Gazdag István: Vizuális kultúrsalak (Filmszemle II.)

A normál környezetszennyezésben éllovasnak számító Egyesült Államok (ld. kiotói egyezmény felmondása) a szellemi környezetszennyezés terén is egyedül viszi a prímet, és a káros anyag kibocsátás tekintetében már itt is régóta áthágta a tolerálható mértéket. Az amerikai kultúrsalak elsősorban a filmeken keresztül árasztja el a világot, hol drasztikus nyíltsággal, hol a tudatalattira ható rafinált alattomossággal terjesztve az USA névre hallgató kolibri-agyú izomkolosszus infantilis fantazmagóriáit.

Csupán emlékeztetőül néhány jellemző klisé azok közül, amelyek az amerikai filmesek eszköztárában szinte mániákus rendszerességgel köszönnek vissza: a németek „nácik”, az olaszok „maffiózók”, a japánok „fanatikusak”, az írek „iszákosak”, az oroszok „kommunisták”, az arabok „terroristák”, a franciák „semmirekellők”, a mexikóiak, a kubaiak és a többi latínók pedig csak arra jók, hogy a házi munkát elvégezzék... Túlzás nélkül állítható, hogy az amerikai filmekben szisztematikus és leplezetlen faji, vallási és fehérellenes uszítás folyik. Kivételezett bánásmódot egyedül a zsidó-angolszász-néger „szentháromsághoz” tartozók élveznek, ők viszont – mint majd látni fogjuk – gyomorforgatóan gusztustalan tálalásban.
A második világháború befejeződése óta kötelező szabály, hogy Jahve „választott népéhez”, a „Föld sójához”, „idősebb testvéreinkhez” (II. János Pál dixit) a filmekben is csak a legmélyebb hódolattal szabad közeledni, őket születési alapon illeti a hozsanna, nem is beszélve a rengeteg „jótéteményéről”, amelyben az idők kezdetétől részesítik a világot. Nem kedvez az objektív – tehát ipso facto antiszemita – megnyilatkozásoknak az a tény sem, hogy az amerikai filmipar lényegében zsidó kézben van. Erről empirikus úton is meggyőződhet a néző, ha figyelmesen végigolvassa a filmek után lefutó végefőcímeket, amelyekből még a vaknak is feltűnik, hogy ha a főszereplő nem zsidó, akkor az a rendező, de ha ő nem is, akkor legalább a producer, és ha véletlenül még ő sem, akkor a forgalmazók bizonyosan azok, és így az „ördögi kör” mégiscsak bezárul...
Az angolszászoknak Ahasvérus befogadásáért, dédelgetéséért és védelmezéséért, mintegy „gazda népként” jár az elismerés, ráadásul ők még nem etnomazochisták – mint a fehér népek többsége, közülük is leginkább a jelenleg Németország területén élő flagellánsok –, vagyis nem igazán szeretik, ha sértegetik, gyalázzák és rágalmazzák őket. Ami pedig a „Nap fiait”, vagyis a munkaterápiás célzattal Afrikából Amerikába telepített feketéket illeti, őket tisztán anyagi megfontolásból kímélik. A fehérektől elszenvedett múltbéli sérelmeiket – a jól bevált gyakorlathoz híven – csillogó üveggyöngyökkel, ti. sematikusan pozitív filmbéli ábrázolással kompenzálják. Ez ugyanis lényegesen olcsóbb megoldás, mintha a zsidók mintájára őket is rákapatnák a pumpolásra.
Itt van mindjárt ez a geil-képű, abderita Eddy Murphy, aki minden filmjében a fehérek rovására poénkodik a tőle megszokott bunkósággal, az érintett idióták pedig remekül szórakoznak magukon. Erősen kétséges, hogy a négerek is megőriznék a humorérzéküket, ha mondjuk egy Leslie Nielsen az ő kifigurázásukra specializálná magát, és nem vetnék be szokásos nyomásgyakorló arzenáljukat (filmbojkott, petíciózgatás, utcai zavargások stb.). Lefogadhatjuk, hogy Manhattan-beli penthouse-ából Jesse Jackson tiszteletes is nyomban ellátogatna valamelyik gettó bejáratához és a tv-kamerák előtt dörgedelmes hangon ítélné el a tűrhetetlen faji uszítást, Kofi Anan kikérné magának az ENSZ közgyűlés plénuma előtt, Michael Jackson pedig tiltakozásul felfüggesztené nyilvános fellépéseit – a fehér bőrű kisfiúk legnagyobb sajnálatára.
Most pedig jöjjön a politikailag inkorrekt „filmográfia”...
A fiatalkorúak börtönében Vikinget, a szőke, kék szemű góliátot megruházza Horovitz, a kis vörös zsidó, ez a két lábon járó mopszli kutya, aki egyébként az ír kölyökgengszter főhőst alakító Sean Penn jobb keze (Nehézfiúk). A Közönséges bűnözőkben mindenre elszánt, „vadállati kegyetlenségű” magyarokkal (vö. Hitler „utolsó csatlósai”) riogatják a nagyérdeműt, a „főgonosz” azonban egy Kayser Sosey nevű török, aki „őrült gyilkos, az apja pedig állítólag német” (helyben vagyunk!). A Hálószoba ablak vérszomjas kéjgyilkosa tipikus árja pofa (szőke haj, kék szem), aberrált arckifejezéséből ítélve előző életében csakis Hitlerjunge lehetett. Aki viszont lebuktatja, humanista zsidó pónem: Steve Guttenberg önalakításában. Németül beszélő terroristák Washington lerombolását tervezik, el akarnak pusztítani nyolcmillió embert és zsebre vágni egymilliárd dollárt. A rendkívül kifejezéstelen – ám annál szúrósabb – tekintetű Steven Seagal elbánik a bandával, a kötelező néger segéderő asszisztálása mellett (Száguldó erőd). A Stallone-Sutherland páros által fémjelzett A bosszú börtönében című PC-giccsben mindenki aljas szemét, akinek a bőrszíne egy árnyalattal is világosabb a kafferbivalyénál. A pozitív főhőst alakító Stallone kizárólag a négerek körében számíthat segítségre és emberségre, akár rabokról, akár börtönőrökről legyen is szó. Záróképként egy utánozhatatlanul szirupos jelenet: a brutális külsejű, ámde érző szívű néger börtönőr kikíséri a szabaduló Stallonét, aki így búcsúzik el tőle: „Hiányozni fog, százados úr. – Miért? – Mert fotogén a mosolya (sic!)”.
Pitiáner és szellemileg retardált fehér bűnöző (aki még a nyakkendője megkötésére is képtelen) és befutott néger egyetemi tanár (Broadway-sikerdarab szerzője, értelmiségi származás) mélyen szántó csevelyt folytat a faji kérdésről, majd kebelbarátokká válnak – éljen a realizmus! alapon (Amos és Andrew bilincsben). A „faji-szadi” műfajú (vagyis a faji indíttatású szadista leszámolásokat propagáló) Az igazság ökle c. borzadályban a főhős néger zsarunő a szó szoros értelmében szétveri a fehér drogdílerek bandáját, miközben kénytelen eltűrni fehér kollégái szexista dumáját, pedig legszívesebben „tökön lőné őket, de nagyító nélkül ez egyszerűen lehetetlen” (idézet őnagyságától). A sztori megkoronázásaként, és hogy teljes legyen a katarzis, ez a dromedár megéra végez fehér bőrű, szőke hajú alteregójával is. A Delta Force Kommandó primitív zsidópropaganda, a ‘70-es évek NDK-jának stílusjegyeit megjelenésében konzerváló Chuck Norris főszereplésével. Legjellemzőbb epizódjában a katolikus pap önként csatlakozik az arab terroristák által elkülönített zsidó túszokhoz, azzal a felkiáltással, hogy „Jézus is zsidó volt”. Ugyanerre a tematikára rímel a Túszjárat sztorija, amelyben a bölcs öreg zsidó érzékletes élménybeszámolóban von párhuzamot az arab repülőgép-eltérítők és a nácik között, útitársa, egy szimpatikus néger egyetértő bólogatásától kísérve.
A magyar hadsereg (!) tisztjének és cinkosának, a Jeremy Irons alakította pszichopata egykori Stasi-ügynöknek a New York-i Központi Bank aranykészletére fáj a foguk, Bruce Willis és elmaradhatatlan néger „ikertársa” azonban gondoskodik róla, hogy bele is törjön. Nyilván a megfelelő hangulati kondicionálás végett a szadista külsejű negatív figurák gyakran német szavakat kevernek társalgásukba, miközben a néger folyamatosan a fehéreket gyalázza. A német-magyar banda elvetemültségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy teljesen öncélúan, csupán a hecc kedvéért fel akarnak robbantani egy néger általános iskolát (Die hard - Az élet mindig drága). A Mátrixban egy Morpheus nevű, intelligensnek álcázott néger szkinhed (a filmekben egy szkinhed is csak akkor lehet intelligens, ha néger) mint megváltó akarja megmenteni a világot a technozsarnokságtól, miközben a „Hálózat” alkalmazásában álló ügynökök „Gestapo-módszerekkel” igyekeznek fenntartani a mátrix-hatalmat. Ebben a súlyosan agykárosító kiber-limonádéban odáig fajul a politikai korrektségnek való behódolás, hogy a csalhatatlan, bölcs „orákulum” is egy néger háziasszonyban testesül meg. Az objektíve legbölcsebb gondolat mindazonáltal – nyilván a filmkészítők szándékával szöges ellentétben – az egyik „ügynök” száját hagyta el az emberi nem és a komputervírus közötti hasonlóságot felállító tézis formájában.
A szellemi serdületlenség szimptómáitól szabadulni képtelen amerikaiak azonban a háborús filmek kategóriájában vetik el leginkább a sulykot. A Halálhágóban a történelem egyik „legdicsőségesebb” hadjáratának állítanak emléket, amelynek során a világ legerősebb hadereje, az amerikai armada akasztott tengelyt a világ egyik legkisebbjével, a grenadaival, illetve – valamelyest maguk a filmkészítők is tisztában lévén a helyzet tragikomikumával, az alkalomhoz hamisított verzióban – a kubaival, amelyet azután egy villámháború során tönkre is vernek. Eddig a fantáziálás, ezzel szemben, ha Grenadát valóban a kubai reguláris erők védték volna, és nem csak néhány tucat internacionalista önkéntes, akkor valószínűleg még ma is tartana a harc, hacsak az elkerülhetetlen emberveszteségek miatt (a háború már csak ilyen!) a jenkik szokásukhoz híven időközben be nem dobták volna a törölközőt, ahogy Vietnamban, Libanonban, Szomáliában is tették... A 99-es alakulat című, igaz történetként reklámozott tudománytalan-fantasztikus kutyakomédiában az amerikai hadsereg néger pilótáinak állítólagos második világháborús „hőstetteivel” kábítják magukat (és az effélére vevő gyöngeelméjűeket), amint Kunta-Kinte és törzsbelijei a Luftwaffe ászaira vadásznak, a gaz fehér übermenschek pedig hullanak, mint a legyek, um so schlimmer für die Tatsachen (ami asszociatív szabadfordításban kb. annyit tesz, hogy álmodik a nyomor). Ez már egyenesen szánalmas... Ha így megy tovább, előbb-utóbb a mai idők elvárásaihoz igazított feldolgozás készül mondjuk a német V2-programról is, amelyből majd kiderül, hogy Wernher von Braun valójában Nobel-díjas néger tudósoktól „nyúlta le” a rakéta-technikai kutatásaihoz szükséges éceszt… Hasonlóan patológiás önámítás folyik a James Belushi főszereplésével forgatott Szaharában is, amelyben a szimpi néger belefojt egy náci tisztet a homokba, a kevésbé szimpi (elvégre jenki szemszögből nem a mi kutyánk kölyke) francia pedig leszúrja a fehér zászlóval közeledő német parlamentereket. Épületes!
Visszatérve a hétköznapi amerikai gengszterizmus területére, a Mint a tűz c. produkcióban Brandon Lee is csak olasz bűnözőket apríthat, négerekre vagy zsidókra ő sem emelhet kezet. Néger szereplő egyébként kizárólag FBI-ügynökként látható a filmben, a kretén olasz maffiózók spagettit zabálnak és telefonon rendelik meg a gyilkosságokat. Magáért beszél a Columbo egyik epizódjában felgöngyölített rablóbanda etnikai összetétele is, amely két olaszból, egy írből és (nyilván véletlenül) egy zsidóból áll, akiről viszont sietve közlik, hogy „csak egy zöldfülű, ez volt az első balhéja”. (Na ja, ez evidens, csupán rossz társaságba keveredett.) A realitásnak tett eme kis engedményt rögtön korrigálják is azzal, hogy a Gyilkosság villanófényben c. paródiában a vagány zsidó fotós „amerikai életeket ment” az olasz maffia ellenében, és ez biztos igaz, hiszen ő maga mondja. A zsidó szívjóság és önzetlenség ábrázolása egyenesen metafizikai tartományba szublimálódik a Pókerarcokban, ahol a kártyaadósságba keveredett joghallgatót professzora, a Legfelsőbb Bíróság bölcs, öreg és zsidóságát fennen hangoztató bírája húzza ki a slamasztikából egy tízezer dolláros kölcsönnel.
Újabban persze már az európai filmesek is igyekeznek felvenni a tengerentúlról diktált tempót. A globalista rendszergazdák egyengondolat-iskolájába iratkozott franciák és olaszok mellett a jelenlegi pszeudonémetek is a legjobb tanuló címre pályáznak (őket ráadásul az echte német eleik által 1933 és 1945 között begyűjtött „rossz jegyek” kijavításának a vágya is fokozott stréberkedésre ösztönzi).
Az elveszett fiú c. amerikai-angol-francia koprodukcióban a francia magánkopó egy Londonban eltűnt fiú után nyomoz, közben bepillantást nyer a pedofil pornó-bizniszbe. Az aljas, velejéig romlott főstrici ragadványneve magától értetődően az „Osztrák” (úgymint Hitler, Haider stb.), és még csak véletlenül sem az „Albán”, az „Angol” vagy esetleg a „Belga”, ami legújabb ismereteink szerint némileg közelebb állna a valósághoz (a Dutroux- és egyéb ügyek fényében). Végül pedig a slusszpoén: a jófiú, aki az egész bűnszervezetet lebuktatja, egy Leon Spitz nevű zsidó! A Belmondo címszereplésével készült Staviskyban egy Sztaviszkij és egy Trockij nevű illető élettörténetének plutarkhoszi ihletésű párhuzamos bemutatásával szembesülhetünk. Az előbbi a múlt század talán legnagyobb intellektuális bűnözőjeként kis híján csődbe döntötte az egész francia államháztartást, miután végigszélhámoskodta egész Európát (köztük Magyarországot is), miközben az utóbbi a múlt század kétségtelenül legnagyobb politikai bűnözőjeként és a Vörös Hadsereg főkomisszárjaként Oroszországban rendszerbe állította a terrort. Származásukon (mindketten ukrajnai zsidók voltak) és gátlástalanságukon kívül az a közös bennük, hogy bizonyos ideig egyszerre „boldogították” Franciaországot jelenlétükkel és ténykedésükkel – a filmben természetesen a lehető legpozitívabb színben feltüntetve. Az egyébként kiváló olasz filmsorozat, a Polip utolsó epizódjában („csak az a vég, csak azt tudnám feledni...”) a haldokló Davide felügyelőnek már nincs ereje kinyírni az exnáci bankárt, az európai kábítószer-kereskedelem okkult mozgatóját, aki ráadásul elorozta egy zsidó holokauszt-áldozat személyazonosságát, helyette Tamo Cariddi, a bűnbánó maffiózó teszi rá a bilincset egy émelyítően melodramatikus monstre-jelenetben. Az Alphanaum - Vakon bevetésen c. német(országi) krimiben Rosenkranz, a szimpatikus rendőrfelügyelő zsidó, akinek „lelke van”, és ezért megtagadja a „lelketlen” ügyésznő bevetési parancsát. Mellesleg, de egyáltalán nem mellékesen, a vakvezető kutya az Einstein névre hallgat. Jómódú, középosztálybeli német polgár rasszista ízű megjegyzést tesz vakbélgyulladásban meghalt néger cselédjére. Röviddel később elnyeri méltó büntetését, ugyanis megölik. Egy nagy véres kés marad a tett színhelyén. „Aki ilyen nyomot hagy, az nem lehet hidegvérű, elvetemült gyilkos”, morfondíroz a nyomozással megbízott női (német-török) vegyes páros egyik tagja. „Talán nem is volt gyilkosság, csak halált okozó súlyos testi sértés”, mentegeti a potenciális elkövetőt a másik (hiszen csak egy „rasszista” német az áldozat, aki azt kapta, amit megérdemelt – szuggerálja az épületes kis dialógus). Végül pedig, hogy haló poraiban is maximális legyen az áldozat bűnhődése, megtudjuk, hogy b. neje néger szeretőt tartott. Az egyik zsaruszuka ezután saját lakásán rejtegeti a gyilkosság elkövetésével tévedésből gyanúsított négert, a halott lány fivérét, mígnem kiderül, hogy a tettes valójában anyuci volt, aki a bűntett „csekély társadalmi veszélyességére” való tekintettel nyilván megússza enyhe büntetéssel (Lányok tűzvonalban). Mi ebből a tanulság? Jaj nektek rasszista férjek! Nem elég, hogy hitvesetek megcsal egy négerrel, de meg is öl, és ráadásul meg sem bűnhődik! Nem úgy, mint a többszörös gyilkos „igazságosztó” egykori rendőrtanonc, akiből pszichés okokból nem lehetett rendőr, tudniillik „fasiszta lelkülete” miatt. Ő megkapja a magáét, úgy kell neki, jöhet a katarzis (A zsaru mattot ad).
A léleknemesítőnek szánt fikciók és tanmesék után következzék egy igaz történet, a William A. Graham rendezte Hajsza a gyilkos után, amelyet az előbbiekkel egy lapon sem lehet említeni. Kész csoda, hogy elkészülhetett, hogy forgalomba kerülhetett, hogy az HBO Magyarországon is bemutatta! Ez az egészen rendkívüli és az utóbbi évek filmtermésében páratlannak nevezhető alkotás, amelynek a megtekintéséhez erős idegzet és komoly önuralom szükségeltetik, alkalmas arra, hogy szinte a paroxizmusig korbácsolja a néző judeofób érzelmeit (akárcsak valaha Veit Harlan klasszikusa, a Der Jud Süss). Íme, a történet dióhéjban: egy Ira Einhorn nevű zsidó hippi, egyetemi oktató és környzetvédő aktivista, az agykontroll technikák specialistája, ez az önmagát „planetáris enzimnek” tituláló pszichosarlatán (egyébként Uri Geller cimborája) elcsábítja, totális szellemi-érzelmi függésben tartja, a legváltozatosabb eszközökkel terrorizálja, majd – a szakítást megelőzendő – bestiális kegyetlenséggel meggyilkolja a pennsylvániai középosztálybeli családhoz tartozó Holly Maduxot, majd mint aki jól végezte dolgát, zavartalanul éli tovább világát. A rendőrség hivatalosan eltűntnek nyilvánítja a lányt, a szülők azonban ebbe nem nyugszanak bele, és megbíznak egy nyugalmazott FBI-ügynököt a nyomozás folytatásával. 18 hónappal később Holly mumifikálódott testére egy ládában bukkannak rá, Einhorn lakásán, aki ennek ellenére ártatlanságát hangoztatja és CIA-összeesküvésről hablatyol, áldozata apját pedig lenácizza. (Az apa öngyilkos lesz, az anya egy évre rá meghal.) Befolyásos támogatói közbenjárására óvadék ellenében szabadlábra helyezik. Ezt kihasználva, Edgar Bronfman (viszkigyáros és zsidóvezető) elvált feleségének az anyagi támogatásával külföldre szökik. Távollétében életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik, ő azonban 18 éven keresztül Európában bujkál, mígnem 1997. június 13-án egy franciaországi farmon akad horogra, ahol akkori barátnőjével éldegélt. Franciaország különböző jogi természetű kifogásokra hivatkozva megtagadja kiadatását. Eddig a film sztori...
Epilógus: A Le Monde 2001. július 21-i száma szerint Ira Einhornt hosszas jogi csűrés-csavarás után, a gyilkos és támogatóinak minden trükkje és manipulációja ellenére – amibe egy, a médiának szánt véres-kecsapos öngyilkossági szimuláció is belefért – végül mégis kiadták az Egyesült Államoknak, ahol valószínűleg újratárgyalják az ügyét.

MF 2001. IX. 20.