Gazdag István: A Fradi, a retkek és Shylock

„Nézzük hát a zsidók aranyára vonatkozó rágalmat. Nyilván ezért kell erről a kérdésről épp az Aurelius-lépcsők közelében beszélni. E miatt a vádpont miatt választottad ezt a helyet, Lelius, és ezt a tömeget, amely bennünket körülvesz. Tudod jól, hogy milyen erőt képviselnek, mennyire egységesek és milyen szerepet játszanak intézményeinkben. Ilyen körülmények között kénytelen vagyok tehát lehalkítani a hangomat, hogy csak a bírák hallják, mert hiszen vannak, akik ellenem s a legjobb polgárok ellen hergelnék ezeket az idegeneket, s én nem akarom megkönnyíteni a dolgukat.”
Cicero szavai ezek, több mint két évezred távlatából. Úgy látszik azonban, hogy vannak örök érvényű igazságok, amelyeken nem fog az idő vasfoga. Ezt legutóbb a MIÉP halk szavú alelnökének is alkalma volt megtapasztalni. Azzal ugyanis, hogy sajtótájékoztató keretében ő ismertette pártja elnökségének az FTC eladása kapcsán kiadott állásfoglalását, Bognár László akarva-akaratlanul felvételt nyert az „antiszemitaként megbélyegzettek” exkluzív klubjába, az egyetlenbe a világon, amelyben a tagsági viszony nem önkéntes alapú.
Íme néhány név – a teljesség igénye nélkül – az utóbbi időben kényszerkooptált illusztris klubtagtársak sorából: Pat Buchanan, a népszerű amerikai televíziós személyiség és többszörös republikánus elnökjelölt és Marlon Brando (aki utóbb könnyes szemekkel, nyílt színen volt kénytelen meakulpázni nyilván pillanatnyi felindulásból elkövetett „zsidózása” miatt), Pierre abbé, aki évtizedeken keresztül a franciák élő lelkiismeretének és legnépszerűbb közéleti személyiségének számított (míg pártfogásába nem vette a náci emberirtó gázkamrák létezését kétségbe vonó Roger Garaudyt) és Cousteau kapitány, a hazájában nemzeti hősként tisztelt világhírű tengerkutató, Claude Autant-Lara, a francia filmművészet egyik legnagyobb klasszisa és Franjo Tudjman, a legújabb horvát állam megalapítója és első elnöke, no és persze Jean-Marie Le Pen és Csurka István.
„Inkább vagyok azokkal, akiket gyűlölnek, mintsem azokkal, akik gyűlölködnek. Jobb társaságban vagyok”, mondta annó az ugyancsak tagtárs Sacha Guirty. Márpedig annyi szent, hogy gyűlölni ők jobban tudnak, amint ezt Kornis Mihály expressis verbis Bayer Zsolt tudomására hozta. Nem mintha valaha is kételyeink lettek volna e tekintetben.
Az ókori Rómában, mint láttuk, még (vagy már) egy Cicerónak is le kellett halkítania a hangját, noha a köz érdekében akart szólni, nehogy megsértse „azt a zsidóságot, amely pedig oly gyakran zavarja meg intézményeink munkáját” (ipse dixit).
Bognár László a tőle megszokott hangterjedelemben adta elő mondandóját, a Népszabadság firkásznak álcázott szikofantája pedig a tőle megszokott módon azt hallotta ki belőle, amit hallani akart. Az általa felriasztott médiahiénák alig végeztek az óbudai polgármesterrel, amúgy „melegében” vetették rá magukat újabb áldozatukra. A tradicionális gyűlölködők internacionáléját képviselő ginsbergista análspecialista a Fradi-ügyben érdemben megszólalni vonakodó Dávid ibolya letaglózására természetesen a „holokausztot” is elővette, pedig nemrégiben a neves német író, Martin Walser világosan az érdekeltek értésére adta az ezzel kapcsolatos új európai normát, hogy ti. „Auschwitz ne legyen bunkósbot, amellyel magunkat bizonyos viselkedési formákra kényszerítjük, ne is legyen morális prés, sőt még a kötelesség egy formája sem!”, és punktum.
„Honnan tudja, hogy zsidó?”, kérdezte a MIÉP alelnökétől az MTK, a Fotex és immáron a Fradi tulajdonosára célozva a „királyi” tévé nagy túlélőinek egyike az Aktuálisban. Nem az esztétikai inzultus (B. György), aki a szoclibek hatalomra kerülése esetére szőnyegbombázással és lézeres operációval fenyegette meg jobboldali szaktársait, hanem a joviális terminátor (B. János), akinek a jelek szerint volt gyerekszobája, mert mindig végtelenül előzékenyen és igazi gentlemanlike modorban meríti áldozataiba a halefet.
Mit lehet erre válaszolni? Akkor még nem vált közkinccsé az, amit később Seszták Ágnes ország-világ tudomására hozott az Össztűzben, hogy az illető már évtizedekkel korábban, a Gemini együttes tagjaként sem csinált titkot a származásából. Hát akkor speciel innen tudható. De akik ettől sem nyugszanak le, azoknak általánosabb és „tudományos” érvénnyel következzen a klasszikus Szabó Dezső-i formula: „Sajátos tudományos jelenség volna az, ha az antiretekizmus bűnébe esnék, valahányszor egy retket felismernék reteknek vagy ha azt állítanám, hogy retek van, és fel lehet ismerni a kókuszdiók, narancsok, birsalmák közt.” Remélhetőleg így már kielégítő a válasz.
Ami pedig a történet miépes interpretációja körül csapott szokásos tűzokádást illeti: kizárt dolog, hogy akad ebben az országban olyan fociszerető, átlagos intelligenciájú, felnőtt állampolgár, aki ne tudná egészen pontosan, hogy mit képvisel(t) az FTC, és mit az MTK. Ehhez az ominózus MIÉP-állásfoglalásra, illetve a két csapat szurkolótáborát elemző szociológiai vizsgálatokra sincs szükség.
„A Fradi, különösen a futballcsapat, nemzeti jelkép volt”, mégpedig mindenekelőtt egy bizonyos érzékenységet, egy sajátos lelki beállítottságot, egy egyedi életérzést képviselő emberek számára. Hogy ezt a korszakonként persze más és más címkével illetett, de következetesen mindig a (szélső)jobboldalra sorolt sportklubot most egy notóriusan balliberális kötődésű és ráadásul (Szabó Dezső nyomán) viszonylag egyértelműen beazonosítható „nacionáléjú” nagytőkés vette meg – a sajátos szociológiai kontextus és a történelmi-politikai akusztika ismeretében –, igenis szimbolikus jelentőséggel bír. Szemléletes külföldi párhuzamokkal élve, képzeljük el az elképzelhetetlent: mi történne az európai országok közül talán legtoleránsabb (hogy ne mondjuk: legsterilizáltabb) légkörű Hollandiában, ha az amszterdami, tehetős zsidó gyémántkereskedők focicsapata, az Ajax meg akarná venni az „ősellenség” Feyenoordot, vagy a több száz éves demokratikus hagyományokkal büszkélkedő Angliában az észak-londoni, tehetős zsidó polgárok csaparának, a Tottenhamnek a tulajdonosai „privatizálni” akarnák a Chelsea-t, vagy Olaszországban a köztudottan kozmopolita érzelmű Benetton rá akarná tenni a kezét az Interre vagy a Lazióra. Vagy tegyük fel – horribile dictu! – az izraeli Makkabi csapatára vetne szemet egy Jasszer Arafathoz közel álló palesztin pénzember. Még a kérdés felvetése is abszurd… Ilyesmi ugyanis, sajnos, csak nálunk képzelhető el!
Egyébként még a Népszabadságnak is feltűnt, hogy a Fradi megvételével kapcsolatban valami nem kóser, hiszen a sztorit tálaló összefoglalójukban a lap munkatársai felteszik a költői kérdést, hogy vajon a vevőt mi motiválhatta valójában: provokáció vagy misszió, majd meg is adják a választ helyette: nyilván mindkettő. Ezzel tökéletesen egyet is lehet érteni. Provokatív misszió vagy missziós provokáció – lényegében egyre megy.
Németh László írta, hogy „nagyon rossz füle van annak a késköszörülésre, aki nem tudja, hogy Shylocknak éppen a szív kell”. Márpedig ez a lényeg: itt most a híres Fradi-szívet bocsátották áruba, és vették meg kilóra. Ezzel és az adásvétel politikai pikantériájával Orbán Viktornak is tisztában kell lennie, nyilván ezért akadt el a hangja az ezzel kapcsolatos véleményét tudakoló riporteri kérdésre. Alig nyolc hónappal a választások előtt, amikor ennyire kiegyensúlyozottak a belpolitikai erőviszonyok és minden egyes szavazat számít, a magát nemzetinek és jobboldalinak deklaráló kormány tétlenül szemléli a nemzeti ügy egyik évszázados bástyájának az elestét. És mindez nem sokkal a hárommillió külföldi vendégmunkás beengedését megszellőztető orbitális kommunikációs baklövés után…
Egyes „konspiranoiás szélsőjobbosok” ilyenkor hajlamosak arra, hogy azt gondolják: ez már tényleg nem lehet a véletlen műve, és valaki (vagy valakik) a kormányon belül is a kormány ellen rúgja a labdát (és ami nagyobb baj: a gólokat is), ami persze – Shakespeare-rel szólva – kétségtelenül „őrültség, de van benne rendszer”. Különösen, amikor azt látják a Hétben, hogy a Fradi-ügy hátteréről nyilatkozva egyértelmű ellentmondásba keveredik egymással Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszter (aki egészen véletlenül (?) elkötelezett MTK-drukker) és az FTC elnöke: az előbbi azt állítván, hogy csak a sajtóból szerzett tudomást az ügyről, az utóbbi viszont azt, hogy a biznisz nyélbeütése előtt konzultált a szaktárca vezetőjével.
„A MIÉP elítéli ezt a sötét, nemzetellenes tranzakciót”, olvasható a párt közleményében. „Akik 24 órával előbb térnek észre, mint a többiek, 24 órán át esztelennek tűnnek a többiek számára”, mondotta volt Rivarol.

MF 2001. VIII. 16.