Gazdag István: Síránkozás helyett (Collins és Connery opciója)

A történelemben nincsenek végleg lejátszott játszmák, mert ha lennének, akkor most például Izrael sem létezne. Ki gondolta volna, akár csak húsz éve is, hogy a Szovjetunió valaha is összeomlik. Azután alig négy év kellett hozzá. Az angolok évszázadokon keresztül uralták a fél világot. Mára nem csak a gyarmatbirodalmuk lett oda, de hovatovább már a legrégebbi, „szerves” hódításaikat sem képesek megtartani. Előbb-utóbb megvalósul az ír egység, sőt a skótok (és a walesiek) is kivívják évszázadok óta elveszített függetlenségüket. Így vagy úgy, az igazán elszánt népek mindig elérik céljukat. Az egyik utat az ír Michael Collins, a másikat a skót Sean Connery szimbolizálja. Lehet választani.

1919-ben az ír nacionalizmus kimondottan „rossz passzban” volt. Az 1916-os húsvéti felkelés kudarca és az első világháborúban győztes brit hadsereg diadalmas hazatérése fájdalmas status quo-ra kárhoztatta a „Zöld szigetet”, pedig az 1918-as választások sikert hoztak a nacionalistáknak: a Sinn Fein 73 mandátumot szerzett az elérhető 105-ből, és Michael Collinsmegalakult az ír nemzetgyűlés (Dail Eireann). Mivel azonban a nacionalista követelések süket fülekre találtak a brit vezetésnél, Michael Collins, a hivatalosan el nem ismert ír kormány pénzügyminisztere 1919 januárjára megértette, hogy a közvéleményt azzal lehet legbiztosabban a nemzeti függetlenség pártjára állítani, ha az angolok erőszakos cselekményeket követnek el a helyi lakosság ellen - még ha nem is egészen jószántukból.
Az általa eltervezett „feszültség-stratégia” kivitelezéséhez Collins megszervezi a függetlenség fegyveres kivívásáért harcoló illegális Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) felderítő és kémelhárító szolgálatát, amelybe a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből toboroz ügynököket. Ugyanakkor szisztematikus sajtófigyeléssel igyekszik beazonosítani és nevesíteni a nyilvános tevékenységet folytató angol katonákat és rendőröket mint potenciális célpontokat. Ráadásul a brit közigazgatás székhelyén, a Dublin Castle-ben dolgozó gépírónők körében is értékes kapcsolatokra talál, nem beszélve az ellenséges hadigépezet szívében ténykedő nemzeti érzelmű rendőrökről. Ez utóbbiak belső információira támaszkodva végül kétpontos akciótervet terjeszt az ír kormány elé. Eszerint vidéken a Royal Irish Constabulary (RIC) egymástól elszigetelt egységei elleni állandó támadásokkal az ország jelentős területeinek evakuálására kell kényszeríteni a brit hatalmat, miközben a társadalmi bojkott fegyverével lehetetlenné kell tenni a megszállók helyi képviselőinek életét. Emellett Collins szükségesnek látja egy speciális egység, az úgynevezett Squad létrehozását a nacionalisták elleni hajtóvadászattal megbízott dublini rendőrség (DMP) G-osztályához tartozó rendőrkopók fizikai likvidálására. Ezzel két legyet akar ütni egy csapásra: először is a leghatékonyabb, ír származású rendőrök kiiktatásával megfosztani a brit kormányt a helyi szemeitől és füleitől, másodszor pedig kiprovokálni, hogy a britek vaktában és túlzóan reagáljanak Dublinban éppúgy, mint vidéken.
1919 júliusában a Squad emberei átesnek a tűzkeresztségen, amikor a saját háza ajtajában (és fia szeme láttára) végeznek Patrick Smyth nyomozóval. A gyilkosság miatti felháborodást meglovagoló brit kormány betiltja a Sinn Feint, az intézkedés azonban paradox módon csak arra jó, hogy megszabadítsa Michael Collinst minden politikai kontroll alól, aminek következtében jelentősen megszaporodnak a gyilkosságok. 1919 decemberében lelövik Írország kormányzójának egyik közeli tanácsadóját, néhány nappal később pedig a kormányzó gépkocsioszlopa is csapdába esik, maga French marsall is alig menekül meg ép bőrrel a lövöldözésből. Év végére az angolok veszteséglistája 221 halottat és 353 sebesültet számlál. Mivel a demoralizálódó rendőrség személyi állománya a kilépések miatt úgy olvad, mint hó a napon, a brit kormány Angliában verbuvál segédcsapatokat a világháborús veteránok között, és a loyalista Ulsterből vezényel át rendőri erőket a dublini rendteremtéshez. 1920. január 21-én azonban az újonnan érkezettek egyikét, Redmond felügyelőt, a G-szekció új főnökét is utoléri a végzete, minekutána az ulsteri rendőrök jobbnak látják sűrgősen hazatérni, a dublini rendőrség IRA-vadász osztálya pedig ettől kezdve megszűnik operatívnak lenni. Ez a siker a terror fokozására ösztönzi Collinst, ezért a Squad tagjai felfüggesztik civil foglalkozásukat, hogy teljesen a fegyveres harcnak szentelhessék magukat.
A terrorelhárító speciális egységek, az ún. Black and Tans Írországba érkezésével az angolok felavatják a Collins által annyira remélt ellenterror politikáját, amelytől azt várják, hogy elveszi az írek kedvét a IRA és a Sinn Fein támogatásától. Nincs új a Nap alatt. Amit manapság az izraeliek művelnek a palesztinokkal, ugyanazt az angolok már ötven évvel korábban elkövették az írekkel: civilekre támadnak válogatás nélkül, felgyújtják a nemzeti ügy szimpatizánsainak házait, „célzott likvidásokkal” nacionalista vezetőket gyilkolnak meg. Londonban Winston Churchill belügyminiszter egyenesen bolsevik módszerek bevezetése mellett kardoskodik: vándorbírákat küldetne Írországba azzal a megbízatással, hogy gyorsított eljárásban szabjanak ki halálos ítéleteket a bebörtönzött nacionalisták fejére, akiket nyolc napon belül kivégeznének. Ezzel egyidejűleg felderítésre specializálódott angolok érkeznek Dublinba, és a legnagyobb titokban, az ír funkcionáriusok kihagyásával kezdenek munkába, megfosztva ily módon Michael Collinst a szokásos információs forrásaitól. Valahogy mégis az írek tudomására jut, hogy munkaidejük végeztével az angol ügynökök a Cairo kávéházban gyűlnek össze, ahol a nacionalistáknak sikerül őket egyenként beazonosítani.
1920. november 21-én azután Michael Collins mozgósítja valamennyi emberét, hogy az általuk csak „Cairo-geng” néven emlegetett kémcsoport mintegy ötven tagját álmukban meglepjék és likvidálják. Noha az egyik zöldfülű IRA-tag idő előtt kezd el lövöldözni, felriasztva ezzel a potenciális célpontokat, az angolok számára azonban így is lesújtó a támadás mérlege: 14 halott és megfélemített titkos ügynökök, akik fejvesztve menekülnek a hadsereg által védelmezett Dublin Castle-be. Az idegek harcában vesztésre álló britek kénytelenek átszervezni erőiket. Dublinban ezután véglegesen eltávoltják az íreket az IRA-ellenes harc frontvonalából és kizárólag loyalistáknál szállásolják el embereiket, amivel nagyon megnehezítik az ellenséges felderítés munkáját. Ugyanakkor az ország többi részén az információhiánnyal küszködő angol segédosztagok véres kilengéseket követnek el a polgári lakosság ellen, felgyújtott falvakat és városokat, legyilkolt férfiakat és nőket hagyva maguk mögött, akárcsak egykor Cromwell „vasbordájú szentjei”. Ellentétben azonban a háromszáz évvel korábban történtekkel, ezúttal csak igen szerény eredményeket hozott az ellenterror politikája a terepen, és nemhogy megtörte volna, hanem sokkal inkább megacélozta az írek ellenállását.
A brit hatalom sarokba szorítására és a végleges döntés kicsikarására törekvő ír politikai vezetés most már azt várja az IRA-tól, hogy egy igazán nagyot üssön. Ellenérzése dacára Michael Collins megszervezi tehát a Dublin központjában álló szimbolikus épület, a brit pénzügyi igazgatás székhelyének helyt adó vámház elfoglalását és felgyújtását. Az 1921. május 25-én végrehajtott akció katonailag ugyan kudarcot hoz az IRA számára (öt halott és 80 fogoly), propaganda-szempontból azonban kimondottan sikeresnek bizonyul, mert az egész világközvélemény figyelmét az ír helyzetre irányítja, olyannyira, hogy Lloyd George brit miniszterelnök július 11-i hatállyal kénytelen elfogadni a fegyverszünetet. Éppen időben, mert ekkorra már az IRA is kifulladóban van. Júniusban Collins arról tájékoztatja kormányát, hogy a titkos hadsereg fegyver- és lőszerhiányban szenved, személyi állománya alig háromezer harcost számlál, ötezren brit fogságba estek, ötszázan pedig elestek a harcokban. Végeredményben azonban az általa bevezetett feszültség-stratégia beváltotta a hozzá fűzött reményeket. 1922. december 6-án a katolikus többségű 26 déli megye dominium státust kap a brit korona fenhatósága alatt, 1937. december 19-én létrejön az Ír Szabad Állam a Brit Nemzetközösség keretén belül, míg végül az 1949. április 18-án megalakuló Ír Köztársaság véget vet a Brit Nemzetközösséghez fűződő formális kapcsolatnak, és így több mint négyszáz évig tartó brit elnyomás után az írek visszanyerik függetlenségüket.
Ugyanerre a skótoknak valószínűleg nem kell ilyen sokáig várniuk. 2007. május 4-én ugyanis túlzás nélkül történelminek mondható választásra került sor a Hadrianus-vonaltól északra, amelynek eredményeként a skótok a nemzeti függetlenség megteremtését zászlajára tűző Skót Nemzeti Párt (SNP) képviselőit helyezték az edimburghi parlament élére. Sikerük nyilvánvalóan örömhírt jelent a különböző európai országok szuverenistái és föderalistái számára, akik már az EU 28. tagállamának közeljövőbeni születését vizionálják, miközben a tíz éve hatalmon lévő munkáspárti kormány nyilván egyfajta tragikomédiaként értékeli és éli meg a történteket. Az SNP végül 47 mandátumhoz jutott (eggyel többhöz, mint a munkáspárt), ami ugyan önmagában kevés a kormányzóképes többség létrehozásához, de a szeparatizmus ötletét pillanatnyilag elvető liberális-demokratákkal koalíciót alkotva az Alex Salmond közgazdász által vezetett nacionalisták mégis kormányra kerülhetnek. Ezáltal mindenképpen nagy lépést tennének a Szabad Skócia felé vezető úton, éppen akkor, amikor a britek a Union Act meghozatalának (1707. május 1.) háromszázadik évfordulóját ünnepelték, amely Anglia és Skócia egyesítését ratifikálta, valójában azonban Skóciának az Egyesült Királyságba való bekebelezését és szuverenitása végleges elvesztését jelentette. (Skócia tényleges függetlensége valójában már I. Jakab által 1603-ban megvalósított angol-skót perszonáliunióval megszüntnek tekinthető.)
Mindez kilenc évvel azután történik, hogy maga Tony Blair indította be a skót autonómia-törekvések leszerelésére szánt decentralizáció (az ún. devolution) folyamatát, amelynek értelmében az Edinburghben újjáépített skót parlamentnek attól fogva döntési jogosultsága lesz a számára fenntartott kérdések, így a mezőgazdaság, az egészségügy, az oktatás, a környezetvédelem, a helyi jogszolgáltatás és közigazgatás, a természetes és kulturális örökségvédelem tekintetében, miközben az Alkotmánnyal, a nemzetvédelemmel, a külügyekkel, az energiapolitikával, a társadalombiztosítással és a gazdaságpolitikával kapcsolatos ügyek továbbra is a westminsteri brit parlament hatáskörében maradnak. Mára azután kiderült, hogy a ravasz stratégának tartott Blair jókora öngólt lőtt a devolution-nel (ahogyan egyébként az iraki kalanddal is). Nemhogy lefékezte volna vele a függetlenségpártiak lendületét, hanem inkább kedvező terepet biztosított számukra ahhoz, hogy tovább növeljék szavazóbázisukat és hiteles kormányzati alternatívának tűnjenek. „A szellem kijutott a palackból. A munkáspártiak azzal dicsekedtek, hogy a devolution-ükkel eltüntetnek bennünket, holott még sohasem támogattak bennünket ennyien”, kommentálta Angus Robertson, az SNP képviselője 1999-ben (l’Express, 1999. április 29.). A skót nacionalisták választási sikere nagyon rosszkor jött az új brit kormányfő, Gordon Brown számára is, aki maga is skót, viszont elszánt unionista lévén ezentúl nem támaszkodhat természetes politikai hátországára.
A türelemből, kitartásból és állóképességből mindeddig jelesre vizsgázó Skót Nemzeti Párt (1934-ben született!) az évek múlásával egyre komolyabbá és megfontoltabbá vált, és ezen tulajdonságait a jelek szerint továbbra is meg kívánja őrizni. Éppen ezért a függetlenségről tartandó népszavazást csak három évnyi kormányzás után akarja napirendre tűzni, hogy addig legyen ideje bizonyítani. Mindehhez kedvező alapot jelent számára az országban tapasztalható kulturális ébredés, amelynek jeleivel a külföldi látogatók is lépten-nyomon szembesülnek: a kirakatokban közszemlére tett András-keresztes zászlók, a múzeumok előtt játszó skót-dudások, a szinte vallásos áhítattal forgatott nemzeti napilap, a The Scotsman (mottója: One Nation, one Paper, vagyis Egy nemzet, egy újság) - itt minden arról árulkodik, hogy Skóciában felébredtek az ezeréves fantomok. Emellett azonban az SNP a világszerte talán legismertebb és legnépszerűbb skót, a jó ügyért a brit királynő titkos szolgálatából dezertáló egykori 007-es ügynök alias James Bond támogatására is számíthat.
Sean ConnerySean Connery - mert róla van szó, ha esetleg valaki nem tudná - már hosszú ideje a nemzeti függetlenség elszánt hívének és utazó nagykövetének számít, 1991 óta a pártnak is tagja, és csöppet sem skót módon évente másfél millió forint körüli összeggel dotálja azt. Sőt mi több, a legutóbbi választási kampányban személyesen is exponálta magát az érdekében. Ízes skót akcentussal előadott és szokásához híven lakonikus tömörséggel megfogalmazott kortesbeszédében, amely az internetre is felkerült, többek között az alábbiakkal agitálta a választópolgárokat: „Az SNP Skócia pártja és jó ötletei vannak ahhoz, hogy jó dolgok történjenek Skóciában. Együtt kinyithatjuk a kaput egy olyan új korszak előtt, amely optimizmust és haladást hoz mindenkinek. Most nagy lehetőség adódott számunkra. Az egész élettapasztalatom azt mondja nekem, hogy a független Skócia virágzó ország lesz”. (Anekdotikus szűkszavúságának bizonyítékaként a tavaly októberi római filmfesztiválon a Skócia és Anglia közötti kapcsolatok alakulását firtató újságírók kérdésére mindössze annyit válaszolt: „Válás”.) A munkáspárti akadékoskodás miatt csupán nemrég lovaggá ütött Sir Sean Connery minden alkalmat megragad a skót nemzeti ügy népszerűsítésére. Jelképes módon ő vehette át például 1996-ban a brit kormánytól a skót királyok koronázási drágakövét (Scone’s Stone?), amelyet I. Edward hadizsákmányként vitt magával 1296-ban, és azóta a westminsteri apátságban őrizték. „Adóügyi menekültként” ugyan jelenleg még a Bahama-szigeteken él, de megígérte, hogy Skócia függetlenségének kikiáltása után haladéktalanul haza fog költözni. Talán már nem kell sokáig várnia.
Ha így haladnak tovább a dolgok, a végső döfést Wales fogja megadni Nagy-Britanniának (vagy ami megmaradt belőle). A Munkáspárt már itt is elveszítette abszolút többségét a nacionalista Plaid Cymru javára, amely 11 mandátumot szerzett a legutóbbi választásokon. Közigazgatásilag Wales 1536-ban lett Anglia része, de az esemény félévszázados jubileumát ez utóbbi valószínűleg már nem fogja megünnepelni. Addigra ugyanis már nem lesz mit ünnepelnie.

MD 2007. VII. 19