Bognár József: A legmagyarabb évszázad. Mi történt valójában Mohács után?

A mohácsi csatát követő kort történetírásunk sokáig egészében a hanyatlás, a nemzetpusztulás kezdetének és korának tartotta. Történetírásunk ezen már túllépett, de a közvélemény még mindig így gondolja. Legfeljebb az Egri csillagok és más hasonló témájú s felfogású írások, festmények adnak a kornak egyfajta heroikus szinezetet a pusztulás víziója mellett.

Az ország háromrészreszakadását hatalmaskodó, önző főuraink nyakába szeretjük varrni, mintha ez valami korabeli magyar sajátság lenne. Megfeledkezve olyan szimpla tényekről, hogy például Mohács után azért nem támadt rögtön újra a török, mert Anatóliában, Szíriában pártoskodások, felkelések voltak, s akkor Nyugat-Európa korabeli, a nálunknál semmivel se rendezettebb viszonyairól, még nem is szóltunk.Az a kor ugyanis a feudalizmus világa volt. A helyén kell értékelni. Nem tudatosul bennünk az sem, hogy Mohács után lendül fel a Magyar nyelvű irodalom, s jut teljes diadalra a még Mátyás előtt Zsigmond király udvarában , majd Vitéz János körében meghonosodott reneszánsz életérzés. Ennek az új , egyszerre nagyzerű és tragikus kornak a legizgalmasabb megtestesítóje Balassi Bálint volt.
Az először Itáliában életrekelő reneszánsz óriási, addig lappangó, elnyomott életenergiákat szabadított fel. Valóban újjászületés volt. Titáni nagyságok serege él s tevékenykedik egyszerre, nem csak a művészetek terén. A "maga műfajában" egy Cesare Borgia, egy X. Leó, egy Lodovico Sforza , egy Machiavelli vagy Vespucci semmivel se kisebb, semmivel se kevésbé kétes és egyben ragyogó egyéniség, mint Cellini, Leonardo vagy Michelangelo. Életpályájuk, foglalkozásuk más csak, de teljesítményük semmivel se kisebb. Egyes jobboldali gondolkodók- René Guénontól Molnár Tamásig- a reneszánszot a protestantizmussal együtt hanyatlásként fogják fel. Nekik azonban az a fő problémájuk, hogy az európai történelmet, annak mozgásait , csak alig kétezer évben határozzák meg. Mélyebbre nem hajlandók nézni.
A magyar társadalom is e korban termeli ki az újtipusú, összetett személyiségeket. Érvényesülésük azonban nálunk elsősorban a közélet csataterein zajlik. És sajnos talán ezért kapnak mindmáig sokkal kevesebb pozitív figyelmet, de annál több meg nem értést, kárhoztatást. E kor igazi reprezentánsa az a báró Balassi Bálint, aki összetettségénél, sokoldalúságánál fogva sok itáliai kortársán is túltett, és mintegy az előző gondolatokat is megcáfolva, nem csak a közélet tipikus és ragyogó alakja, de igazi megteremtője a magyar költészetnek. Ő egyszerre hatalmaskodó és tékozló főúr, pártütő és hazafi, olcsó zsoldos és hozományvadász, vérfertőző házasságkötő, lebujok lelkes látogatója, érdekből és meggyőződésból vallástváltogató, istenkereső, bünbánó. Hihetetlen mi fért bele negyven évébe. De ő "csak" az összegzés, az egyszeri megismételhetetlen, a legnagyobb egyéniség a nagy egyéniségek között. Halála is szimbólikus , korának teljes megvalósítója, beteljesítóje és egyben lezárója.
Nálunk a kor igazi meghatározói elsősorban a főurak. Így figyelmünket is leginkább ők kötik le, de adatokat is legtöbbet róluk tudunk. A jó elnyomott és a bűnös elnyomó című haladó- marxista meséken felnőttek borzadállyal gondolnak például egy Perényi Péterre, aki a mohácsi csatából menekülve, ahol amúgy testvére is meghalt, első gondolata és tette mindjárt a mellette elesett utolsó Pálóczi birtokainak megkaparintása volt. Köztük Sárospataké, mely majd az ő és családja uralma idején kezd Bodrog-parti Athénné válni. Báthory István nádor szintén a csatából menekülve, mindjárt kifosztotta az útjába eső pécsi prépostot. De a többiek se különbek. A Gárdonyi regényből ismert Török Bálint, Dobó István, Mekcsey István is hús-vér reneszánsz emberek voltak valójában, nem absztrakt önzetlen hősök. A Gárdonyi- regény egyik negatív figurája, Móré László hibáival és erényeivel sokkal hitelesebben reprezentálja a kor főurait a pozitív hősöknél. Török Bálint többszöri pártcseréjéről, országdúlásairól ismert. Dobó és Mekcsey mindvégig Habsburgpártiak voltak. Utóbbit néhány hónappal a nagy diadal után Sajóvárkonyban - viszályba keveredve- ütik agyon jobbágyok. Előbbi pedig jutalomként az egri hőstettért (hatalmaskodó) eredélyi vajda lett, majd királya ellen lázadó és közben nagy birtokszerző. Leányával majd Balassi Bálint köt vérfertőzőnek nyilvánított (elsőfokú unokatestvérek voltak) érdekházasságot. Szigetvári Zrínyi Miklós és testvére 1537-ben testvériséget fogadott Johann Katzianerrel, Ferdinánd bukott hadvezérével. Együtt szervezkedtek királyuk ellen. Zrínyi aztán gondolt egyet s "testvérét" annak tőrével orvul meggyilkolta, majd szaladt jelenteni az árulást Ferdinándnak, s jutalmul kérte és kapta áldozatának birtokait. Szigetvár polgárai pedig aligha utáltak más földesurukat jobban, mint a rajtuk zsarnokoskodó és velük s értük a halálba menő Zrínyi Miklóst. Hasonló életút jellemezte Nádasdy Tamást, Batthyány Ferencet és Boldizsárt,Czibak Imrét, Pekry Lajost, Serédy Gáspárt, Bebek Györgyöt, a Balassákat s a kor összes fontos figuráját. Nem a rabló ösztön bennük az új. Az elődeiknél és utódaiknál is megvolt, megvan. Őszintébbek voltak, és az élet minden szépsége, izgalma vonzotta őket. Külön említést érdemelnek a Báthoryak. Ez a rendkívül tehetséges egyéneket felmutató család. Oly sokszor rossz hírük az utókornál elsősorban az őket legyőzők propagandája. Elsősorban a rágalmazó Habsburg folklór áldozatai, akik minden eszközzel törekedtek megakadályozni egy magyr királyi dinasztia felemelkedését. Amire akkoriban a Báthoryaknak majd a Rákóczyaknak volt esélyük. Báthory Erzsébet mindennapos koncepciós ügy áldozata. Báthory Annát és Gábort utóda, s talán gyilkosának felbujtója, Bethlen Gábor propagandája feketítette be. Amihez sikeres szépírók (Makkai Sándor, Móricz Zsigmond) népszerű, áltörténelmi regényei is nagymértékben hozzájárultak. Talán csak Báthory Zsigmond esetében beszélhetünk több negatívitásról, mint pozitívumról. Összességében az egész korszak, ugyanazon korszellem megtestesítői ők. E hatalmaskodó urak ugyanakkor már szinte mind tudnak írni, nyomdákat, iskolákat alapítanak. Az első irástudó nők is ekkor születnek. Gyerekeik közül sokan már egyetemre járnak. Mecénások. Épitkeznek, csodálatos kertkultúrákat teremtenek stb. Takáts Sándor már száz éve joggal a legmagyarabb századnak nevezte korukat. Ehhez még annyit azért tegyünk hozzá, hogy a legsikeresebb viszont a X. század volt. És akármilyen meglepőnek hangzik, de a három részre szakadt ország ekkor legalább annyira gazdagodik, mint pusztul.A XVI. század második fele addigi történelmünk első olyan korszaka, mikor külkereskedelmünk pozitiv mérleget mutat, ami elsősorban a hatalmas marha-, kisebbrészben a bor-, a gabona-, a réz-, és a sókivitel miatt volt. A tizenöt éves háborúig (1591-1606) az egész ország gazdagodik anyagiakban és szellemiekben egyaránt. A hódoltsági területen is virágoznak a mezővárosok. Az országban pedig nincs halálhangulat, noha tényleg élet-halálharcot vívunk a sokszorosan erősebb törökkel. Elsősorban a virtus élteti őket, bár nyilván ebbe a veszélyérzetből jó esetben fakadó életösztön is belejátszott. De elgondolkodtató, hogy mennyire más ehhez képest a magyar közhangulat, életszemlélet a XVII. században. Ami már tényleg a romlás százada, minden hősiessége ellenére is. Nem csak az ország pusztult el a nagy háborúban, de valami belül, a lelkekben is eltörött...
Az európai, pontosabban az itáliai reneszánsz az 1500-as évek elején a tetőponton volt. Róma újra tényleg a "világ fővárosa". Szellemileg talán a bizánci filozófus, Pléthon által vágyott szellemi univerzalizmus küszöbén áll a Ficino és Pico della Mirandola vezényelte platonizmus köntösében. Mikor egy kis provinciális helyzetű és világszemléletű német szerzetes, bizonyos Luther , felháborodva a búcsúcédulák körüli korrupción ( jellemző, hogy ő az egészből csak ennyit látott ) az Egyház és az emberek "jobbitása" érdekében mozgalmát megkezdte. Figyelemreméltó, hogy valódi szellemek, például Janus Pannonius is már hatvan évvel Luther előtt említi a búcsúcédulákat, de ő csak gúnyolódott a hiszékenyen. Eszébe se jutott az egész nagyszerű folyamat megkérdőjelezése. A kor legjelentősebb szelleme, Erazmus se ingott meg emiatt, megmaradt katolikusnak. Luther tanítása, hála az akkor már létező nyomtatásnak ,villámgyorsan terjedt. Fellépésekor német földön már vagy száz nyomda működött. Elsősorban ezért volt ő sikeresebb az előtte fellépő vallásreformátoroknál. Ez a fajta újvallásosság aztán bölcseleti igazolást is nyer majd néhány évtized múlva az antik bölcselet dekadens vonalából származó , Justus Lipsius nevével fémjelzett újsztoicizmus által. Magyarországon a XVI. század végére az ország lakóinak túlnyomó része már protestáns. Luther mindent a bün és büntetés szűk perspektívájában látott. Elsősorban az életöröm hiányzott belőle. Tőle ered az az épületes megállapítás, hogy a török Isten büntetése a bünös keresztényeken... És ez talán tőlünk nyugatra alig volt több holmi stiláris dörgedelemnél. nálunk a protestáns prédikátorok véresen komolyan vették, s számtalanszor vágták az elszánt és mindent kockáratevő, feláldozó, harcoló nemzet szemébe. Az addig tiszta lelkiismerettel hazájukért harcolók lelkében elültették a büntudat érzését. Kezdték úgy gondolni, hogy talán nem is jogos az ő harcuk. Prédikátoraink e lutheri megállapítást aztán továbbfejlesztették, egész létfilozófiát ragasztottak hozzá. Már Németh László is megállapította Szabó Dezső nyomán, hogy tőlük származik a bünös és jogosan bünhődő nép fogalma, a zsidó és a magyar sors közötti biblikus párhuzam gondolata, az ószövetség kihangsúlyozása az újszövetség ellenében, ami egyfajta gyökérkutatás volt, a zsidó és a magyar nyelvrokonság "felfedezése" , eredettudatunk bibliai alapokra helyezése, továbbá a nemzethalál víziója. Ez a nyelvrokonság egyébként nem magyarországi specialitás volt, a holland vagy az angol prédikátorok holland-zsidó illetve angol- zsidó nyelvrokonítással verték el jobb sorsra érdemes idejüket. Prédikátoraink a Habsburgok általi nemzetírtásról beszéltek, noha az legfeljebb csak mérsékelt- összességében néhányszáz fős- protestánsírtás volt. És akkor még nem is szoltunk a katolikusírtásokról. Vagyis önmagukat, vallásukat azonosították a nemzettel, vallási érdeküket összekeverték a nemzeti érdekkel. Ami még azután is megmaradt, mikor már a lakosság többsége rekatolizált.(Nem kellően értékelt az a tény, hogy a XVI. század végi többségében protestáns magyarság lutheránus volt, nem református. Csak később a rekatolizálás köztük volt hatékonyabb. Aminek az lett a végeredménye, hogy jelentőségben később és mindmáig a reformátusok mögé szorultak. Érdekes végigvenni a rekatolizáló lutheránus és református főiri családok legjelentősebbjeit. Lutheránusból lettek újra katolikusok: Esterházyak, Forgáchok, Révayak, Batthyányak, Zrínyiek, Nádasdyak, Czoborok, Nyáryak, Balassák, Illésházyak, Széchyek, Csákyak, Thurzók. Reformátusból a Rákóczyak és az ecsedi Báthoryak.) Magyarnyelvű kultúránk javarészt protestáns gyökerű, ezért azt is ez a fajta finitizmus hatja át. Azóta téma a nemzethalálé, a magyarság pusztulása, az állandó önmarcangolás. Ami éppen a gondolkodás önszuggessziója révén, mai elferdült nemzettudatunk legfontosabb megalapozója lett. E protestás gondolat általánossá válását szellemi életünkben jól mutatja, hogy ebből nőtt ki az ateista Németh László mélymagyar elmélete éppenúgy, mint a katolikus Prohászka Lajos "bújdosó magyar" koncepciója. Innek kap a magyar létfelfogás tragikus megalapozottságot. Még az egyedül vagyunk érzése is ettől oly lehangoló, noha egészséges gondolkodással éppen különösségünkre, egyediségünkre kellene ezáltal büszkének lennünk.De mi szeretünk mindent negatívan látni. Mai, nemzethalált vízionálóink is az egykori prédikátorok szellemi örökösei. S ha manapság némileg több is talán az igazságuk mint elődeiknek, a halált szinte követelő létszemléletért ők is felelősek.
Reneszánsz lelkületű honvédő hőseink tudtak bizonyos dolgokat. Elsősorban a tőrténelem tanítását arról, hogy sohasem szabad, feladni, pánikba esni. Minden helyzetből van kiút. A legnehezebből is elsősorban a szívós élniakarás segít ki. Ha viszont a jövönk, mert úgy gondoljuk, hogy a halál, akkor meg is halunk, beteljesítve saját vágyunkat.

2006. II. 15