Dominique Venner: A szövetséges hatalmak második világháborús győzelmének máig tartó anomáliái

Hitler az európai földrész teljességére kiterjedő és a keleti élettérre támaszkodó nagy Németországról álmodott. Philippe Masson szerint ez az álma « egy kettős zsákutcába ütközött, és a diplomáciai kiút hiánya lényegében a nyugatiak akaratától függött ». 1943 januári casablancai kijelentése értelmében Roosevelt, Churchill egyetértésével, el akarja taposni a Reichet, hogy elkerüljék 1918 kétértelműségeit. Németországnak teljesen legyőzöttnek és megsemmisítettnek kell éreznie magát. Ezután az országot nácitlaníthatják és a rezsimmel tévesen azonosított katonai kaszt eltűnhet. A katonailag szétzúzott Németországot véglegesen meggyöngítik és szétszedik.

Roosevelt egyáltalán nem aggódott amiatt, hogy egy óriási ürességet hoz létre Európa szívében a győztes Szovjetunióval szemben. A szükségszerűség részben igazolja ezt a politikát. 1941. június 22. óta a Szovjetunió képviseli az angol stratégia tengelyét, még az Egyesült Államok hadba lépése előtt. A « nagy szövetség » jelenti az egyedüli módszert az angolszász hatalmak számára Németország legyőzésére. A keleti front egészen a háború végéig leköti a Wehrmacht kétharmadát.

A szövetségesek 1945-ös győzelme számos súlyos következményekkel járó kétértelműséget eredményezett. Azt mondták, hogy ez a demokráciák győzelme volt a nácizmus fölött. Valójában Sztálin győzelme volt, amelyet az angol-amerikai demokráciák oldalán aratott. Egyszerűbb lenne minden, ha a második világháborúban, amely a Szovjetunió és az USA hadba lépése után valóban ideológiai háborúvá vált, « totalitarizmusok » és « demokráciák » csaptak volna össze. Valójában azonban, a szokásos kifejezést használva, két « totalitarizmus » volt: a náci és a kommunista, és a « demokráciák » csak úgy tudták eltaposni az elsőt, hogy szövetkeztek a másodikkal, amely még rosszabb volt. A cél az volt, hogy véglegesen befejezzék azt, amit 1919-ben elkezdtek: a német hatalom likvidálását, amely a földrész szíveként a fő akadályát képezte a kereskedelem és az angolszász utópia globális kiterjedésének(1).

A Sztálinnal való szövetségnek súlyos következményei lettek. A kommunizmus az « antifasizmus » végtelenül rugalmas fogalmába burkolózott, amelyet Sztálin azért talált ki, hogy palástolja a saját bűneit, és azt állítsa, hogy egyrészt nem lehetünk egyszerre náciellenesek és antikommunisták, és hogy másrészt egy jó antifasiszta szükségképpen egy (kommunista) társutas. Az Élet és sors c. regényében Vaszilij Grosszman elképzelte, hogy mit gondol a Kreml ura a győzelem után, amit aztán François Furet átvett: « Ez volt a diadala órája. Nemcsak a jelenlegi ellenségét győzte le, hanem a múltját is. A pázsit dúsabb lesz az 1930-as sírokon a falvakban. A hó és a jég a sarkkörön túl csöndes marad. Jobban tudta mindenki másnál a világon, hogy a győzteseket nem ítélik el(2). »

Kétségtelen, de bele kell ebbe törődni? Franciaországban több neves értelmiségi, akik ifjú korukban kommunisták voltak, vagy majdnem, François Furet, Stéphane Courtois(3) vagy Alain Besançon, szót emeltek az emlékezetkiesés ellen, amely nagyon egyenlőtlenül kezeli a XX. század két zsarnokságát. « A nácizmus, noha teljesen eltűnt több mint egy fél évszázada, írja Alain Besançon, egy jogos utálat tárgya, amelyet az idő egyáltalán nem gyöngít. A kommunizmus viszont, noha teljesen friss és csak legutóbb bukott meg, amnéziát és amnesztiát élvez, amellyel csaknem egyhangúan egyetértenek nemcsak a hívei, hanem a legelszántabb ellenségei, sőt még az áldozatai is. Egyikük sem találja illendőnek kihúzni őt a feledésből(4). »

Alain Besançon, akit megdöbbentett ez az aránytalanság, vette a fáradságot, és átnézte az egyik nagy esti újság dokumentációs anyagát, és megszámolta, hogy hányszor történt utalás a háborús győztesekre és vesztesekre 1990 és 1997 között, vagyis hét év alatt. A « nácizmus » témája 480 alkalommal tér vissza, a
« sztálinizmusé » hétszer. Auschwitzot 105 alkalommal említik, az ukrajnai éhség-genocídiumot (kb. hatmillió halott 1933-ban) egyszer sem (5). Hogy ez tudatos vagy tudattalan az újság részéről, mindenképpen ékesszóló, és befolyásolja a kollektív emlékezetet azok tudtán kívül, akiket megcéloznak.

Jegyzetek:

1) Georges-Henri Soutou, L'Or et le sang. Les buts économiques de la Première Guerre mondiale, Fayard, Paris, 1989.
2) François Furet, Le Passé d'une illusion, Robert Laffont/Calmann-Lévy, Paris, 1995.
3) Stéphane Courtois nem kommunista volt, hanem szélsőbaloldali. Az ő irányításával tették közzé 1997-ben A kommunizmus fekete könyvét. Néhány évvel később egy újabb könyvben felfedte, hogy Franciaországban milyen akadályokba ütközött a Fekete könyv terjesztése (Du passé faisons table rase, Robert Laffont, Paris, 2002).
4) Alain Besançon, Le malheur du siècle. Communisme — Nazisme — Shoah. Fayard, 1998 és Perrin collection Tempus, Paris, 2005, p. 10.
5) Alain Besançon beszéde az Institut de France nyilvános ülésén, 1997. október 21-én. Megjelent in Le malheur du siècle, op. cit., p. 157.

Sztálinból teljesen hiányzott a személyes karizma. Kremlbeli irodájába zárkózva éjjel-nappal titkos manővereket sző, tömegmészárlásokat tervez, és sohasem beszél a szovjet néphez, amely csak a propaganda-fényképekről ismeri őt. Hatalma egy láthatatlan maffiózóéra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy ez a maffiózó egy hithű, valódi bolsevik, aki kész az ideológiája megvalósítására, még ha ehhez ki is kell irtania az orosz nép felét. (...) Hitlerhez viszonyítva Sztálin sokkal véresebb zsarnok volt, aki ráadásul borzasztóan fenekedett a saját népére, amit a III. Birodalom vezére nem tett, a zsidók kivételével. Történelmi szinten azonban, nevezetesen a külpolitika irányításában, a hatalmi játszmában és a háborúban, sokkal nagyobb kaliberű volt német ellenfelénél. Azt lehet mondani, hogy ebből a szempontból - természetesen minden erkölcsi értékítéletet mellőzve - kétségtelenül ő volt a XX. század legügyesebb és legálnokabb politikusa. Az a stratégia ugyanis, amelyet 1933-1934 körül felvállal, a számítás, a türelem, a cinizmus és a ravaszság modellje, és egy olyan elsöprő győzelem szentesítette, amely nem volt kezdettől fogva bebiztosítva. Ennek a stratégiának antifasizmus a neve”

Dominique Venner, Le Siecle de 1914. Utopies, guerres et révolutions en Europe au XXe siecle, Pygmalion, Párizs 2006

(Ford.: Hep Titusz)