Alfred de Vigny: A farkas halála

Felhő felhő után futott a felgyúlt holdra,
ahogy tűzvész elé a füst fut gomolyodva.
Az erdő már sötétült köröttünk. Nesztelen,
lépdeltünk hangtalan a harmatos gyepen,
gizgaz növényeken, süppeteges avarban,
amidőn észrevettük a magas, mozdulatlan
fenyők alatt egyszerre a nagy körmök jegyét,
a hajtásba fogott vándor-farkasokét.
Megállt szánkban a lég, a léphetnék a lábban,
füleltünk szerteszét. - Megdermedt némaságban
várt az erdő, a rét. Csupán a láthatár
felett nagy magasan zengett a gyászmadár
hangján a szélkakas, mert fönt száguldva az orkán
nem botlott meg, csak itt-ott magányos tornyok ormán;
lent a mohos sziklákon, ahogy könyökre dőlt,
fektében szunnyadozni látszott körben a tölgy.
Nem volt hát semmi nesz. Akkor meg-meghajolva,
a legvénebb vadász, akinek az a dolga,
hogy vezessen - megállt, szimatolt, lehasalt,
aztán - ő, ki ebben szégyent még sose vallt -
azt suttogta felénk, hogy ott a tő homokján
két kis farkaskölyök s két körmös vén toportyán
pihent nemrégen is, a helyük még meleg.
Kihúztuk szótlanul erre a késeket.
Elfödve fegyverünket, hogy csövük fényt ne vessen,
az ágakat széthajtva mentünk még csöndesebben.
Hárman megálltak köztünk. Néztem épp, mi van ott,
és felém is egyszerre két égő szem csapott,
s arrébb a gaz között négy könnyed árnyat láttam;
a négy vad játszódott, táncolt a holdsugárban,
akár uruk körül - láthatjuk napra nap -
ugrálnak a vígan csaholó agarak.
Szakasztott olyanok voltak, alakra, táncra;
épp csak a két kölyök halálos csendben járta,
tudva, hogy fala közt az ellenség, alig
lépésre csak az ember: fél szemmel alhatik.
A hímfarkas, az állt, a nőstény - egy fa mellett -
éppúgy hevert, akár a márványkőbe-metszett,
kit Róma népe tisztelt, akinek szőre-dús
meleg ölén lelt pólyát Remus és Romulus.
A hím előrejött, leült, nagy horgas körme
feszült inak végén mélyült a puha földbe.
Tudta, hogy veszve van, ha egyszer sikerült
így rajtaütni, így bezárni a gyűrűt.
Izzó ínyét mutatva fogai máris fogták
a legbátrabb vadászeb pihegő puha torkát;
nem tágította meg azt az acélfogót,
bárhogy tépték húsát a csattogó golyók;
kifent nagy késeink, ahogy bevágtuk őket,
széles horpaszába összeköszörülődtek,
mégsem nyitotta meg, míg a legyűrte-eb
dögként lába előtt el nem hemperedett.
Kiköpte, végre most velünk is szembe nézett,
álltak markolatig hátában még a kések
a vére-fürdette gyöpre szegezve le,
komoran meredt rá körben puskánk csöve.
Fölnézett újra ránk, és aztán visszaroggyant,
nyalta a vért, amely ajkára ki-kibuggyant,
s ügyet se vetve rá, hogyan éri a vég,
hang nélkül hunyta le halódó nagy szemét.

2

Lehajtottam fejem kilőtt puskámra ottan,
és gondom se maradt tenger gondolatomban
a szukát s kölykeit üldözni... nehezen
hagyták magára apjuk, s én ma is azt hiszem,
hogy az özvegy - maga a szép s nemes komolyság -,
ha nincs a két kicsi, megosztja férje sorsát.
De várta még a mentés s az oktatás: miképp
tűrjék azok is könnyen az éh-bendő dühét,
így tépve el a szörny kötést, mit a goromba
ember erőszakolt a szolga állatokra,
kik neki a napi fekhelyért fölverik
az erdő s pusztaság ős bennszülötteit.

3

Hitvány, milyen puhány - így küzdöttem még eszemmel -, mily szégyellni való nagy nevével is az ember!
Itthagyni életet, mindent, mi fájhatott,
ti tudtok már csupán, fenséges állatok!
Válaszképp arra, hogy mi volt a lét, a földi,
csupán a csend a nagy; és gyengeség a többi.
- Óh, hogy értettelek, bátor országfutó!
Szívemig ért szemed fénye, a kihunyó,
s azt mondta: „Ha erőd adja, tedd, hogy a lélek
érjen föl benned is töprengő, kínos éjek
végén a minden mindegy hős fokára, oda,
hol én, vadon szülöttje, elkezdtem valaha.
Nyögés, panasz, ima - ússzon a gyáva ebben.
Járd hosszú és nehéz utad te rendületlen,
amerre végzeted ösvénye kanyarul,
aztán szenvedj, mint én, és halj meg szótlanul.

(ford.: Illyés Gyula)
____________________________________________

I.

A felgyúlt hold előtt futnak a fellegek,
Mint száll a füstgomoly az égő ház felett,
Egész a láthatárig sötét már a vadon,
Szótlan megyünk előre a nedves pázsiton,
A sűrű hanga közt, magas haraszt-bozótba’
S im a fenyők alatt, a hegy felé huzódva,
Nagy körmös lábnyomok ötlöttek a szemünkbe,
Négy vándor farkasé, kit mink kerítettünk be.
Megálltunk hallgatózni, lélekzetet se vettünk,
Egy sóhajt sem lehelt a néma táj köröttünk,
Sem az erdő, sem a sík. Csupán fönt a magas
Égbolton jajgatott a gyászos szélkakas,
Mert fönt nyargalt a szél a fellegek sorába’,
S csak egyes tornyokat érinte néha lába.
A tölgyfák oda lent, sziklákra leborulva,
Mintha könyökre dőlve mind szunnyadoztak volna.
Még semmi sem neszelt, midőn, fejét lehajtva,
A legvénebb vadász, ki elől ment, kutatva,
Leheverve találta egy helytt a homokot.
Ez agg, ki ilyesekben tévedni nem szokott,
Megmagyarázta súgva, hogy itt ez uj jelek,
Farkasok nyomai, még helyök is meleg.
Két farkas két kölyökkel csak most vonult el innet.
Mi rögtön kézbe vettük jó vadász késeinket,
Elrejtők fegyverünket, ne csillogtassa fényét
S mentünk, széthajtogatva az ágak szövevényét.
Hárman megálltak, én, mit látnak ők? kerestem,
S előmbe villogott egyszerre két tüzes szem.
A hanga közt a hold világa áthatott,
Táncolni láttam ott négy karcsu állatot.
A vidám agarak játékba igy merülnek,
A gazdának, ha megtér, csaholva így örülnek.
Hasonló termetök, a tánc is épp olyan,
De a farkas-fiuk játéka hangtalan.
Tudják jól, hogy csupán nehány lépésnyire
Lappang ős-ellenük, a falvak embere.
A hímfarkas felállt, odább fatőre dőlve
Feküdt nősténye még, mint épp márvány előde,
Kit Róma népe tisztelt, emlőin nőttenek
Romulus és Remus pogány félistenek.
A hím jött és leült, nagyot nyujtózva hátra,
Horgas nagy körmeit a mély homokba mártva.
Még fogva sem, de már halálra volt itélve,
Elállva útja mind, innen ki nem jut élve,
De ő csak ült merőn, égő szájába kapta
A legbátrabb kutyát s lihegve fojtogatta.
És nem tátotta szét acél állkapcsait,
Habár lövéseink átverték izmait
És éles késeink lágyékát összejárták,
Fogók gyanánt kövér beleit szétkuszálták.
Nem addig, míg az eb megdöglött és kinyúlt,
Akkor ledobta végre s az lábához gurult.
Azt ölte meg előbb, aztán reánk tekintett,
Vigyázatul mi még benn’ hagytuk késeinket,
Mikkel, vérét kiontva, a pázsithoz szögeztük,
S rá fogva fegyverink, egész körülöveztük.
Fölnézett még reánk a végső pillanatba’,
A szájára patakzó forró vért nyalogatva,
S azzal nem is törődvén, hogy végvesztébe dűl,
Két nagy szeme elállott s kimúlt egy jaj nekül.

II.

Lehajtám homlokom töltetlen fegyveremre.
Eszmék kínoztak és bizony nem fért szivemre,
Hogy üldözzem a nőt s fiait, a kiken
Látszott, apjokra várnak, s én bizonnyal hiszem,
Ha nincs e két kölyök, a szép özvegy buvában
Nem hagyja veszni őt boszutlan, magában.
De hivatása most ezeket menteni,
Szoktatni küzdelemhez, éhséghez s inteni:
Kerüljék a faluk határát, móddal-okkal,
Hol összeállt az ember a szolgaállatokkal,
S rájok vadásznak együtt, pusztítják, üldözik
Az erdők és a sziklák első, ős urait.

III.

Oh, jaj, – gondoltam ott, – az „ember” név hiába,
Nagy név, de szégyenünk: gyarlók vagyunk reája.
Az élettől megválni hogyan kell, ha van ok,
Ti tudjátok csak azt, magasztos állatok!
Látván, hogy élik át s mi módon végezék,
Nagy csak a hallgatás, a többi gyöngeség.
– Én megértettelek, bujdosó, néma vad,
Végső tekinteted szivem mélyén maradt.
Azt mondád: „Ha tudod, növeld föl lelkedet,
Mig oly erős leend és oly emelkedett,
Hogy eljut e fokig s megáll azon szilárdan,
Hol én, erdőszülött, kezdettül fogva álltam.
Sohaj, sirás, könyörgés mind gyáva bút mutat,
Folytasd eréllyel hosszú, nehéz napszámodat,
A sors kiszabta úton türelmesen vonulj,
S végül, miként én, szenvedj és halj meg szótlanul.

(ford.: Zempléni Árpád)