Bognár József: Találkozások Molnár Tamással

Július 20-án, nyolcvankilenc éves korában, hosszú betegség után elhunyt Molnár Tamás, a világszerte ismert és becsült katolikus filozófus. Rangja és elismertsége ellenére halálát a magyar média szinte teljesen elhallgatta, ami még érthető a baloldal esetében, de annál nehezebben védhető a nemzeti-keresztény média közönye.

Pedig lett volna kiről és miért beszélni, írni. Hiszen egy olyan személyről van szó, akihez fogható a baloldalon nincs is, miként a nemzeti oldalon se. A filozófiában igazi világklasszis volt. Nem olyan, mint mondjuk Lukács György, aki saját nézeteit is rendre megtagadta a mindenkori politikai kívánalmak szerint. Miként hasonló okokból mára már a tanítványai is egykori mesterüket.
Molnár Tamás jeles gondolkodó, népszerű filozófus, ragyogó előadó volt, de egyben nagy utazó is, amiről nem nagyon tudnak. A világ számos pontján tanított Tajvantól Dél-Afrikáig. A harmadik világ számtalan politikusával, gerillájával is személyes, jó kapcsolatot ápolt. Egyszóval: élete kész regény. A rendszerváltás után Budapesten, az ELTE-n is tanított a sok „megújult” marxista között. Negyven könyvet írt, közülük húsz magyarul is olvasható. A legtöbb könyve angolul és franciául jelent meg először, mivel e két nyelven írt.
Tévedés róla azt mondani, hogy konzervatív gondolkodó volt. Ő jobboldali volt, és ezt hangsúlyozta is, mivel ő is azok közé tartozott, akik szerint a konzervativizmus nem teória. Emellett ún. krízisgondolkodónak lehet nevezni, vagyis az európai civilizáció válságjelenségeit vizsgálta, analizálta. Mindenekelőtt pedig a liberalizmusnak volt éles szemű és kérlelhetetlen kritikusa.
Krízisgondolkodói státusza némileg ellentmondott katolikus meggyőződésének. Hiszen az ilyen hozzáállás ellentmond az evangéliumok szellemének, amit ő rendkívül intelligensen tudott áthidalni. Halálával kapcsolatban is a katolikus egyház tartózkodása Molnárral szemben érthetővé válik, ha tudjuk, hogy a professzor elkötelezett integristaként nem fogadta el a II. vatikáni zsinat által kijelölt új irányvonalat. A zsinatot a katolikus egyház „októberi forradalmának” tartotta. Véleményét pedig nem is titkolta.
Kádár Magyarországa a nyolcvanas évek közepén kezdett nyílni ideológiai téren is. Molnár Tamásról, pontosabban Thomas Molnarról, ahogy külföldön hívják, ekkor hallottam először. Valamiért azt hittem, hogy jezsuita pap, holott valójában virtigli civil volt. Mikor meghallottam, hogy Magyarországon (is) tanít, megszereztem a telefonszámát, és találkozót beszéltem meg vele. Ez 1992 nyarán történt. A Gerbeaud-ban ültünk le beszélgetni. Eljött a felesége is. Úgy két órát beszélgettünk. Ő arról, hogy milyen jó Magyarországon, mert itt még van szellemi élet. (Milyen lehet akkor Amerikában?) Én meg azon siránkoztam neki mennyire nincs nálunk jobboldal, a vélt „szellemi életről” meg csak kacarásztam... Amire ő mosolyogva mondta, hogy Buenos Airestől Stockholmig minden jobboldali mindig „ezt” mondja, amit én. Búcsúzáskor meginvitált egy vitára, melyre ő lett meghívva, három liberális marxistával (Gerő András, Ludassy Mária, Wiener György) szemben az akkor még létező Blaha Lujza téri Sajtóházba. Nos, nem volt vita. Mert nem volt kivel.
A három, amúgy más helyzetekben mindig agresszív, kioktató stílusú marxista érezhetően nem volt "formában", meg viselkedniük is kellett. Inkább körbeudvarolták hírneves vitapartnerüket. Úgyhogy az est Molnár professzor nyilvánvaló fölényének jegyében telt el. Nagyjából így viselkedett vele az egyébként teljesen jelentéktelen és „érthetetlen okból” tanszékvezető Bence György is az ELTE-n.
Ekkoriban történt, hogy a csurkista Szőcs Zoltán figyelmét felhívtam Molnár Tamásra és írásaira, aki mielőtt még bármit is érdemben mondhattam volna róla, a magafajta türelmetlen, dogmatista módján rögtön le is hazaárulózta Molnárt, mert Szőcs szerint minden emigráns hazaáruló. Nem sokkal később viszont Szőcs lett a legkritikátlanabb rajongója a "hazaárulónak".
Újabb személyes találkozónkra Molnár Tamással 2OOO-ben került sor az Andrássy úti egykori Fashion Caféban, Gazdag István társaságában. Akkor Molnár professzor elsősorban a francia kultúra iránti rajongásáról beszélt, illetve a GRECE-ben, a francia Új Jobboldal legjelentősebb kulturális műhelyében játszott szerepéről, francia kapcsolatairól. Beszélgetésünk egy idő után már szinte kedélyes anekdotázásba torkollott, majd Alain de Benoist-val írt közös könyve, a L'Éclipse du sacré (A szentség eltűnése) került szóba. Egy váratlan fordulattal felajánlotta, hogy szerez kiadót, ha lefordítjuk az ő részét a könyvből, de Benoist része helyett pedig megírjuk a magyar verziót. Utólag is ámulunk a nagyvonalúságán. Sajnos, a dolog a mi tehetetlenkedésünk miatt ennyiben is maradt.
Személyesen többé már nem találkoztunk. Ezt akkor még nem tudtuk, de sajnos így alakult. Persze könyveit és cikkeit mindig elolvastam, és némelyikről írtam is. Így az Én, Symmachus c. könyvét méltató recenziómban megkérdőjeleztem a Molnár által korunkra aktualizált Symmachus-képet. Közös ismerősöktől hallottam utólag, hogy a professzor úr rossz néven vette kritikámat, amit csak azért nem értettem, mert szerintem a „szellemi élet” elengedhetetlen része a kritika. Arról nem is beszélve, hogy valójában minden írás mindig kritika.
Utólag úgy gondolom, hogy igazán nem is haragudhatott, legfeljebb csak nem értett velem egyet, hiszen amikor évekkel később szinte naponta támadták a Demokrata „Új Jobboldal” rovatát, elegánsan kiállt mellettünk ezekkel a szavakkal: "remek elméjű, jóindulatú emberekről van szó (...) ők is Európa részei Párizsban és Budapesten egyaránt". Talán ennek is köszönhető, hogy a Magyar Nemzetben megjelent eme sorai után a nyilvános támadások abbamaradtak. Végül is egy vitathatatlan tekintély állt ki mellettünk a sok önjelölt okoskodóval és hivatásos értetlenkedővel szemben.

MD 2010. VIII. 10.