Gazdag István: Kartácsok 2008. III.

1. Egy múlt év decemberében közzétett felmérés a rasszizmus növekedéséről, amelyet az etiópiai zsidó kisebbséggel szembeni diszkriminációt és antiszemitizmust tanúsító cselekménysorozat előzött meg, ismét felélesztette a vitát Izraelben erről a mindeddig jobbára szőnyeg alá söpört jelenségről. A Polgári Jogok Izraeli Szövetségének (ACRI) legújabb közvélemény-kutatása szerint az izraeli zsidók 75 százaléka nem lenne hajlandó ugyanazon épületben lakni egy arabbal, 50 százalékuk pedig úgy véli, hogy az arabok nem érdemelnek ugyanolyan jogokat, mint a többi állampolgár. Az izraeli zsidó fiatalok kétharmadának az a meggyőződése, hogy az arabok kevésbé intelligensek, mint ők, ráadásul pedig műveletlenek, koszosak és erőszakosak. Mindeddig a palesztin kisebbséggel szembeni ilyesféle előítéleteket elkerülhetetlennek tartották Izraelben, és sohasem váltották ki az állami szervek felháborodását. „Az izraeli arab népesség nem élhet tovább ily módon, és az izraeli zsidó népesség sem élhet tovább ilyen statisztikákkal”, reagált ez alkalommal a felmérés eredményére Ghaleb Majadle, a kormány arab származású kulturális és sportminisztere. Ze’ev Boim építési miniszter is bírálta a felmérést, de némileg más szempontból: „Mivel az arabok a kisebbség, tehát minden a zsidó többség hibája. A polgári jogoknak ugyanazoknak kell lenniük mindenki számára. Fel kell azonban tenni magunknak a kérdést, hogy mi történik az ő oldalukon, milyen a kisebbség viselkedése a többséggel szemben? Vajon a zsidók beléphetnek és élhetnek-e olyan épületekben, sőt kerületekben, ahol az arabok laknak?” Az előítéletesség azonban távolról sem csak az izraeli arab népesség megítélésére korlátozódik, hanem a bevándorolt etiópiai zsidókat, az ún. falasákat is sújtja, akiknek az alijázását maga az izraeli kormányzat szervezte meg és hajtotta végre három évtizede. Nemrég az izraeli média számos olyan szegregációs esetről számolt be, amelyekre az iskolai rendszerben került sor. Például az egyik Petah Tikva-i (Tel-Aviv szegénynegyede) vallási iskolában négy falasa tanulót a többiektől elkülönítve oktattak és étkeztettek, mert nem tartották őket eléggé vallásosaknak. Az ilyesféle esetek és az ultraortodox zsidók elleni, jobbára orosz bevándorlók által elkövetett egyre gyakoribb támadások nyomán előbb-utóbb Izraelben is elkerülhetetlenné válik egy, az antiszemita és rasszista cselekményeket büntető törvény életbe léptetése, amelyekkel szemben a zsidó állam mindeddig immúnisnak hitte önmagát.
2. Ugyancsak múlt év decemberében készült az a felmérés, amely szerint a három legfontosabb amerikai etnikai kisebbség, a spanyol ajkúak (latinók vagy hispanók), a négerek és az ázsiaiak egyáltalán nem bíznak egymásban, és előítélettel viseltetnek a más faji kategóriához tartozó amerikaiak iránt. Mint az a három etnikai főkategóriához tartozó 1105 felnőtt állampolgár körében végzett közvélemény-kutatásból kiderült, a hispánok 44 százaléka „retteg az afro-amerikaiaktól, mert ők felelősek a bűncselekmények többségéért”. Ugyanezt a véleményt az ázsiaiak 47 százaléka hangoztatja. A megkérdezett négerek több mint fele és a hispanók 46 százaléka úgy véli, hogy ázsiai munkaadóik nem bánnak velük tisztelettel. Ugyanakkor minden második néger nehezményezi, hogy a latin-amerikai bevándorlók „munka- és lakóhelyeket és politikai hatalmat” szereznek az ő kárukra. A főleg bevándorlókból álló hispán és ázsiai populáció tagjai rendületlenül hisznek az „amerikai álomban”, mert úgy vélik, hogy azok, akik az USA-ban keményen dolgoznak, betakarítják munkájuk gyümölcsét. Ezzel szemben a négerek 60 százaléka elveti az amerikai álom eszméjét, amely szerintük nem működik. Meglepő (vagy inkább nagyon is érthető) módon az is kiderült, hogy a három etnikai kisebbség kedvezőbb véleménnyel van az amerikai fehérekről, mint egymásról. A hispanók 61 százaléka, az ázsiaiak 54 százaléka, a négerek 47 százaléka szívesebben kerül üzleti kapcsolatba fehérekkel, mint a másik két etnikai kisebbség tagjaival. „A felmérés megerősíti, hogy bár főleg az etnikai csoportok és a fehérek közötti faji konfliktusok kerülnek az újságok címoldalaira, a kisebbségek között is súlyos faji problémák léteznek az USA-ban”, mondja Sergio Bendixen, a spanyol és többnyelvű felmérések szakértője, hozzátéve: „A feketéknek az a benyomásuk, hogy ők az amerikai álom kisemmizettjei, és hogy az újonnan érkezettek kitúrták őket. Mindegyik etnikai csoport a másik kettő iránt tanúsít negatív sztereotípiákat”.
3. Miután évtizedeken keresztül a multikulti volt a módi, és szüntelenül a faji különbözőség társadalmi kapcsolatokra gyakorolt állítólagosan jótékony hatásait dicsőítették, az empirikus népi tapasztalatok mellett immáron a legújabb tudományos kutatások is megcáfolják ezt a dogmává merevedett polkor maszlagot. Mintegy harmincezer fős mintavételen végzett, több éves kutatás után Robert Putnam neves amerikai szociológus, a Harvard Egyetem politikai tudományok professzora arra az eredményre jutott, hogy etnikailag minél vegyesebb egy közösség, tagjai annál kevésbé hajlandók részt venni a társadalmi életben (szavazás, önkéntes munka, jótékonykodás stb.). A legkevertebb közösségekben a szomszédok csupán fele annyira bíznak meg egymásban, mint a leghomogénebb lakókörnyezetekben. Az adott témakörben valaha Amerikában végzett legszélesebb körű tanulmány feketén-fehéren kimutatja, hogy a „polgári egészség” (civic health) valamennyi mutatója gyakorlatilag annál rosszabb, minél kevertebb etnikailag egy adott lakóközösség. Ezzel szembesülve Putnam önmagával is lelki konfliktusba keveredett, hiszen liberális beállítottságú társadalomtudósként mindeddig az etnikai változatosságot propagálók táborába tartozott. Eszmei-lelkiismereti meghasonlottságát jelzi, hogy 2000-ben befejezett kutatásának eredményét – különböző kontroll-tesztek és részletes tudományos elemzések elvégzése után – csupán hét évvel később hozta nyilvánosságra („The downside of diversity”, in Scandinavian Political Studies, 2007. június). Ráadásul olyasféle PC-ízű magyarázkodással körítve, hogy az etnikai változatosság negatív hatásai úgymond orvosolhatók, és a történelem azt sugallja, hogy az etnikai változatosság mint éles társadalmi demarkációs vonal végül elenyészhet. Ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy „sajnálatos lenne, ha egy politikailag korrekt progresszizmus letagadná az etnikai változatosság társadalmi szolidaritással szembeni kihívásának a valóságát. Ugyanolyan sajnálatos lenne, ha egy történelmietlen és etnocentrikus konzervativizmus úgy vélné, hogy nem lehet és nem is kívánatos ezzel a kihívással foglalkozni.” Mint a tanulmányból kiderült, multikulturális lakókörnyezetben még az azonos fajú egyének is bizalmatlanabbak egymással szemben, mintha csak saját fajtársaik körében élnének. Eredményei sokkhatását csak fokozta Putnam tudományos pozíciója, akinek Bowling Alone: The Collapse and Revival of American Community (Simon & Schuster, New York 2000) című könyve beható érdeklődést váltott ki a kormányok és a kutatók részéről világszerte. Ebben nagyon világosan elmagyarázta, hogy az elmúlt évtizedekben milyen rendkívüli mértékben csökkent a „társadalmi tőke” Amerikában, annak következtében, hogy az emberek egyre kevésbé vesznek részt a különböző jótékonysági egyletek és közösségi szervezetek tevékenységében, amelyekre pedig hosszú ideig fontos szerep hárult az ország társadalmi kohéziójának fenntartásában. Noha kutatásait az USA-ban végezte, Putnam szerint konklúziói valószínűleg a többi országra is alkalmazhatók, ezért tanulmányozzák azokat különös figyelemmel Nyugat-Európában is, ahol a kormányok egyre gyakrabban kénytelenek szembesülni a tömeges bevándorlás okozta faji és vallási különbözőség politikai-társadalmi problémáival. Az amerikai szakértő azt is felfedezte, hogy az emberek egymás iránti bizalma éppen Los Angelesben, „a történelem legváltozatosabb emberi koncentrációjának” színhelyén esett mélypontjára. Amikor pedig számításba vették a társadalmi osztályt, a jövedelmet és más tényezőket is, az adatok azt mutatták, hogy minél több különböző fajú ember élt ugyanabban a közösségben, annál inkább csökkent közöttük az egymás iránti bizalom. Legutóbbi tanulmányukban Edward Glaeser (Harvard Egyetem) és Alberto Alesio kimutatták, hogy a szociális kiadások terén az Egyesült Államok és Európa között (ez utóbbi javára) érvényesülő tetemes különbség legalább fele részben az amerikai népesség sokkal nagyobb etnikai különbözőségének tulajdonítható. Mint Glaeser megjegyzi, az USA által teljesített alacsonyabb szociális kiadás lényegében az országuk változatosabb etnikumú közösségeiben Putnam által konstatált polgári elkötelezettség visszaesésének „makro-szintű” leképezése.
4. Ezeken a hasábokon már számtalanszor kipellengéreztem azt a második világháború befejeződése után testet öltött, a nürnbergi kirakatperben szentesített és azóta megkérdőjelezhetetlen dogmává csontosodott propaganda-szólamot, miszerint háborús bűnöket, ártatlan civilek elleni atrocitásokat – mintegy a priori – csak a németek és „csatlósaik” követhettek el, miközben az akkori győztesek és szövetségeseik (Adyval szólva) tiszták voltak, és hófehérek, és azok is maradtak – egészen máig tartó érvénnyel (kivéve a szerbeket, de ez egy másik történet). Bernd Greiner német történész és amerikanista nyilván szükségét érezte annak, hogy némileg korrigálja az ilyesféle – Hollywood által is népszerűsített – csőlátást, és legújabb dokumentumkönyvében az Egyesült Államok vietnami háborújáról rántotta le a leplet. Mint azt már a könyv címe (Krieg ohne Fronten. Die USA in Vietnam, Hamburger Edition, Hamburg 2007) is jelzi, ebben a konfliktusban az USA egy „frontvonalak nélküli” háborút folytatott, e sajátosan amerikai harcmodor minden következményével a vietnami polgári lakosságra nézve. A szerző szerint a Vietnamban elkövetett „erőszak körülményei és megnyilvánulásai nem írhatók le és nem érthetők meg a minden háborúra jellemző erőszak fogalmaiban”. Ezért azt akarta megvizsgálni, hogy az amerikaiak miért nem katonaként harcoltak, hanem „martalócként, hitszegőként és gyilkosként cselekedtek, mert nem fogadtak el semmilyen frontvonalat, rendszeresen kiterjesztették a harci övezetet a polgári területekre, és nem riadtak vissza a lakosság körében elkövetett tömegmészárlásoktól sem”. A My Lai falu teljes lakosságát kiirtó – mintegy ötszáz gyerek, asszony és aggastyán életét követelő – 1968. márciusi akciójuk csupán a jéghegy csúcsát jelentette. Amerikai háborús veteránok 1971. januári meghallgatásán „három nap alatt 150 tanú számolt be arról, amit láttak, vagy amit ők maguk követtek el Vietnamban: nemi erőszakról és civilek válogatás nélküli legyilkolásáról beszéltek, vízzel és árammal elkövetett kínzásokról, a halott ellenségek aranyfogai kitörésének, fejük levágásának és más módon történő megcsonkításának szokásáról. Elmondták, hogy az elfogott vietcongokat ’csicskáztatták’ vagy helikopterből kidobták, a lőszerfölösleget pedig a földeken dolgozó parasztok lelövöldözésére használták. Beszéltek a felperzselt föld Dzsingisz Kánra emlékeztető stratégiájáról, még pontosabban: a lakosság életfeltételeinek szándékos és teljes elpusztításáról – és újra és újra teljesen ártatlan emberek tömeges kivégzéséről”. Legszebb az egészben, hogy bár az amerikai média tökéletesen tisztában volt a haderőik által Vietnamban elkövetett atrocitásokkal, nemcsak hogy elhallgatta, de fedezte is azokat, tartva magát a hatalmi apparátus 1962-es instrukciójához, miszerint a vietnami polgári veszteségekről szóló beszámolók „ellentétesek a nemzeti érdekkel”. Inkább az „emberi, könyörületes, lovagias amerikai harcosokról” tudósítottak, és amikor már köztudottá váltak a mészárlások, akkor is szívesen vetették össze saját katonáik és a német Wehrmacht katonáinak a viselkedését: „Hála Istennek a mieink nem engednek meg maguknak ilyesféle barbárságot. (…) Az amerikaiak nem képesek elkövetni ilyen dolgokat”. Az eltérő véleményt megfogalmazó újságírókat diszkreditálták, írásaikat „hazafiatlannak” nyilvánították, közzétételüket megakadályozták. Egyébként az ilyesféle „sumákolásra” csaknem össznépi igény mutatkozott. Amint azt a dokumentumok alapján Bernd Greiner megállapítja, petíciók és levelek útján amerikaiak százezrei biztosították támogatásukról haderejük Vietnam ellen viselt háborúját, még azt követően is, hogy háborús bűncselekményeik napvilágra kerültek. „A tisztek nagymértékben hozzájárultak a civilekkel szembeni erőszakhoz. Hallgatólagos jóváhagyásuk az erőszakos bűnözőkkel szemben éppúgy szerepet játszott ebben, mint a tevőleges fedezés vagy a cinkos együttműködés. (…) Elsősorban nem a legénység gyönge felkészültségében vagy a velük való kapcsolattartás hiányában gyökerezett a bűn. A tisztek nem veszítették el az ellenőrzést az erőszak fölött, egyszerűen nem volt problémájuk az erőszak túltengésével. (…) Úgy tűnik, hogy a legénységnek adott nagyobb szabadságot és a határok átlépésének az eltűrését egyaránt tervbe vették a katonák dühének és revánsvágyának a lecsillapításához. Főleg pedig sok tisztnek személyes érdeke fűződött az agresszív, másokra való tekintet nélküli háborús viselkedéshez. Sikerességüket ugyanis egyfajta ’hullaszámláló’-mérlegen mérték, és mivel előmenetelük a Vietnamban szerzett pozitív bizonyítványuktól függött, nem törődtek a megkívánt ’gyilkossági-ráta’ eszközeivel és módszereivel”. Az amerikai hadviselés egyébként a vietnami háború óta eltelt negyven évben még brutálisabbá vált. Vietnamot vegyi fegyverekkel fertőzték meg, Jugoszláviát, Irakot és Afganisztánt urániummal. „Valahogy nem sikerült megtanulnunk azt a leckét, amelyet Nürnbergben akartunk megtanítani, és ez a kudarc okozza a jelenlegi Amerika tragédiáját”, írja könyvében a Greiner által idézett Telford Taylor, a nürnbergi per főügyésze (Nuremberg and Vietnam. An American Tragedy, Quadrangle Books, Chicago 1970). Mivel az Egyesült Államok sohasem elemezte ki kellőképpen a vietnami háborút, ma is győztes nemzetnek tekinti önmagát, azon az alapon, hogy csak az elvesztett háborúk a rossz háborúk. Így ha manapság már bírálják is a vietnami háborút Amerikában, ezt anélkül teszik, hogy „zokon vennék a háborús atrocitások erkölcstelenségét és a másoknak okozott szenvedést”. Ez az, amit Bernd Greiner „az Egyesült Államok mint felsőbbrendű lény normatív önteltségének és állítólagosan nagyon különleges szerepéhez való ragaszkodásának” nevez.

MD 2008. III. 5. (A lapban jelentősen lerövidített terjedelemben jelent meg.)

Linkek:

Kartácsok 2007. II.
Kartácsok 2007. III.
Kartácsok 2007. IV.
Kartácsok 2007. V.
Kartácsok 2007. VI.
Kartácsok 2007. VII.
Kartácsok 2007. VIII.
Kartácsok 2007. IX.
Kartácsok 2007. X.
Kartácsok 2007. XI.
Kartácsok 2007. XII.
Kartácsok 2008. I.
Kartácsok 2008. II.