Bognár József: Iszlám reneszánsz? (Határ Győző emlékére)

"A gondolkodás Allah feneketlen üstjébe belezuhant és elpenészedett. Az iszlám világban az emberi szenzórium egyszerűen elsorvadt. (...) A gondolkozás/kutatás/képzelet elsorvadásával velesorvadt a hatalom." (Határ Győző: Haza a magasföldszinten, Szabad föld, 2004.)

Az iszlám a keresztény időszámítás szerinti VII. században keletkezett és terjedt el hihetetlen gyorsasággal. Az ún. iszlám reneszánsz is - a szakemberek szerint - időben szinte mindjárt az iszlám kialakulásakor virágzott fel. Honnan, mi volt az oka? Igaz ez? Miért volt mindjárt a kezdeteknél szüksége az iszlámnak újjászületésre? Hiszen akkor legjobb esetben is még csak a születés vajúdó állapotában lehetett.

A mohamedán–arab világnak a világ más kultúráival szembeni egyre agresszívabb (fundamentalisták, mudzsahedek) viszonyulásával egy időben rendre feltűnnek olyan apologetikus vélemények, melyek szerint milyen csodálatos és hatalmas kultúra volt az európai időszámítás szerinti 8-13. századi mohamedán-arab világ, illetve mennyi mindent köszönhet a keresztény Európa és általában az emberiség annak a kornak s természetesen az araboknak és a tőlük származó iszlámnak. Kérdés, hogy az akkoriban többek között Bagdad vagy Córdoba centrummal létező és – különösen a keresztény Európához viszonyítva – valóban élénknek tűnő szellemi, kulturális életnek ténylegesen mi köze van a mohamedán ideológiához és az arabokhoz, ami utólag is állítólag annyira irigylésre méltó? A hetedik században még javarészt írástudatlan, főleg teveháton hódító nomád araboknak egyáltalán hogyan sikerült ezt a szellemi pezsgést létrehozniuk, ami mondjuk a X-XIII. századi Córdobát jellemezte? És volt-e valóban arab pezsgés, vagy ők is úgy kerültek egy számukra érthetetlen helyzetbe, ahogy Pilatus a „credóba”? Aztán meg, ha volt is, akkor miért lett egyszer s mindenkorra vége? Miért dermedt meg? Miért terméketlen az iszlám kultúra azóta is? Miért tart ez a stagnálás mind a mai napig? Különösen annak fényében érdekes e kérdés, hogy korábban is meg az elmúlt ötszáz évben is az arabok immunisnak mutatkoztak minden tőlük független kulturális, szellemi befolyás elfogadására. Mi közük volt nekik az állítólagos iszlám reneszánszhoz? A kérdés megválaszolásához vissza kell menni a IV. századig, amikor a Római Birodalomban a kereszténység államvallás lett, annak minden, az antik kultúrára kiható negatív következményeivel együtt.

Ab Urbe condita 1067-ben (i.sz. 313) Constantinus római császár a keresztény hiedelmet egyenjogúsította a birodalom ezernyi egyéb hiedelmével. E tény indított el egy olyan folyamatot, melynek eredményeként Theodosius császár 384-ben a kereszténység kivételével minden más hiedelmet betiltott. 394-ben pedig több mint ezer éves működés után betiltották az olimpiai játékokat, és idővel felszámolták a színházakat és a cirkuszi játékokat is. 391-ben a későbbi Szent Cirill vezetésével a keresztények felgyújtották az alexandriai könyvtárat, amely hatalmas károkat szenvedett, pedig akkoriban legalább nyolcszázezer tekercset tartalmazott, a hellén kultúra szinte minden tudását birtokolta, és majd 641-ben a hódító mohamedánok pusztítják el véglegesen. Jellemző, hogy manapság a PC jegyében nem illik emlegetni, hogy kik pusztították el e világcsoda könyvtárat. 401-ben a keresztény-ariánus gótok Alarik vezetésével elpusztították a még szinte teljesen pogány Rómát, amit akkor lelkesen üdvözölt a milánói Szent Ambrus és tanítványa, Szent Ágoston is. 415-ben Alexandriában a keresztény csőcselék kagylókkal darabokra szaggatta-vagdalta Hüpatiát, az akkori idők ünnepelt újplatonikus filozófusát, matematikusát. 529-ben a keresztény Justinianus császár közel ezer éves működés után bezáratta az athéni akadémiákat, mintegy jelezve, hogy tilos (másként) gondolkodni. Csak hinni szabad, abból majd értünk is - vallották. A kirúgott athéni filozófusok (heten voltak) pedig a szasszanida Perzsiába menekültek, és ott próbáltak szerencsét, meglehetősen kevés sikerrel. Perzsia nem volt az ő világuk. A tudásra vágyóknak a már keresztény Római Birodalomban tanulási lehetőségként maradtak tehát birodalom szerte a kolostorok, igencsak egyoldalú művelődési, tudományos igénnyel, vagyis inkább igénytelenséggel. Az élet minden területét pedig az önelégült hanyagság, pusztulás uralta. Ráadásul a hanyatláshoz az is hozzájárult, hogy a keresztények azért nem dolgoztak, a tanulásról nem is beszélve, mert Jézus második eljövetelét várták. Ez akkor milliók csalfa reménye volt. De arra mindenképpen jó volt, hogy az egykori Római Birodalmat évszázadokkal visszavessék civilizációjában. Egészen az első évezred végéig tartott ez a nemtörődömség, és csak miután elmaradt a parúzia, akkor kezdtek a keresztények is többet adni a földi életre, és indult el sok buktatóval a lassú ocsúdás és visszakínlódás kb. a XVII. századra arra a civilizációs fokra, mely az antik Róma természetes közege volt. Ha nem is egyformán meg egyszerre, de ez az egész birodalomra igaz volt, a földrajzi Európa többi keresztény részéről nem is beszélve. Ez volt az a kor, amelyet utólag és jogosan sötét középkornak nevez a történettudomány. Dacára a sok pusztításnak, az évezredes kultúrák leszármazottai jórészt családi körükben örökítették át a kultúrát az egykori római területeken, mai szóval akár szamizdat formájában is. A birodalom helyzetét súlyosbították a keresztények egymás közötti torzsalkodásai, leszámolásai (vallásháborúk, eretneküldözések, boszorkányégetések) is, akik egymást sokszor jobban gyűlölték, mint az ún. pogányokat.

Mohamed i.sz. 610 körüli vallásterjesztő fellépése, majd 632-es halála és a beduin-arab hódítás tehát igen legyengült szellemi és fizikai állapotban érte a Római Birodalmat. Egy ilyen hatalmas civilizációnak azonban, mint a római, még az elpusztítása is lassan ment. Az európai ember szerencséje, hogy teljesen nem is sikerült. A pogányság akkor már majdnem háromszáz éve tartó üldözése, gyilkolása, pusztítása ellenére a birodalom lakosságának talán csak 10-12 százaléka volt meggyőződéses keresztény a VII. század elején. Tudjuk, hogy nehezen hozzáférhető helyeken - például Kappadókiában - még a XI. században is működtek Jupiter–templomok, és nyilván más kultuszok képviselői is csendben, titokban, eldugott zugokban tovább tevékenykedtek, a „megtérő népek” pedig zsigereikben továbbra is pogányok maradtak. Jó példa erre a IV. században élt bibliafordító Jeromos önvallomása, aki bevallja, hogy noha már a szülei is keresztények voltak, ő mégis még mindig pogány módra álmodik. Aztán a korabeli hivatalnokok sem gondolkodtak egyformán. Rengeteg volt a kényszeres vagy éppen karrierista keresztény, akik ahol csak lehetett elszabotálták vagy maguk módján értelmezték a nekik nem tetsző utasításokat. (Párhuzamként gondoljunk csak az ötvenes-hatvanas évek vidéki kommunista pártitkárjaink közül sokakra, akik bár meg akartak felelni a hivatali felsőbbségnek, de bajt se akartak sajátjaiknak a falujukban.) A kereszténységen belüli megosztottság és ellenségeskedés szintén hagyott kiskapukat a pogányság továbbéléséhez. Miként megkönnyítette a helyzetet, hogy Justinianus császár (527-565) halála után - aki majdnem a teljes egykori Római Birodalmat uralta - a betelepülő népek egyre önállóbbak lettek, noha jogilag továbbra is a birodalom alattvalói illetve polgárai voltak.

Mohamed halála után (632) az arab beduinok káprázatos gyorsasággal hódították meg az észak-afrikai római provinciákat, a Közel-Keletet, beleértve a perzsa birodalmat és Közép–Ázsiát. Európába hétezer lovas-tevés harcos képében a gibraltári szoroson jöttek a hódítók, egészen a mai Franciaországig. Terjeszkedésük alig száz év alatt zajlott le. Ha meggondoljuk, hogy a kereszténységnek az állítólagos alakulás után száz évre volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyék a létezését, akkor ez a gyors terjeszkedés még figyelemreméltóbb. Az évszámok magukért beszélnek: Mohamed 632-ben halt meg. 635-ben hívei elfoglalják Damaszkuszt, melynek kapuit a város keresztény-ariánus püspöke nyittatta meg nekik. Egyébként a kereszténységen belüli vallási ellentétek miatt számtalan város hódolt be ellenállás nélkül az araboknak, akik 637-ben elfoglalják Mezopotámiát, 638-ban pedig Jeruzsálem következik, majd 641-ben Egyiptom és Alexandria. 651-ben legyőzik a Szasszanidák perzsa birodalmát. Kabul elfoglalására 674-ben került sor. 711-ben már övék egész Észak-Afrika és partra szállnak az Ibériai-félszigeten. 725-ben beveszik a dél-francia Carcassone és Nimes városokat, és csak 732-ben állítják meg őket a frankok a dél-franciaországi Poitiers-nél. Vagyis alig száz év alatt az egykori Római Birodalom több mint felét ellenőrzésük alá veszik a mohamedánok, nem is beszélve a perzsa birodalomról és tartozékairól.

Egy hatalmas, számukra ismeretlen terület került tehát történelmileg igen rövid idő alatt az arabok kezébe, akik hódító, katona népként kezdetben csak fizikailag voltak képesek a terület birtoklására. A római civilizációhoz, egy az övékénél sokkal magasabb rendű világhoz semmi érzékük nem volt, de nyilván nem is értették az új körülményeket. Sokaknak a Római Birodalom polgárai közül a kereszténység elűzése lelki-szellemi felszabadulást jelentett. Tudjuk, hogy az arabok iszonyatosan gyors hódító menetelését az elnyomott pogány tömegek és különösen a pogány intelligencia felszabadulásnak érezte, és így az antik világ ekkor újra felvirágzott. Ezt az újjászületést az sem nagyon árnyékolta be az érintettek szemében, hogy részben az iszlám köntösébe bújva történt meg. Tehát nem az arab hódítók teremtettek arab-iszlám reneszánszot, hanem az arab hódítás tette lehetővé az iszlám mezbe bújt naiv, gyanútlan pogányság ideiglenes reneszánszát! Jól mutatja ezt az a tény, hogy amikor az arabok megszerezték a római területeket, akkor a „káderhiányban” szenvedő iszlám mellett hirtelen mindenki tudott görögül. Hirtelen könyvtárak, iskolák nyíltak meg. Később viszont, ahogy erősödött az iszlám ortodoxia, úgy fojtotta meg a virágzó szellemi életet, és ez az elfojtás már mintegy hétszáz éve tart. Vagyis az európai reneszánsszal szemben az iszlám reneszánszból nem volt továbblépés, nem követte iszlám barokk, nem volt racionalizmus, nem volt felvilágosodás, hanem csak a mindent elárasztó, elfedő sötétedés.

Mit adott a világnak az arab reneszánsz? Az iszlám reneszánsz az antik világból sok mindent nem vett át, nyilván elsősorban az iszlám gondolkodáson kívül álló tényekre, érzésekre nem volt érzékeny. Így a görög filozófiából csak részleteket: Platónból vagy Arisztotelészből, de semmit másoktól, mondjuk Hérakleitosztól vagy Karneádésztól, esetleg Epikurosztól. Tehát nincs és nem volt például iszlám agnoszticizmus vagy szkepszis. Továbbá: az iszlám művészetben nincs emberábrázolás. Aztán nincs iszlám színház, dráma. A kortárs keresztény tudósítások, beszámolók elég megbízhatatlanok e „virágkorról”. Ne feledjük el, hogy a keresztények olyan világból érkeztek akkoriban az iszlám Hispániába, ahol már egyetlen könyv létezése is csodaszámba ment. Neves kolostorok könyvtárai jobb esetben ötven-száz könyvvel rendelkeztek akkoriban. Az írástudás sem volt jellemző a keresztény papokra. Így a keresztény tudósítók lelkendező beszámolóiból mindig gyököt kell vonni, mint például az 1085-ben kardcsapás nélkül keresztény kézre került Toledo felmagasztalása esetében. Utólag is egymilliós könyvtárról beszélnek Toledo kapcsán, miközben alig néhány tucat könyvet tudnak bemutatni bizonyítékként, pedig semmilyen pusztításról nem tudunk abból az időből, amikor a város keresztény kézre került. Hová tűnhetett a sok állítólagos könyv? Egymillió könyvnek nyoma kellene lennie.
Az alexandriai könyvtár elpusztításának ma is van nyoma. Pedig mindkét alkalommal, tehát a keresztény és a mohamedán pusztításkor, heteken át égették az alexandriai fürdők fűtése érdekében a tekercseket. Elszenesedett tekercsek kerültek nemrég elő, több mint ezer év után. Állítólag már van olyan technika, melynek révén rekonstruálható lesz majd néhány azóta se látott antik mű. Az is szép mese, hogy virágkorában Córdobában hetven könyvtár volt. Közöttük a legnagyobb hatszázezer kötettel rendelkezett. Hová tűntek? Senkit nem érdekel? Pedig Córdoba is már 1235-ben keresztény kézre került. A mai Szíriában levő Tripoliban pedig hárommilliós könyvtár volt, Kairóban kétmilliós. Hihetetlen, mesebeli számok, itt egymillió könyv ott kettő, amott meg három. Csak hát, sajnos, erről sem tudunk konkrétan semmit. Mintha az Ezeregy éjszaka meséiből lépnének ki e könyvtárak, majd tűnnének el... A muszlimok-keresztények által sohasem pusztított nagyvárosokban (Fez, Rabat, Tunisz, Kairó, Damaszkusz, Bagdad) sincs kézzelfogható nyoma egykori állítólagos iszlám mega-könyvtáraknak, különösen nem olyanoknak, ahol az egykori görög-római világ/kultúra arab nyelvű fordításait őriznék. Ha pedig arra gondolunk, hogy papírt csak 9OO körül kezdtek nagy mennyiségben gyártani az arabok, akkor még izgatóbb a kérdés: honnan, miből volt képességük, érzékük, akarásuk e csodákra? Aztán meg miért halt el nyomtalanul az egész? De érdekes és megvilágítóan jellemző az arab hozzáállás a papírhoz is. 751-ben találkoztak - fogságba ejtettek - olyan kínaival az arabok, aki felvilágosította őket a papír titkáról. De további százötven évnek kellett eltelnie, míg a papírgyártást elkezdték. Legyünk őszinték: ez nem egy reneszánsz tempó.
Ami pedig e városok ünnepelt csatornázását, világítását illeti, az nyilvánvalóan a római-pogány maradvány továbbélése volt. Ne felejtsük el, hogy például Antiochia milliós városa 400 körül még fényárban tündökölt esténként, sok más római városhoz hasonlóan. Azt pedig valószínűleg addig hagyták működtetni a tudatlan beduinok, amíg volt arra szakember. A városrendezés ugyanis nem volt ideológiai kérdés számukra. A múlttal szembeni hanyagságra egyébként is számtalan példa van ma is az arab világban. Vagyis megint csak az akkori pogány őslakosság egykori szaktudásáról lenne szó jobb esetben, nem sui generis iszlám kreativitásáról. Az iszlám reneszánsz gyors letűnése igazolható úgyis, hogy az iszlám számára mi a fontos. Színház, festészet, filozófia hamar elhal az iszlám uralom alatt. Felvirágzik viszont az addig ismeretlen tudomány a teológia. Egy ideig lépést tart az orvos- és természettudományok, a jog illetve a történetírás is. És közben működik azóta steril környezetben a költészet, ha egyre ezoterikusabb formában is. Majd marad végül a mindent elárasztó egydimenziós sivatagi homok ideológiája a fatva szellemével. Miközben az európai reneszánsz kiharcolta a maga jogait, és mozgásba hozta az európai gondolkozást a dermesztő középkor után.

Ami az iszlám reneszánszból valóban megmaradt és igazolhatja egykori létét, az az Ezeregy éjszaka meséi, bár a perzsa eredet ez esetben is mélyebb keletkezésre mutat az iszlámnál. Aztán még néhány név, akik valóban számítottak a tudományban, a kultúrtörténetben, mint Avicenna (980-1037) vagy Averroes (1126-1198), de igazából ők sem járultak hozzá semmivel az antik világ orvostudományához vagy a jogtudományához, inkább csak kiváló utánzók voltak. Az iszlám teológia bizonyára értékes és színvonalas „tudást” képvisel, de egy kívülálló számára nem sokat mond, ahogyan a szufizmus sem. Bár megjegyezném, hogy utóbbiban minden bizonnyal része van az antik gnoszticizmusnak, illetve a keresztény misztikának is. De az európai-keresztény reneszánszban megjelent a pogány életöröm. Míg az iszlám reneszánszban semmilyen múltba tekintés nincsen. Nincs mi után nosztalgiázni, nincs mit visszakívánni.

Érdemes egy pillantást vetni a perzsa társadalomra is, amely az iszlám hódításakor még saját nagy és régi kultúrájában élt, a meghódítottság után rövid idő alatt viszont megtapasztalhatta, hogy micsoda csapdába, börtönbe került az iszlám révén. Az ő példáján keresztül jól láthatjuk, hogy mennyi esélye volt még a hatalmas perzsa kultúrának is az iszlámmal szemben. Legnagyobb és legmegbecsültebb írójuk, Ferdoszi (934-1020) Sahnamejának körülményei jól példázzák a helyzetet. Ferdoszi e nagy művét, mint előszavában megjegyzi, az iszlám által lenézett perzsa (edzsem) öntudat erősítésére írta az arab hódítás elnemzetietlenítő hatásának ellensúlyozására. Persze ismerni kell a perzsa körülményeket, hogy megértsük a költemény minden, néha rejtett értelmű (arab-iszlámellenes) sorát. Jellemző és iszlám szempontból érthető, hogy a költőt halála után nem engedték az „igazhitűek” közé temetni a mohamedán papok.
Hogy maga az iszlám kultúra, főleg a „reneszánsz” mennyire nem az arab beduinok műve, azt már Ibn Khaldun (1332-1406) is megállapította a maga korában, amikor minden jelentős dolgot az iszlámban a perzsáknak tulajdonított. Ebben elsősorban az a figyelemre méltó, hogy Ibn Khaldun mint hithű mohamedán minden meghódított, „megtérített” népet már akkor arabnak tekintett, de a perzsát akkor sem. Jól tudjuk, hogy a kozmopolita-soviniszta iszlám minden meghódított népet be akart és akar olvasztani, arabbá akar tenni, és ez nyugatról-keletre haladva sikerült is neki, egészen a perzsákig. Náluk találkozott először egy olyan kultúrával, egy egész hatalmas kultúrkörrel , amely ha kényszerűen be is fogadta, de mindig, minden körülmények között kifejezésre juttatta és juttatja különállóságát is, örökös nemzeti oppozícióját, lényegében kulturális felsőbbrendűségét az arab iszlámmal szemben. Különösen a „tiszta vérű” arabok, a szaúdiak figyelik több mint ezer éve gyanakodva az örökké renitenskedő perzsákat.

Mit adott nekünk, nem muzulmánoknak, európaiaknak az iszlám „reneszánsz” és általában az iszlám? Leginkább csak néhány látványos mecsetet meg néhány fejedelmi palotát. Nevezetes fürdőik nem saját találmány, hanem római-görög eredetűek. A templomaik nem mérhetők emberi mértékkel, mint az európai reneszánsz bármelyik „terméke”, gondolata és vele párhuzamosan a humanizmus. Ahogyan azóta sem képes szellemi értelemben termékenyítőleg hatni sehol a világon a sivatag mindenkitől teljes alávetést, odaadást követelő egydimenziós ideológiája, az iszlám.