Gazdag István: Fekete lesz az éjszaka. Az élsport mint a multikulti propaganda-eszköze

Alighogy a francia színekben játszó harmadik világ-válogatott legyőzte az olasz nemzeti tizenegyet, a foci-vb befejeztét jelző sípszó jelére valóságos mesztic-propaganda öntötte el a francia médiát, azzal a jelszóval, hogy a „gall (?) kakasok” győzelme a többfajú, multikulturális, színes és pluralista nemzet egységét jelképezi. A globalista patriotizmusnak – legalábbis a tervek szerint – életre kellene keltenie egy határok nélküli ifjú nemzedéket, amely atyái ósdi nemzeti beidegződéseitől megszabadulva és lélekben „megtisztulva”, vagyis a kozmopolita elvárásokhoz idomulva lépi majd át az új évezred küszöbét. A kondicionáló eszközök arzenáljában (a popzene és a mozi mellett) fontos szerepet szánnak a sportnak is.
Aymé Jacquet, a francia(országi) válogatott edzője – kétségtelenül kiváló helyzetfelismerő készségről téve tanúbizonyságot – maga is büszkeségének adott hangot amiatt, hogy csapatán keresztül a Nemzeti Front elleni harc élére állhatott, majd ugyanazzal a lendülettel abbéli örömét is kifejezte, hogy a világbajnokság eredményét ennek ellenére sem használták fel politikai-ideológiai célokra (ezáltal egyértelműen világossá téve, hogy a logika viszont nem tartozik az erősségei közé). Az akkori eufórikus sajtóértékeléseket olvasva úgy tűnhetett, hogy hála Jacquet mesternek, Franciaországban egyszer s mindenkorra befellegzett a rasszizmusnak, az antiszemitizmusnak és az idegengyűlöletnek.
A valóság azonban ez alkalommal is rácáfolt a széplelkek ábrándozásaira. Akik ujjonganak a júliusi kánikulában, kevésbé fognak majd örülni a januári zimankó idején… Azoknak, akik makacsul tagadják az öröklött faj hívó szavát és meghamisítják a tudományt az egyenlőség-mítosz nevében, kétséges, hogy a természet valaha is igazságot fog szolgáltatni. Összetörni a hőmérőt, hogy leszálljon a láz, meghajlítani az óriás gerincét, azok kedvéért, akik csak a derekáig érnek föl, korlátozni a szupertehetséget, hogy a gyöngébbek is megfelelhessenek az egyetemi felvételin – a nivelláló áltudományok művelőinek beteg agyából kipattanó mindezen kontraszelektáló módszerek sem fogják tudni megváltoztatni az emberek szívét és lelkét. Éppen ellenkezőleg: minél inkább hízelegnek az Európa határain belül megtelepedett idegeneknek, annál inkább elkapatják őket, és annál több előjogot követelnek maguknak. Így készítik elő a holnap etnikai polgárháborúit. Libanon, Bosznia és Koszovó csak bagatell ahhoz képest, ami ránk vár.
Érzékletes ízelítőt ad minderről a széthulló félben lévő Amerikán keresztülsöprő gyűlölethullám, amelyet negyven év óta duzzasztanak Kennedy, Johnson, Ford, Carter, Nixon és a Bushok esztelen ígéretei, ráadásul pedig dinamittal töltöttek meg az idegenbarát Clinton rasszista anatémái, előre jelezvén azt a pusztító etnikai polgárháborút, amelyben a modern idők utolsó szuperhatalma fog szétrobbanni. Az USA, ez a kolibri agyú izomkolosszus az apokalipszis felé rohan. De mi más is várhatna egy olyan hatalomra, amely „közvetlenül jutott el a barbarizmusból a dekadenciába” (Oscar Wilde).
Pedig az 1980-as Los Angeles-i olimpiai játékok még szép reményekkel tölthették el a fajok közötti vérkeveredés prédikátorait. Tizenkét év telt el Mexikó óta, ahol a pódiumon álló néger érmesek teátrális gesztussal, égnek emelt ököllel adtak kifejezést a „hazájuk” iránti megvetésüknek és gyűlöletüknek. A bambán bóbiskoló fehér Amerikát a San Franciscó-i Wattstól a detroiti Newarkig tűzbe borító 1968-as gettólázadások táplálták a néger atléták haragját, amelyek gigantikus földmozgásként hullámzottak végig a világon, és alapjaiban rengették meg az efféle fenyegetésre teljesen felkészületlen amerikai államot. Olyannyira, hogy a következő 12 évben minden energiát egyetlen ügy: a négerek integrációjának szolgálatába állítottak, hogy végül a fajai és kultúrái között (látszat)békét teremtő Amerika felmutathassa a világ előtt, hogy a jövő kevertfajú lesz, és hogy a vérkeveredés valóra válthatja a millenarista agyrémet, amely Bábel óta hevíti a biblikus megszállottakat.
A reagani évek „nyerő Amerikájának” eufóriájában a multikulti ideológia Carl Lewisban találta meg azt az emblémát, amelyet Jesse Owens óta keresett. Lelkes, győzedelmes, ébenfekete bőrű fiúk és lányok, akik a csillagos-sávos lobogóba tekerik magukat és virágot hajigálnak a lelátókon ujjongó fehér tömegnek – ők lettek a hősei ennek az új Amerikának, amely két színnel és egy néppel végre ráerőltetheti az egész világra a fajkeveredés eszméjét.
Az illúzió azonban túl nagy volt, a montázs túlságosan mesterkélt, a csalás pedig túlzottan is átlátszó. Alig hunytak ki ugyanis a lampionok, a látszólag jelentéktelen Rodney King-incidens újabb ürügyet szolgáltatott a mindig is lappangó faji gyűlölködés fellobbanásához, és ez alkalommal Los Angeles borult lángba. A kedélyek megnyugtatásához az kellett, hogy a promiszkuitásra egyébként is hajlamos amerikai Iustitia azok ágyába feküdjön, akik meggyalázták. Az O. J. Simpson-perrel azután végleg prostituálódik az állítólagos „igazságszolgáltatás”, és a fajok közötti törésvonal kánonná válik.
A központi hatalom a figyelem elterelése érdekében a WASP-lakosságra támad, Wacóban tűzzel, Oklahoma Cityben vassal. Attól fogva megengedett a négereknek, hogy fehéreket öljenek, és az utóbbiak közül minden évben ezrek esnek áldozatául a gondosan válogatott afroamerikai bírák és esküdtek által bátorított és atavisztikus harcos-vadász ösztönük feltámadása által ösztökélt fiatal vadaknak, egy önkéntelen mosoly, egy óvatlan gesztus, egy konföderációs matrica, egy elirigyelt bőrdzseki vagy egyszerűen csak egy túlságosan szőke hajfürt alól kivillanó, túlságosan is kék szempár miatt. Mindezt a vallássá emelt gyávaság szentesíti, amely e degenerált világ jeges metropoliszaiban mindenhol tetten érhető.
A Los Angelesben győzelmet arató néger atléták egy olyan Amerikáról álmodtak, amelyben ők lesznek az urak, miközben a lelátókon önfeledten üvöltöző fehérek arról próbálták magukat meggyőzni, hogy a kedves négerek végül majd hajlandók lesznek visszatérni Tamás bátya kunyhójába.
De más, újabb példa is akad a papagájmédia által távirányított és multikultival doppingolt sport-propagandára, amely azonban a való életben távolról sem képes olyan eredményekre, mint a versenypályákon. 1994 júniusának egyik délutánján néhány tucat hisztérikus afrikaner ugrándozott a johannesburgi Ellis Park Stadion padsorai között. Az Afrikai Nemzeti Kongresszus lobogóját lengették és a mandeliánus marxisták forradalmi dalát, a N’Kosi Sikelelei Afriká-t énekelték. Lent a pázsiton a nevető Mandela cserélt zászlót Francois Pienaarral, a megtörhetetlen afrikaner mintapéldányával, a Springboks csapatkapitányával, akik szintén világbajnokságot nyertek (történetesen éppen a francia rögbi-válogatottat legyőzve). A szivárványszínű Dél-Afrika egy álomból bontakozott ki. Valóságos csoda, hangoztatták a naivak, hogy az apartheid romjain a feketék és a fehérek kezet nyújtanak egymásnak, és a fajok békés egymás mellett élését demonstrálva reményt mutatnak a világ jövője és példát az új nemzedékek számára.
Hét évvel később totális a kudarc, és a gyűlölet szinte kitapintható. Mindenki fegyverkezik, a tekintetek elszántak, a harag nőttön-nő. A káoszba taszított országban a legutolsó statisztikák magukért beszélnek. Az állítólagos „megbékélés” óta több mint tízezer fehéret, köztük nőket, gyermekeket és öregeket gyilkoltak meg a bőrük színe miatt, majdnem húszezer fehér nőn követtek el nemi erőszakot színes bőrűek, és a hatszázat is meghaladja a lemészárolt fehér farmerek száma.
Az amerikanizált és ezáltal kellőképpen debilizált világfalu látványtársadalmának szánt dél-afrikai délibáb színorgiája estére fekete-fehér pantomimmá változott, és a horrorisztikus árnyjáték morbid monotóniáját legfeljebb csak a holdfényben itt-ott megcsillanó vérvörös színesíti, a fehérellenes fekete mágia nagyon is realisztikus jeleként. Az éjszaka hosszúnak és sötétnek ígérkezik, nem tudni, hogy mikor jön el a virradat, és hogy egyáltalán lesz-e még valaha megvilágosodás…

MD 2001. VI. 28.