedélyüket később is kiélték, ha a hatalom úgy kívánta. Sokan emlékszünk még az 1986-os írókongresszuson történtekre, mikor a hatalommal szemben egységesen fellépő mintegy hatszáz íróval szemben, az Aczél-Berecz hatalmi kettős ellen írószövetséget próbált létrehozni, amihez találtak is megbízható íróelvtársakat. Az „átjelentkezők”: Almási Miklós, Asperján György, Bata Imre, Berkesi András, E.Fehér Pál, Fekete Sándor, Földeák János, Galabárdi Zoltán, Gyurkó László, Hegyi Béla, Jovánovics Miklós, Juhász Ferenc, Kovács Sándor Iván, Köpeczi Béla, Moldova György, Molnár Géza, Nemeskürty István, Ördögh Szilveszter, Pándi Pál, Rónai Mihály András, Sík Csaba, Szabó Magda, Szerdahelyi István, Tamás Aladár, Tolnai Gábor,Végh Antal, Wéber Antal. Huszonhét írószövetségi tag tehát a mintegy akkori hatszázból. Többsége az akkori idők kultúrfunkcionáriusai, kiadóigazgatók, főszerkesztők. Igazi író csak egy van köztük, a mindenkor párthű Juhász Ferenc. Rajta kívül még legfeljebb a négy bestsellernek számító író neve az érdekes: Moldova György, Nemeskürty István, Szabó Magda, Végh Antal. A meghatározó írók Csoóritól Csurkán, Nemes Nagyon át Weöres Sándorig és Mészöly Miklósig maradtak az eredeti írószövetségben. Ennek megfelelően a hatalom hamar belátta, hogy hülyeséget csinált és kereste a megegyezést. E huszonhét név között sokaknak talán Nemeskürty István, a „tanár úr” neve tűnik hihetetlennek. Pedig teljesen érthető dolog, hogy adott esetben ő is a hatalom mellett döntött, hiszen ő volt Aczél György jobbkeze filmes ügyekben. Vagyis ő is az elnyomó, cenzúrázó apparátus része volt. Jellemző a „tanár úr”-ra, hogy mikor észrevette, kik közé állt, tettetett elkeseredéssel nyilatkozta a Süddeutsche Zeitungnak, hogy ő, a templomba járó pártonkívüli olyanok közé keveredett, „...akik közül néhányhoz semmi közöm. A legtöbb ellenzéki íróval jó viszonyban vagyok. Csurka a barátom. Csoórit pedig nagyra becsülöm. Semmi kifogásom az újonnan megválasztottak ellen, csak a véleményem szerint antidemokratikus választási módszert (?) helytelenítem”. A választással az volt Nemeskürty baja, hogy nem Aczélék emberei jöttek be, ezért volt szerinte antidemokratikus.

Az azóta eltelt időben is rendre szükségét érzi az írótársadalom egy része, hogy aláírjon, és demonstráljon, vagyis kilépjen az írószövetségből. Ezek közül talán a Döbrentei Kornél ürügyén összeállított tiltakozó lista a legjelentősebb. Ugyanakkor látni kell, hogy míg az 1957-ben összeállított tiltakozó lista még a világpolitikát is befolyásolta, addig a Döbrentei elleni alig több kocsmai hőzöngésnél. A lista: Ágoston Vilmos, Balla D. Károly, Balla Zsófia, Barna Róbert, Báthori Csaba, Békés Pál, Benedek István Gábor, Beney Zsuzsa, Bikácsy Gergely, Bojtár Endre, Borbély Szilárd, Bozsik Péter, Csordás Gábor, Csuhai István, Dániel Ferenc, Darvasi László, Dérczy Péter, Esterházy Péter, Esze Dóra, Fabó Kinga, Fejtő Ferenc, Fogarassy Miklós, Földényi F. László, Földes Anna, Gács Anna, Garaczi László, Gera Judit, Gerevich András, Gergely Ágnes, Grendel Lajos, Görgey Gábor, Györe Balázs, Hévízi Ottó, Horgas Béla, Kamarás Péter, Kántor Péter, Kántor Zsolt, Kardos András, Károlyi Csaba, Kartal Zsuzsa, Kálnay Adél, Kelecsényi László, Kemény István, Keresztúry Tibor, Kertész Ákos, Komoróczy Géza, Konrád György, Koppány Márton, Kornis Mihály, Kovács András Ferenc, Kőbányai János, Kőrösi P. József, Krasztev Péter, Kukorelly Endre, Kurdi Imre, Láng Zsolt, Lengyel Balázs, Margócsy István, Megyesi Gusztáv, Mesterházi Márton, Mesterházi Mónika, Mezei András, Mihályi Gábor, Nagy András, Nádas Péter, Németh Gábor, Nyerges András, Oravecz Imre, Parti Nagy Lajos, Polgár Ernő, Hans- Henning Paetzke, Pályi András, Rácz Péter, Radnóti Sándor, St.Auby Tamás, Szabó Magda, Szakács Eszter, Szántó T. Gábor, Székely Magda, Szíjj Ferenc, Szilágyi Ákos, Szilágyi Júlia, Szilasi László, Tábor Eszter, Tábor Ádám, Takáts József, Tamás Gáspár Miklós, Tolnai Ottó, Ungváry Rudolf, Vámos Miklós, Váncsa István, Végel László, Veres András, Wirth Imre.

Hát, legyünk őszinték, ez egy nem is annyira gyenge, mint inkább érdektelen csapat. Javarészt az SZDSZ holdudvara, élükön az Aczél-kreatúrákkal: Esterházy, Konrád, Kornis, Nádas. A többiek? Szegény Lengyel Balázs már nagyon öreg (86 éves) volt, mikor aláíratták vele. Földényi F. Lászlónak is nézzük el, mert ő írta meg a Melankóliát. Szabó Magda viszont húsz év alatt másodszor lépett ki az írószövetségből hatalmi akaratra. Az pedig, hogy az írószövetség ennek ellenére saját halottjának tekintette, az már egy másik írás témája lehetne. A többségről pedig elmondható, hogy ez volt életük legmaradandóbb (alá)írása.

MD 2007. XII. 20. - 2008. I. 3.