TIME – AZ ÉV EMBERE 1942: JOSZIF SZTÁLIN

Az 1942-ik év a vér és a kitartás éve volt. Az ember, akinek a neve oroszul acélt jelent – akire amerikai hatásra az angol röviden a „kemény fickó” kifejezést használja – volt az 1942-ik év embere. Csak Joszif Sztálin tudta pontosan Oroszország milyen közel állt a kudarchoz,
mint ahogy csak ő tudta azt is, hogyan vigye Oroszországot túl ezen.

Ám azt az egész világ tudta, mi lehetett volna az alternatíva. Aki ezt mindenki közül a legjobban tudta, az Adolf Hitler volt, aki múltbéli eredményeit a porba hullva találta. Ha a német légiók elsöpörték volna az acélosan makacs Sztálingrádot, és likvidálták volna Oroszország támadóerejét, Hitler nem csupán az 1942-ik év embere volna, hanem vitathatatlanul Európa ura, kinek új kontinens meghódítása után kellene nézni. Legalább kétszázötven győzedelmes hadosztályt vezethetne el új hódításért Ázsiába, vagy Afrikába.

De Joszif Sztálin megfékezte. Sztálin már 1941-ben megtette ezt, mielőtt még Oroszország érintetlenségét kikezdte volna. Ám Sztálin 1942-es vívmánya ennél sokkal hatalmasabb.
Hitler másodjára zúdított össztüzet, amit ő másodjára hárított el.

A jó akarat emberei. Túl a masírozó népek lépteinek zaján, túl a csatamezők staccatójának zsivaján, csak pár békés szándékú ember hallatta magát 1942-ben. Az egyik közülük a brit William Temple, aki Canterburybe zarándokolt ez évben, majd pedig az új érsek lett. Az egyházi reformok jóváhagyásával közelebb hozta a vallást a brit
nemzeti élethez, mint Cromwell parlamentalistái. Temple kihívott minden Britannia szerte jól megalapozott közgazdasági-előjoggal bíró szervezetet, támogatva az emberiség közgazdasági szabadságának ügyét (ami Britanniában pontatlanul szocializmusként neveztetik), meglehet, tartós nyomot hagyva ezzel a brit történelmen.

A másik ember, aki hasonló nyomot hagyhat maga után, Henry J. Kaiser, aki tengerre bocsátotta egyikét Liberty hajóinak, ami fontosabb, hogy mint gyakorlatias üzletember,
négy nap tizenöt óra hosszán keresztül prédikált a teljes munkaerő-bedobásról. Gospelje kihívás volt az Egyesült Államok iparához, kivezetni a világot a posztháborús válságból.

Wendell Willkie a harmadik ember aki nyomot hagyott maga után, akinek világ körüli túrája, mint hivatal nélküli politikus, talán tartósabb hatással bír majd, mint amit az
Egyesült Államoké fog az Egyesült Államok Oroszország és Kelet kapcsolatában.

Ám Willkie nagyszerűsége elhalványodott a pártját támogató cég irányításának kudarca miatt, és csak az látható tisztán 1942-ben a háború évében, hogy a jó akarat emberei eredményeikkel nem állíthatóak párba a hadseregek, és a hatalom embereivel.

A háború emberei. A rikító Erwin Rommel és a szürkébb Fedor von Bock volt az a két csúcstábornok az év folyamán, kiknek a babér elsősorban mint harcos embereknek van félretéve. Rommel, aki hetven kilométerre lett feltartóztatva Alexandriától a britek által, maga alapozta meg az őt így jellemző véleményt: egyike a legvirtuózabb szárazföldi
parancsnokoknak. Bock rendezte azt a briliáns hadjáratot, mely a Volga nyugati partjáig terjedt ki, de a végső szikra, mely győzelmet jelentette volna, már nem volt meg benne.

Az év legnagyobb katonai hódításai – igaz, nem a legnagyobb erőkkel szemben – Tomojuki Jamasita érdeme, aki kitaszította a briteket Szingapúrból, a hollandokat az Indiákról, és az Egyesült Államokat Bataanból és Corregidorból. Jamasita egyetlen év alatt sikeresen toldott
hozzá egy nagy birodalmat a hazájához. Számos kedvező dolog állt a pártjára a felkészüléstől a Szövetséges erők hülyeségéig, amit Jamasita sikeresen kamatoztatni is tudott.

Kissé más katonai hódításai voltak a Jugoszláv Drazsa Mihajlovics tábornoknak, aki a meghódított nemzetek hódoltságellenes szabadságvágyát hasznosította a kilátástalan harcok idején. Ám még az év vége előtt országának több ezer tagja, talán a száműzetésben lévő
Jugoszláv kormánnyal szembeni bizalmatlanságából adódóan, nagyobb számban támogatta a maguknak saját frontot nyitó rivális partizán gerillákat, mint Mihajlovicsot. A dél-szerbiai kősziklák magasáról Mihajlovics, a nagyszerű harcos, országának egyesülése helyett a rivális
célok, és megütköző ideológiák előzetesét látta, mely talán villámgyorsan polgárháborút szíthat a háború utáni Európában.

Mint az Egyesült Államok katonai embereinek, 1942 kevés lehetőséget kínált nagy tettek végrehajtásához. Eisenhower tábornok Észak-Afrikával tudott foglalkozni, az igazi
megmérettetésének küszöbére rakatva. Douglas McArthur, akit briliáns képessége és bátorsága a hős rangjára emelt mialatt az elkerülhetetlen vereség ellen küzdött, továbbra
is erőforrások hiányában képtelen a hatalmas győzelem koronáját elnyerni. Az amerikaiak közül kiemelkedik a nagyszerű harctéri helytállásáért William Halsey admirális, akinek nem egyszer, hanem újból és újból adatott feladatul, hogy szilaj összecsapásba keveredjen a japcsikkal, jól célzott ütéseket mérve rájuk.

Nem a Rommeltől Helseyig tartó katonák közül került ki az 1942-ik év embere, igen alapos indokból: nincs olyan hadi győzelem az évben, ami meggyőző jeleket mutatott volna fel.

A hatalom emberei. Talán nincsen valószínűtlenebb hely az 1942-ik év emberének keresésére, mint az elesett Franciaország. Akadt két francia, akiket az Egyesült Államok egyaránt nem kedvel és nem is bízik bennük, akik a mocskos politika halmának tetejére emelkedtek.

Egyikük Pierre Laval volt, aki abban a dicsőségben részesült, hogy találkozhasson Hitlerrel, ahová a tragikomikus Mussolinit nem hívták meg. Ha Hitler győz, Pierre Laval talán sikeres emberré válhat. Jean Francois Darlan alkuja Eisenhower tábornokkal végül is lehet, hogy hasznot hozhatott volna számára, ám jutalma egy orgyilkos golyója lett.

A messze legnagyobb lépést a hatalomért Japán tette meg. A szarukeretes szemüvege és ágyúként füstölgő cigarettája mögül kimagaslott Hideki Tojo miniszterelnök, aki méltó a
Penge becenevéhez. Ő, akár Sztálin, kemény. Akárcsak a népe. Az év legnagyobb politikai rizikóját követte el Britannia, és az Egyesült Államok visszautasításával, ami az év folyamán jó spekulációvá vált. Hadseregei meghódították Hong-Kongot, a Fülöp-szigeteket, Szingapúrt,
Holland Kelet-Indiát, és Burmát. Soha a történelemben egyetlen nemzet sem hódított ilyen gyorsan, és sokat. Ilyen rosszul soha, egyetlen nemzet harci képességeit nem becsülték még alá. Tojo vagy Hirohito császár, aki minden japán nevében fizet szent háborúval, lehet, hogy
az év embere lett volna, ha a heves japán hadjárat nem mutatta volna a kiégés jeleit.

Az Egyesült Nemzetek 1942. évi nagyszerű vezetői külön lapra tartoznak. A kínai hadúr Csang Kaj-sek makacsul küzdött Kína belföldi problémáival és a megszálló Japánnal.
A britanniai Winston Churchill, az 1940-ik év embere, a vereség küszöbén állva hajtott végre győzelmet Egyiptomban. Franklin Roosevelt, az 1941-ik év embere vállaira vett
hegymagasságú problémákat, párat megoldva, a többit magára hagyva: sírják csak ki maguk a megoldásukat. Sikeresen hordta el az Egyesült Államok tengelyének feszülő
súlyt. Ám Csang, Churchill, és Roosevelt 1942-es nagyszerű tettei nem hoznak gyümölcsöt 1943-ban. És, tán bebizonyították, hogy méltóak ehhez, óhatatlanul elhalványulnak az összehasonlításban a Joszif Sztálin által 1942-ben tettekkel.

Az év kezdetén Sztálin nem volt irigylésre méltó helyzetben. Az előző év folyamán, több mint négyszázezer mérföldnyi terület feladásával kellett megfizetnie az árát, hogy megmentse hadseregének javát. Jókora törés támadt – hogy mekkora, csak ő tudta – az értékes tankok,
repülők és háborús felszerelések sorai között, melyeket évekig reklámozott a náci támadással szemben. Odalett durván egyharmada Oroszország ipari kapacitásának, amitől a pótellátás függött. Odalett csaknem a fele Oroszország legjobb termővidékeinek.

Mindezen hiányokkal kellett Sztálinnak egy újabb, a náci háborús gépezet általi elsöprő erejű csapásával szemben kiállnia. Minden edzett katonára amit a németek vesztettek az előző évi csatákban, neki talán ugyanannyi jutott, vagy több. Minden apró értékes tapasztalatra, mely katonái és parancsnokai hasznára vált, a németeknek ott volt a lehetőség, hogy szintén megszerezzék.

Sztálinnak még megvolt a bámulatos akarata, amivel ellenállásra késztette az orosz népet – kinek akkora joga van a dicsőségre, mint a brit népnek az ellenállásáért az
1940-es blitz idején. De az erős nép nem volt felkészülve Fehéroroszország és Ukrajna elvesztésére. Lehetett volna bármijük is ami felkészíti őket a Don-medence, Sztálingrád, a Kaukázus elvesztésére? Végül is, csak a legerősebb akarat képes a sorozatos vereségeken felülemelkedni.

Csak egyetlen új menedéke volt Sztálinnak 1942-ben: az Egyesült Államok segítsége. Ami, mint az bebizonyosodott, későn érkezett, és a német támadások is akadályozták az Északi-tenger útvonalán, meg a Kaukázusban.

E redukált segítségekkel birkózott meg Sztálin a problémájával; próbált alkalmasabb vezetőket szerezni hadseregéhez, hogy javítsa annak ellenálló képességét; próbálta fenntartani alultáplált népének morálját; próbált több segélyt kicsikarni Szövetségeseiből, és egy második
frontot nyitni nekik.

Csak Sztálin a tudója, miként intézte el, hogy 1942 jobb év legyen hazájának, mint az előző volt. De elintézte. Szevasztopol elesett, a Don-medence közel állt hozzá, a németek elérték a Kaukázust. De Sztálingrád megmaradt. Az orosz nép megmaradt. Az orosz hadsereg négy offenzívával tért vissza, ami a német hadseregnek sorozatos gondokat okozott az év végére.