Gazdag István: Fekete Athén, avagy ex Oriente lux?

Majdnem két évtizede már annak, hogy Martin Bernal két kötetes műve a klasszikus európai civilizáció „afroázsiai gyökereiről” (Black Athena, The Afroasiatic Roots of Classical Civilisation, I. The Fabrication of Ancient Greece 1785-1985; II. The Archeological and Documentary Evidence, Rutgers University Press, New Brunswick, 1987-1991) széleskörű tudományos vitát váltott ki az Egyesült Államokban.

Mint azt a kötetek címe is elárulja, bennük az amerikai Cornell Egyetem politikai tudományok professzora lényegében két tézist fogalmaz meg. Egyrészt a görög civilizáció „afro-ázsiai” eredetét igyekszik bizonygatni azon az alapon, hogy az i.e. II. évezredtől kezdve a föníciaiak és különösen az egyiptomiak jelentős hatást gyakoroltak volna a régi Görögországra. Másrészt azt állítja, hogy ezt a hatást maguk a görögök éppúgy, mint a nyugat-európai tudósok folyamatosan elismerték egészen a XVIII. századig, amikor is a „régi modellt” úgymond elkezdte háttérbe szorítani az „árja modell”. A „régi modell” szerint a görög félszigetet az i.e. XVIII. századtól kezdődően gyakorlatilag gyarmatosították az egyiptomiak és a föníciaiak. Egyes görög mítoszok állítólag megőrizték e gyarmatosítás emlékét, amelyre Hérodotosz is utal. Maga a görög nyelv „egyiptomi alapú” lenne, amelynek nagyságát a szerző 25 százalékosra becsüli. Martin Bernal ezáltal elveti mindazokat a nyelvi, régészeti és embertani adatokat, amelyek megalapozzák annak a valóságát, hogy Görögországot északról érkező indoeurópai populációk népesítették be. Ennek megfelelően a Hellászhoz nyújtott indoeurópai apport mindössze egy mondatban említtetik a több mint hatszáz oldalon. Átvéve Gordon Childe angol régésznek a „barbár Európa” Közel-Keletről kiinduló civilizálására vonatkozó két világháború közötti (és azóta Colin Renfrew által megcáfolt) diffúzionista elméletét, egészen odáig megy, hogy azt állítja: Agamemnon közeli ősei között afrikaiak és szírek vannak. Ugyanakkor ragaszkodik ahhoz is, hogy a régi egyiptomi civilizációt fekete-afrikai civilizációként mutassa be. Végső soron pedig azt próbálja elhitetni, hogy a civilizáció Afrikából ered, amelynek Európa csupán a kései átvevője lenne.
Bernal egyébként nagy teret szentel annak az egyiptofil irányzatnak, amely különösen a reneszánsz óta szívesen eredeztette az antik civilizációt „egyiptomi misztériumokból”. Ez a misztikus egyiptológia különösen a felvilágosodás korában virágzott. Többek között Terrasson abbé példáját idézi, aki 1731-ben megjelentetetett Séthos, Histoire ou vie tirée des monuments anecdotes de l’ancienne Égypte című regényében Egyiptom felsőbbrendűségét védelmezte Görögországgal szemben, amivel szép sikert aratott szabadkőműves körökben, és J. E. Schickanedert, Mozart Varázsfuvolájának librettistáját is megihlette. Ez a tradicionális egyiptológia azután a XVIII. század végétől kezdve folyamatosan elvesztette hitelét az európai értelmiségi körökben. Martin Bernal azonban nem a régészet és a nyelvészet fejlődésével hozza összefüggésbe ezt a folyamatot, hanem a „tudományos rasszizmus” születésével. Mindenekelőtt a göttingeni iskola tagjait veszi célkeresztbe, akik elsőként állapították meg a régi Görögország indo-európai eredetét. A XIX. századi kutatók közül megvádolja Karl-Otfried Müllert és Ernst Curtiust, akiket „hellénmániás” klasszicistáknak minősít, és velük együtt a történész Jules Michelet-t vagy a regényíró Gustave Flaubert-t is, akiknek azt rója fel, hogy állítólag igyekeztek szisztematikusan lecsökkenteni az egyiptomiak és a föníciaiak hozzájárulását a görög civilizációhoz. Az európai történészek és régészek szerinte tudatosan titkolták el a valóságot, hogy ne kelljen elismerniük az antik Görögország függését az „afro-ázsiai” világtól.
Bernal könyve már megjelenésekor a kommentárok és viták kereszttüzébe került, egészen máig tartó érvénnyel, és kiváltotta a történészek, nyelvészek és régészek csaknem egységes bírálatát, akik aláhúzták a szerző komolytalanságát, dilettantizmusát, etimológiai rekonstrukcióinak és filológiai hipotéziseinek extravagáns jellegét. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy Bernal egyetlen olyan diszciplínának sem szakértője, amelyektől az érveit kölcsönzi. Mielőtt ugyanis elfoglalta posztját a Cornell Egyetemen, sohasem oktatott mást, mint modern kínai történelmet a londoni egyetemen 1966 és 1972 között, és az 1985 előtt közzétett valamennyi művében Kínával, Vietnammal, valamint az ázsiai kommunizmus történetével foglalkozott.
Kedvező fogadtatásra talált viszont a Black Athena az ún. afrocentrista szerzők részéről, akik a nyolcvanas évek óta hallatnak magukról az Egyesült Államokban. Többségük az amerikai néger szeparatizmus alapító atyját, Marcus Garvey-t tekinti szellemi gurujának, történelmi és kulturális téren pedig a szenegáli Seik Anta Diop nézeteit tették magukévá, amelyeket George G.M. James népszerűsített körükben 1954-es Stolen Legacy. The Greeks Were Not the Authors of Greek Philosophy, but the People of North Africa, Commonly Called the Egyptians (Ellopott örökség. Nem a görögök, hanem a közönségesen egyiptomiaknak nevezett észak-afrikaiak voltak a görög filozófia szerzői) című könyvével. Közülük egyesek nem haboztak azt állítani, hogy az afrikai feketék felsőbbrendűek az európaiaknál, és a hogy a klasszikus görög filozófia nem más, mint az „afrikai filozófia” szolgai utánzata. Az irányzat legismertebb exponensei Molefi Kante Asante, az Afrocentricity and Knowledge (Afrika-központúság és tudás) című „szakmunka” szerzője, Leonard Jeffries, a New York-i City College excentrikus nézeteket hangoztató tanára és Tony Martin, aki afro-amerikai történelmet oktat a Wellesley College-ben. Noha saját bevallása szerint Bernal nem osztja az „afrocentristák” valamennyi tézisét, a körükben élvezett támogatás tovább élezte a vitát Amerikában.
Voltaképpen elkerülhetetlen volt, hogy az amerikai földrész anglofón fekete lakossága saját identitásának tudatára ébredve igyekszik maga is részt követelni az antik Görögország kulturális örökségéből. Garvey a feketék faji emancipálásának szolgálatába állította a történelmet, amelyben alkalmas módszert látott arra, hogy önbizalmat adjon egy olyan népnek, amely már nem hitt önmagában, és amelyet elvágtak gyökereitől. Who and What is a Negro? (Ki és mi egy néger?) című 1923-as esszéjében írja: „A fehér világ mindig is igyekezett diszkreditálni történelmünket és ellopni azt tőlünk. (…) Minden elfogulatlan szellemű történészhallgató tudja, hogy valójában a feketék irányították a világot egy olyan korban, amikor a fehérek még csak vademberek voltak, és barlangokban élő barbárok; hogy fekete fajú tanárok ezrei oktattak az alexandriai egyetemen, amely akkoriban a tudás kiemelkedő székhelye volt; hogy a régi Egyiptom adta a civilizációt a világnak, és hogy Görögország és Róma ellopta tőle művészetét és irodalmát, hogy magának tulajdonítsák annak minden tekintélyét.” Állításainak alátámasztására Garvey nyilvánvalóan a legkisebb nyelvi vagy régészeti bizonyítékot sem volt képes produkálni, de valójában nem is állt szándékában objektíven értékelni a tényeket. Egyszerűen csak szüksége volt a múltra, hogy bebizonyítsa, nem a négerek hibája, ha nem képesek nagy történelmi teljesítményeket felmutatni, hanem valójában az európai fehérek esküdtek össze annak érdekében, hogy maguknak sajátítsák ki a régi civilizációk minden nagy vívmányának érdemét.
A „fehér konspiráció” elmélete túlélte szerzőjét, sőt az utóbbi években új életre kelt, és ma már egy új történelemfilozófia szerepét tölti be a feketék számára. Molefi Kante Asante, a Temple Egyetem afro-amerikai tanulmányok tanszékének vezetője szerint a fekete történészek mára végre kiszabadultak az „eurocentrikus referenciák” keretéből, amiben leginkább Seik Anta Diop szenegáli történész munkássága segítette őket. Az egyetemes emberi civilzáció afrikai eredetét propagáló, erdetileg franciául megjelent 1967-es művében Diop azt állítja, hogy az európaiak folyamatosan meghamisították azokat a bizonyítékokat, amelyek szerint az egyiptomiak fekete bőrűek voltak. A görög mitológia ugyanakkor egyértelműen tanusítaná az indoeurópaiak „kulturális alsóbbrendűségéből fakadó neheztelését”, a fehér világ úgymond mindig is elvetette más kultúrák eszméit, és Vergilius „Aeneis-ének is éppen ez a jelentése”. G.M. James korábban említett könyve részletesen felvázolja azt a (képzelt) módot, ahogyan a görög filozófusok doktrínáik többségét merítették az egyiptomiak titkos (és utóbb a szabadkőműves rituálékban megőrzött) misztériumaiból: „Már maga az a fogalom, hogy ’görög filozófia’, egy téves elnevezés, mert ilyen filozófia sohasem létezett”, írja James, aki szerint egyébként Arisztotelész De anima című munkájának alapvető eszméit az egyiptomi Holtak könyvéből lopta, Nagy Sándor pedig kirabolta az alexandriai könyvtárat (amelyet jóval a halála után alapítottak!) az athéni akadémia javára. Más „afrocentrista” szerzők még ennél is súlyosabb vádakkal illetik a görögöket. Yosef ben-Jochanan Africa, Mother of Western Civilization (Afrika, a nyugati civilizáció anyja) című agyszüleményében például egészen odáig megy, hogy arcpirulás nélkül állítja: a görögök szándékosan hallgattak tudásuk egyiptomi forrásairól, és Arisztotelész is csak azután kezdett el filozófiával foglalkozni, miután „teljesen kifosztotta az afrikai misztériumok templomait és páholyait, amikor i.e. 332-ben Egyiptomba érkezett Nagy Sándor kíséretében” (noha egyáltalán nincs adat arra vonatkozóan, hogy a két ember továbbra is kapcsolatban maradt volna azt követően, hogy a filozófus i.e. 338-ban megszűnt a későbbi világhódító tútora lenni). Ezek a korrekciók és bírálatok süket fülekre találnak azonban náluk, mert európai forrásokból származnak, és így eleve „gyanúsak”. Az afrocentrista szerzők ugyanis megcáfolhatatlan axiómának tartják, hogy az ókortól kezdve az európaiak fondorlatos módon összeesküvést szőttek a civilizáció afrikai eredetének eltitkolása és bizonyítékainak eltüntetése végett. Ezt a meggyőződésüket senki és semmi nem képes megingatni, és különösen nem az antik vagy a modern szövegek, amelyek maguk is az európaiaktól származnak, tehát már csak emiatt is értéktelenek és értékelhetetlenek számukra. Mindennek abban a „tananyag-háborúban” van gyakorlati jelentősége, amely a politikai korrektség nyolcvanas évekbeli elhatalmasodása nyomán robbant ki az amerikai egyetemeken, és mindenekelőtt a görög-római antikvitás oktatását érintette. Ha ugyanis a görögök és a rómaiak, majd nyomukban mindazok, akik a civilizációjukat oktatják, egyöntetűen igyekeztek elferdíteni a valóságot, akkor kétségessé tehető a klasszikus tanulmányok és a belőlük táplálkozó európai irodalom létjogosultsága a felsőoktatási programokban.
Akarva-akaratlanul Bernal könyve is ehhez szolgáltat muníciót a néger politikai aktivisták számára. Gondoltmenete azon a semmivel sem bizonyított posztulátumon alapul, hogy az európai tudósok szisztematikusan meghamisították a görög eredethez nyújtott egyiptomi hozzájárulás dokumentációs és archeológiai bizonyítékait, mégpedig attól a „rasszista” indítéktól vezéreltetve, hogy ily módon az északi népek képességeit helyezhessék előtérbe, amelyekből maguk is származtak. Bernal szerint az európai írók gyakran rosszul ábrázolták Egyiptomot és kultúráját, vagy egész egyszerűen nem vettek róla tudomást. Úgy véli, hogy az olyan nagy hatású könyvek, mint Flaubert Szalambó-ja hozzájárultak annak a téveszmének a terjesztéséhez, miszerint az afrikai kultúrák romlottabbak és kevésbé civilizáltak voltak, mint a görög vagy a római kultúra. Flaubert először az egyiptomi történelemből akarta meríteni híres regényének témáját, és végül csak azért esett választása a régi Karthagóra, mert az egyiptomiakat az ízléléshez képest nem találta eléggé romlottaknak, nem úgy, mint a gyermekeket feláldozó karthagóiakat. A karthagói élet Flaubert általi leírásában Bernal az eurocentrikus elfogultság tipikus példáját véli felfedezni, mert szerinte regényében a francia író „azt érzékeltette, hogy az európaiak - az angolok lehetséges kivételével - képtelenek voltak ilyen dolgok elkövetésére. Valójában azonban a rómaiak messze túlhaladták a karthagóiakat a luxus és a mértéktelenség terén egyaránt, és rögtön utánuk a macedónok (vagyis a görögök) következtek.” Bernal tehát, abszolút rosszhiszeműen, politikai pamfletként olvassa Flaubert művét, nem pedig regényes korrajzként, amelynek eredetileg készült.
Érvelésében a notóriusan megbízhatatlan szemtanúnak számító Hérodotosz egyiptomi útibeszámolójára hagyatkozik, azt állítva például, hogy „1600 előtt senki nem vonta komolyan kétségbe a görög civilizáció és filozófia egyiptomi eredetét”. Az viszont eszébe sem jut, hogy ez azért van így, mert korábban a régészet vagy a nyelvészet terén egész egyszerűen senki sem folytatott tudományosnak mondható tanulmányokat. Ezáltal Bernal a történelmi hiedelmeket történelmi tényekként kezeli. Szerinte maga Athén városának a neve is egyiptomi eredetű (és azt jelenti, hogy „Neit háza”), ami még ha igaz is lenne, nem jelentené azt, hogy a görögök bármiféle grandiózus vagy fontos dolgot kölcsönöztek az egyiptomiaktól. Más kérdés, hogy még ennél is ingatagabb lábakon áll az egyiptomiak állítólagos „négerségére” vonatkozó okfejtése. Ismét csak Hérodotoszra hivatkozva azt állítja, hogy a görög utazó által I. Szeszósztrisz (i.e. 1959-1914) néven azonosított egyiptomi fáraónak a Fekete-tenger északi partvidékéig előrenyomuló és ott a trákokat és szkítákat is meghódító hadai, valamint nyomukban az említett régió, Kolchisz lakói „feketéknek” tekinthetők, mert Hérodotosz szerint ugyanazt a nyelvet beszélték, mint az egyiptomiak, sötét bőrük és göndör hajuk volt, körülmetéltették magukat és egyiptomi módra fonták a lent. Bernal mindebből arra következtet, hogy (ezek) az egyiptomiak „feketék” voltak, a „negroid” szó modern értelmében. Csupán azt hagyja figyelmen kívül, hogy ha Hérodotosz valóban négereknek tartotta volna őket, akkor a korszak általános megjelöléséhez híven „etiópokról” írt volna, akiknek még sötétebb volt a bőrük és még göndörebb a hajuk, viszont az egyiptomiakétól eltérő nyelven beszéltek és egészen más szokásoknak hódoltak. Ami pedig a régi egyiptomiak faji mivoltát illeti, ezzel kapcsolatban érdemes az egyik legősibb történelmi dokumentumra hagyatkozni, ti. arra a sztélére, amelyet a jelenlegi egyiptomi-szudáni határon, Wadi Halfánál találtak meg, és amelynek a felirata szerint III. Szeszósztrisz fáraó (i.e. 1887-1850) Núbia meghódítása után megtiltotta a szudáni népeknek, hogy átlépjék a második kataraktát, vagyis az országhatárt jelző második zuhatagot. „Déli határ, amely megvonatott őfelsége, Felső- és Alsó-Egyiptom királya, III. Szeszósztrisz - az istenek adjanak neki hosszú életet és gazdagságot! - uralkodásának nyolcadik évében. Egyetlen fekete se lépje át ezt a határt, akár szárazföldön, akár vízen, olyan nyáj se, amely fekete tulajdonában van, hacsak nem olyan feketéről van szó, akinek megfelelő küldetése van. Nem sújtja őket büntetés, de egyszer s mindenkorra tudtul adatik, hogy a feketék hajói nem hajózhatnak a folyón Heh Szemnehen túl”, olvasható a kőlapon. Ez viszont Bernal és a többi „afrocentrista” fantáziálásától eltérően nem feltételezés, hanem tény. Mégpedig eléggé beszédes.

MD 2007. V. 24.