Gazdag István: Új Osztály-uralom: új osztályuralom?

A liberális tömegdemokráciát a valaha létező politikai berendezkedések legjobbikának, az oligarchikus turbókapitalizmust pedig a valaha létező termelési és gazdaságszervezési módok legtökéletesebbikének beállító dogmát elutasító gondolkodókkal szembeni intolerancia-hullám indítékait vizsgálva Alain de Benoist megemlíti „az erős referenciákat nélkülöző és a néptől elszakadt Új Osztály” önlegitimációs félelmét is, amelyet az vált ki, hogy „tagjait már régóta nem a valódi képességeik, hanem az önmaguk kiválasztására való alkalmasságuk alapján választják ki”, tehát teljesen természetes módon „attól rettegnek, hogy elveszítik privilégiumaikat és pozícióikat”.

A demokrácia cégére alatt a néphatalmi jogosítványokat gyakorló, valójában azonban saját egzisztenciális érdekeik érvényesítése érdekében azokat brevi manu kisajátító hivatásos (állam)hatalmi-politikai elit (kaszt, osztály, bürokrácia, nómenklatúra, menedzsment stb.) kialakulása – mint azt az európai Új Jobbololdal prominense is említi – egyáltalán nem új keletű fejlemény. Robert Michels német szociológus már egy évszázada nyilvánvalóvá tette, hogy oligarchikus hajlamai miatt a hatalmi elit elkerülhetetlenül megrontotta a demokráciát (pontosabban annak képviseleti, vagyis parlamentáris formáját), amely ily módon az elitizmus képmutató megnyilvánulásává degradálódott (Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie. Untersuchungen über die oligarchischen Tendenzen des Gruppenlebens, 1911). Korai diagnózisát a későbbi és helyi tapasztalatok fényében lényegében osztotta az amerikai „demokratizmus” anomáliáit megtestesítő ún. menedzseruralmat vizsgáló James Burnham (The Managerial Revolution, 1941) éppúgy, mint a „népi demokrácia” elfajulását kipellengérező Milovan Gyilasz (The New Class, 1966) is, aki a nyugati szakírók által előszeretettel használt nómenklatúra kifejezést az „új osztály” terminus technikusszal helyettesítette.
Utolsó és már csak a halála után publikált könyvében azután Chistopher Lasch amerikai filozófus járult hozzá döntő mértékben a téma szakirodalmához (The Revolt of the Elites and the Betrayal of Democracy, 1995). Az amerikai Új Baloldal (New Left) számos disszidenséhez hasonlóan Lasch is gyakran elemezte azt a szerepet, amelyet az Új Osztály technokratái játszanak, akiket az Egyesült Államokban a különböző társadalmi csoportok közötti jelenlegi érdekharcok főszereplőinek tartanak, annál is inkább, mert ez az ún. menedzseriális elit mostanra részben helyettesítette a tulajdonosi elitet. Ennélfogva az alsóbb néprétegek kulturális elnyomását immáron a gazdasági vállalkozások és a közigazgatás káderei, a közoktatás és a tömegtájékoztatás dolgozói (a tanárok és az újságírók mint a „politikai néppedagógia” felelősei) és globálisan a felső középosztályhoz tartozók végzik el, tehát azok, akik az ún. tercier szektorban ténykedve nap mint nap a rendszer „ideológiai megdicsőülését” biztosítják. Általánosságban is megállapítható, hogy a modern demokráciák többé-kevésbé „trükkös” helyi változataiban a hatalmi elit – „az uralkodó osztályon belüli irányított frakció” (Bourdieu) – legfőképpen a szimbólumok manipulálása, vagyis a kulturális tőke alapján gyakorolja hatalmát.
Mindazonáltal az Új Osztály mint jelenség lényege leginkább talán a populizmus-elitizmus (vagy a valamiképpen azt leképező részvételi demokrácia-képviseleti demokrácia) dichotómiában ragadható meg. A modern demokráciák udvari teoretikusai nem találnak eléggé elítélő szavakat a népből jövő kezdeményezésekre általuk önkényesen ráhúzott (és kvázi-szitokszóként használt) „populizmus” leleplezésére, holott annak feltűnése mindig és mindenhol szimptóma értékű. A „lentiek” reakciójaként a „fentiek” ellen, akik számára a hatalomgyakorlás összekeveredik a kiváltságok élvezetével, mindenekelőtt egy olyan képviseleti demokrácia elutasítását jelenti, amely többé már nem képvisel senkit és semmit. A való világtól elszakadt és az állampolgárok jogos elvárásaival köszönőviszonyban sem álló politikai rendszer működési zavarát tükröző nyomasztó intézmények korhadt építménye elleni tiltakozásként a társadalomban tapasztalható egyre rosszabb közérzetet és az Új Osztály iránti egyre növekvő neheztelést tanúsítja. Ugyanakkor a demokrácia válságát is, mint olyan alaptendenciát, amelyben összeadódik az autoritás deszakralizációja, a globalista ideológiák hitelvesztése, a nagy pártok ügyintézési hasonlatossága, valamint az az elterjedt érzés, hogy a gazdasági erők mindenhatóak.
Ilyen körülmények között a populista tendenciák ledorongolása gyakran a társadalmi tiltakozás leszerelését célozza, mind az elsősorban saját (anyagi) érdekeivel törődő jobboldal, mind az ideológiai ellehetetlenülését a hatalmi pozícióihoz való görcsös ragaszkodással kompenzáló baloldal részéről. Egyébként Guillaume Faye szerint „a jobboldali politikusok még baloldali társaiknál is karrieristábbak és apolitikusabbak, mert – ellentétben ez utóbbiakkal – egyáltalán nincs küldetéstudatuk, hiányzik belőlük az aktivizmus, nélkülözik az ideológiai motort és a pontos társadalmi tervre vonatkozó meggyőződést. Egyszerűen csak ’kommunikációs stratégiákkal’ igyekeznek magukat megválasztatni” (Avant-guerre. Chronique d’un cataclysme annoncé, L’Aencre, Párizs 2002). A populizmus leleplezése ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy a venális és korrupt Új Osztály, amely számára a nép nem egy megvédendő ügy, hanem csupán egy megoldandó probléma, megerősítse önnön legitimációját. Az a tény, hogy a „nép megszólítását” és az „utcai politizálást” politikai patológiaként, sőt a demokrácia fenyegetéseként értékelhetik, e tekintetben magáért beszél. Mindez csupán a népfelség elvének a megcsúfolása, és annak figyelmen kívül hagyása, hogy demokráciában – a szó jelentéséből és eredeti tartalmából következően – a szuverenitás egyedüli letéteményese maga a nép, vagy akár annak egy töredéke, ha a politikai-médiatikus kaszt által alkalmazott rafinált érzéstelenítő módszerek hatékonysága miatt adott esetben csupán egy „cselevő kisebbség” (Lenin) akar élni a népszuverenitásból eredő (és egyébként elidegeníthetetlen) jogaival. Ennyit a kormányellenes utcai megmozdulások „jogalapjáról”…
Ugyanakkor politikai téren a fő törésvonal többé már nem a jobboldal-baloldal, még kevésbé egy képzelt „fasizmus-demokrácia” tengely mentén, hanem vertikálisan húzódik: a „lentiek” a „fentiek” ellen, a nép az elitek ellen, a népi osztályok az Új Osztály ellen. Ahogyan Jacques Julliard fogalmazott: „Mintha némileg a francia forradalom előtti helyzetben lennénk ismét: a kirekesztettekkel, akiktől megtagadják a társadalmi mobilitás előnyeit, és egy belterjes, kevéssé reprezentatív, kívülre záródó elittel, amely képtelen szót érteni a népi rétegekkel, és képtelen meghallgatni őket” (Le Nouvel Observateur, 2002. május 2.). A populizmus sokformájú jelensége ennek az új törésvonalnak az eredménye. Egymástól merőben különböző hordozóideológiák által megjelenítve, mindenekelőtt a „lenti” néprétegek kiábrándultságát és tiltakozási vágyát fejezi ki egy felelőtlennek, távolinak és gyakran korruptnak ítélt politikai osztály ellenében. Éppen ezért távolról sem politikaellenes jelenségként kell interpretálni, sokkal inkább a nép által az Új Osztály (vagy establishment) ellen tanúsított neheztelés termékeként. Amikor ugyanis a populista mozgalmak a „pártpolitika” vagy a „partitokrácia” ellen lépnek fel, valójában az Új Osztály politika fölötti monopóliumát akarják megtörni. Nem megszüntetni akarják tehát a politizálást, hanem csupán egy új, alulról modellezett arculatot akarnak neki adni, vagy ha úgy tetszik: eredeti bázisára akarják visszahelyezni a demokráciát. Ezért számítanak a népre, az állampolgárokra a politikai-médiatikus rendszer keretében összezáró vezető elitek ellen, minthogy a széles körben elterjedt nézet szerint ezek az elitek immáron olyannyira homogén koalíciót alkotnak, hogy a kormánypártok és az ellenzéki pártok, a jobboldal és a baloldal közötti klasszikus különbözőség gyakorlatilag elvesztette minden jelentését. Jellemző egyébként, hogy a „politikai osztály” fogalom éppen akkor vált általánosan használatossá, amikor a társadalmi osztályok láthatóan felbomlottak. A populista mozgalmak számára a nagy pártok közötti különbözőségek csupán kozmetikai különbségek. Valójában ugyanis a parlamentekben zajló „műbalhék” ellenére az alapvető kérdések tekintetében azonos platformon álló többségi pártok nagyon is jól megvannak egymás között, egy olyan érdekkartelt alkotva, amellyel csak a populista törekvések egyre növekvő ereje szállhat szembe, mert egyedül ezek képesek kiváltani egy „valódi változást” és a virtuális demokráciát valóságos demokráciává alakítani.
Mivel a nép már nem ismer magára a politikai osztályban, naponta láthatjuk a képviselet válságának jeleit. Soha még ennyi fontos döntést nem hoztak bármiféle demokratikus legitimitást nélkülöző emberek: nagyiparosok, fináncoligarchák, médianábobok, lobbisták, EU-funkcionáriusok. Soha még a választottaknak nem volt ilyen kevés súlyuk a kinevezettekhez vagy kooptáltakhoz képest. A demokrácia feltételezi ugyan a kormányzók cselekvési szabadságát, de mindennap tapasztalhatjuk, hogy képtelenek megoldani a társadalmi és gazdasági problémákat. Az előbbieket a köztük és a kormányzottak közötti egyre növekvő szakadék miatt, az utóbbiakat a nemzetgazdaságok kölcsönös függése, a piac globalizációja és a nemzeti szuverenitás elhagyása miatt. Ráadásul a kormányzók egyre jobban függenek a médiától, amely viszont nincs alávetve senkinek – csupán a tulajdonosaiknak. Valaha az írott sajtót még lehetett egyfajta ellenhatalomként felfogni, mára azonban a televízió „teljes jogú” hatalommá vált, a legkisebb korlátozás nélkül, amely a közönség körében közömbösséget vált ki azzal, hogy az eseményt látvánnyá, az állampolgárt pedig képfogyasztóvá alakítja. A politikai osztályban ugyanakkor az oroszlánszelídítő által magasba emelt karika szerepét játssza, ami alapján Marcel Gauchet neves francia szociológus azt mondja a politikusokról, hogy „a kormányzás nem érdekli őket, sokan csak azt a pillanatot várják, amikor megérkeznek a kamerák és megkezdődik a való élet. Inkább a média konszenzuális, puha terét akarják elfoglalni, mintsem hogy határozott véleményt képviseljenek. A politika médiatizációjának a puszta termékei anélkül, hogy ennek a médiatizációnak köze lenne a valódi politikához” (Le Figaro, 1995. december 20.).
Márpedig ez a „közvélemény-kutató demokrácia” csupán a demokrácia karikatúrája. Uralma elválaszthatatlan új legitimációs modellek felbukkanásától,
a hagyományos hatalmi szférák átrendeződésétől és a politikai mező „piaccá” való átalakulásától, annak a szakadéknak a szentesítéseként, amely a politikai képviselet és a szakértők által manipulált közvélemény között keletkezett. A demokrácia ugyanakkor a politikák változatosságát és a különböző programok közötti választás lehetőségét is feltételezi. Újabban azonban egyik is, másik is eltűnt. Egyrészt az egyre inkább elhatalmasodó „szakértői” kaszt (expertokrácia) arra törekszik, hogy elhitesse: minden megfelelően tálalt probléma csupán egy technikai probléma, és minden technikai problémára objektíve csupán egyetlen megoldás létezik. Másrészt a politikai pártok egyre inkább középről szeretnének kormányozni, tehát egyformán érdekeltek abban, hogy kíméletlenül marginalizálják mindazt, ami kívül esik közös örökségmezejükön, az emberi jogok fügefalevelével álcázott kapitalizmus igenlésén. A gazdaság primátusát valló közszellem (ökonomizmus) tovább erősíti ezt a folyamatot, hiszen a pénzpiacok úgy irtóznak a demokratikus bizonytalanságot okozó doktrinális konfliktusoktól, mint az ördög a tömjénfüsttől. Ily módon az opportunizmus válik szabállyá. „A politikai személyzet egy részének egyáltalán nincs politikai identitása, és ez elkerülhetetlen, hogy így legyen. Mindegyik pártban vannak olyanok, akik csak azért vannak ott, mert ez a kormánypárt vagy mert azzá válhat. A korszellem a cinizmusé. Mivel a problémákat eleve megoldhatatlanoknak tekintik, a fő törekvés: nehogy felbosszantsuk a többséget! Senki sem akar változást, mert attól fél, hogy csak veszíthet rajta”, mondja Marcel Gauchet. Ilyen helyzetben nincs több különbség a nagy politikai pártok programjai között, mint a nagy tévécsatornák műsorai között. Ebből következően a politikai osztály bármelyik frakciója jut is hatalomra, az általa folytatott politika legfeljebb csak nüansznyi különbséget mutat a korábbiakhoz képest.
Mint azt 2000. évi manifesztumában Alain de Benoist frappánsan összefoglalta, az egységesülés útján lévő nyugati civilizáció ma egy irányító kaszt világméretű felemelkedését mozdítja elő, amelynek egyedüli legitimitását a fennálló rendszer jelképeinek és értékeinek elvont (logikus-szimbolikus) kezelése adja. A tőke szakadatlan növekedése és a győzedelmes társadalommérnökség végső uralmára törekvő Új Osztály alkotja a médiumok, a nagy nemzeti és multinacionális vállalkozások, a nemzetközi szervezetek, a főbb állami testületek vázát. Mindenütt ugyanazt az embertípust termeli ki újra és újra: hűvös kompetenciák, a valóságtól elszakadt racionalitás, felszínes humanizmus, absztrakt individualizmus, haszonelvű meggyőződések, notórius kulturálatlanság, a történelemmel szembeni közömbösség, a megélt világtól való eltávolodás, a reális feláldozása a virtuálisért, korrupcióra, nepotizmusra és klientélizmusra való hajlam. Ez a folyamat a világuralom koncentrációjának és homogenizációjának logikájába illeszkedik. Minél inkább eltávolodik a hatalom az állampolgártól, annál kevésbé érzi szükségét választásai igazolásának és rendje legitimálásának; minél személytelenebb feladatokat kínál a társadalom, annál kevésbé nyit a minőségi emberek felé; minél inkább bitorolja a magán(érdek) a köz(érdek) jogait, annál kevésbé ismerik el az egyéni érdemeket. Ily módon az Új Osztály személyteleníti és felelőtlenné teszi a nyugati társadalmak tényleges vezetését.
A hidegháború vége és a szovjet blokk összeomlása óta az Új Osztály ismét egy egész sor konfliktussal szembesül (a tőke és a munka, az egyenlőség és a szabadság, a közérdek és a magánérdek között), amelyeket egy fél évszázad alatt igyekezett semlegesíteni. Ezzel együtt hatástalansága, pazarlásai, kontra-produktivitása egyre nyilvánvalóbbá válik. A rendszer igyekszik önmagára záródni, felcserélhető kerekeket építve be, miközben a népek közönyt vagy haragot éreznek az ügyintéző elit iránt, amely már nem beszéli ugyanazt a nyelvet, mint ők. A társadalom minden nagy témájában növekszik a szakadék a kormányzók, akik a fennálló rendetlenség fenntartásának ugyanazon technokrata szövegét ismételgetik, és a kormányzottak között, akik mindennapi életükben kénytelenek elviselni mindennek a következményeit – közbeléptetve a médiatikus látványt, hogy eltereljék a való világ figyelmét az ábrázolt világ felé. Fent a technokrata semmit mondás, a moralizáló fecsegés és a jövedelmek komfortja; lent a lesújtó szembesülés a valóságossal, az értelem sürgető keresése és az osztozott értékek óhaja.
Mindezen anomáliákra egyedül a populizmusba ágyazott részvételi demokrácia jelenthetne gyógyírt, amely egyúttal és de facto véget vetne a politikai-médiatikus Új Osztály és a mögötte álló gazdasági érdekcsoportok hatalmának is. Éppen ezért olyan népszerűtlen gondolat a „rendszerhű” politikusok körében, akár jobboldali, akár baloldali mezt húznak eredendő karrierizmusukra és csereszabatos eszmeiségükre.

MD 2007. XI. 22.