Sayfo Omar: Kétezer évnyi kalandozás után a kereszténység visszatér oda, ahova való. Jahve vele! (AD-cím)

Bár a mai Európában ez nem szembetűnő, a világ leggyorsabban terjedő és legdominánsabb vallása a kereszténység. A jövő kereszténysége azonban már nem a fehér ember vallása. Pár évtizeden belül az európai és észak-amerikai hívek csupán elenyésző hányadát fogják kitenni a világ keresztényeinek, akik közt az ázsiaiak, latinok és afrikaiak lesznek túlsúlyban. Ez pedig azt jelenti, hogy a jelenlegi euro-centrikus egyház ideje is leáldozóban van.

A híradások és elemzések azt engedik sugalni, hogy az iszlám a világ leggyorsabban terjedő vallása. Kevesen gondolnák, hogy valójában a kereszténység az, amely híveinek száma a leginkább gyarapodik. Való igaz, hogy a muszlim lakosság száma a gyors népszaporulat miatt felívelőben van. Az iszlám azonban ritkán hódít meg új térségeket. Muszlim hittérítők általában az iszlám világon belül vagy a diszpórákban élő muszlimok között működnek, ahol céljuk leginkább az, hogy a vallásuktól eltávolodott, vagy éppen más irányzatot követő muszlimokat csábítsák vissza a szerintük helyesnek tartott doktrinákhoz. A kereszténység ezzel szemben mai napig hódít meg új, nem keresztények-lakta territóriumokat. A Latin-Amerikában, keresztény Fekete-Afrikában és Ázsiában jellemző magas népszaporulat miatt pedig a már meglévő közösségek lélekszáma is növekszik.
A dialektika alapvető szabálya szerint a mennyiségi változás minőségi változást eredményez. Nincs ez máshogy a kereszténység esetében sem. A gyapapodással a kereszténység etnikai és doktrinai arculata is átalakulóban van. Az erópai kultúrkörben általánosnak mondható tévhit szerint a kereszténység mindig is európai központú vallás volt. Ezen vélekedés szerint a krisztusi hit Palesztinából indult, elterjedt a mediterrán térségben, onnan feljebb kúszott Nyugat-Európába, majd a gyarmatosítók által továbbindult Amerika, Afrika és Ázsia irányába. Kevesen tudják, hogy mire a VII. században a kereszténység elérte az angolszász világot, addigra Etiópiában már a keresztényeknek tizedik generációja élt. Időszámításunk szerint 1000 körül pedig még több keresztény élt Ázsiában, mint Európában. Igaz, ők a krisztusi hit ortodox ágaihoz tartoztak, mely doktrináiban fontos különbségeket mutat nyugati rokonához képest. Míg ugyanis a keleti keresztények számára elsősorban az isteni törvények betartása, addig a nyugati kereszténység számára az Isten lényéhez, illetve valamiféle nehezen körülhatárolható morálhoz való viszony számít. Ezért aztán az európai kereszténység sokkal inkább görög, semmint zsidó alapokon nyugszik.
Később a kereszténység – legalábbis annak nyugati formája – valóban a fehér ember vallása lett, mely a gyarmatosítók, telepesek és misszionáriusok tolmácsolásában terjedt el szerte a világon. 1900-ban a keresztényeknek 80 százaléka európai vagy európai gyökerű észak-amerikai volt, a keresztény világ matematikai súlypontja pedig Madrid környékére volt tehető. Az Európában tapasztalható demográfiai hanyatlás illetve a harmadik világra jellemző gyors népesedés miatt ez mára megváltozott. A világ keresztényeinek kétharmadát már az afrikai, latin-amerikai és ázsiai hívek adják, a súlypont pedig valahova Mali fővárosa, Timbuktu környékére tevődött át. A harmadik világban a kereszténység igazi reneszánszát éli. Az egy évre jutó kereszteléseknek már csak alig negyede zajlik a nyugati világon belül. Egyedül a Fülöp-szigeteken évente több gyermeket keresztelnek meg, mint Európa katolikus fellegváraiban, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban és Lengyelországban együttvéve. A Kelet a vallás gyakorlásának intenzitásában is köröket ver a Nyugatra. Skóciában például a keresztényeknek csak alig 10 százaléka jár templomba. Míg a holland templomok sokszor konganak az ürességtől, addig Szöulban egy átlagos vasárnap 200 ezer hívő gyűlik össze a Yoido Evangélikus Gyülekezet templomában. A Fülöp-szigeteken ez az arány meghaladja a 70 százalékot. A régi centrumok lassan átadják helyüket az egykori perifériáknak, egyedül Nigériában hétszer annyi anglikán él, mint ahányan az egyesült államokbeli anglikán (episzkopaliánus) hívek száma. A legnagyobb változás a pünkösdi gyülekezeteknél zajlik. Az egykor észak-amerikai központú irányzat híveinek többsége mára a déli országokban él. Számuk jelenleg 400 millióra tehető, de becslések szerint 2040-re elérheti az egymilliárdot is, amivel túllépi a buddhisták és megközelíti a hinduk létszámát. A folyamat jelenlegi állása szerint 2050-re a keresztények száma eléri majd a három milliárdot, aminek csupán egyötöde-egyhatoda lesz európai, illetve észak-amerikai. A fehérek száma még ennél is alacsonyabb lesz. A harmadik világból irányuló bevándorlás miatt, ugyanis a kereszténység, de leginkább a katolicizmus arca Nyugaton is átalakulóban van. A templomba járó londoniaknak fel mára fekete. Az Egyesült Államok katolikusainak arculatát pedig lassan már nem az írek és olaszok, hanem a Latin-Amerikából érkezett bevándorlók adják, akik 2050-re a lakosság egynegyedét fogják kitenni. A keresztény világban zajló folyamatok azt az abszurd helyzetet eredményezték, hogy azok az országok, melyek régen missziókat küldtek szerte a világba, mára az egykor megódított népek misszióinak fogadási területévé váltak. Berlin és London lakóit latin-amerikai és afrikai hittérítők próbálják visszatéríteni Krisztus nyájába. Az Egyesült Államokban működő katolikus plébánosoknak egyhatoda az országhatáron kívülről érkezett, Rómában pedig az egykori missziós célországból származó szemináriumtartók száma megegyezik az európai és amerikai előadókéval.
Az Észak-Dél különbség itt is erősen érezhető. Általánosságban elmondható, hogy a déli kereszténység szinte minden tekintetben konzervatívabb északi rokonánál. Míg Nyugaton ez vitatéma, az afrikai és latin egyházak kategorikusan elutasítják a homoszexualitást és abortuszt. A kereszténység ily módon történő globális kettéválása már-már lutheri időket idéz. Az északi liberálisok – még ha egyébként szimpátiával is tekintenek a déli tradicionális kultúrákra - általában rossz szemmel nézik azok konzervativizmusát. James Carroll liberális katolikus szerző szavai szerint: „A világ-kereszténység egyre inkább az anti-intellektuális fundamentalizmus hatása alá kerül.” Való igaz: az Ázsiában és Afrikában honos katolicizmus sok szempontból a II. Vatikáni zsinat előtti időket idézi. Az anglikán egyháznál már jelentkezett a kulturális hagyományok és eltérő történelmi fejlődés miatt előrekódolt konfliktus. Tudvalevő, hogy míg az északi anglikánok jelentős része liberálisan áll a homoszexualitás és nők pappá avatásának kérdéséhez, addig afrikai és ázsiai hittestvéreik, valamint az amerikai episzkopálisok ezeket kategorikusan elutasítják. A viták miatt a Canterburry érsek befolyása egyre csökken. Bár a katolikus egyházon belül egyelőre nem fenyeget skizma, az anglikán egyházközösségen belüli Észak-Dél ellentét Róma számára is intő jel lehet.
A kereszténység kezdetek óta vándorló vallás volt. Az evangélium azonban nem csak terjedt, de újra is értelmeződött. Ezt leginkább az eszkimóföldre érkező misszionáriusról szóló anekdota példázza, aki a pokol tüzének szörnyűségeit ecseteli az egyik eszkimónak, A rotyogó üst és lángnyelvek hallattán az eszkimónak felcsillan a szeme: - És hogyan juthatnánk arra a jó meleg helyre? - kérdezi. A misszionárius meghökken. Kicsit elgondolkodik majd így folytatja: - Tehát a pokol fagyos. De nem olyan, mint a jég, hanem annál ezerszer-ezerszer hidegebb. A vicc, valójában nem annyira abszurd, mint elsőre gondolnánk. A sikeres keresztény hittérítők mindig is úgy adoptálják a vallást, hogy az újonnan áttérők számára befogadható legyen. Ez sokszor azt eredményezte, hogy a végeredmény végül már jobban hasonlított az adott nép kulturális gyökereihez, semmint a nyugati értelemben vett kereszténységhez. Általánosságban elmondható, hogy a harmadik világ kereszténységét a mély személyes hit, kommunális ortodoxia, miszticizmus és puritanizmus jellemzi. Számukra a prófécia mint olyan nem homályos jóslatot jelent, hanem mindennapi vallásos élménynek számít. Az indiai prédikátorok öltözéke a hindu papokéhoz hasonlatos. Indiában a mise sokszor Om-mal, a Védák szent hangjával kezdődik, a vallási énekek pedig Jézust és Krisnát is dicsőítik. Afrikában a vudu és sámánkultusz továbbéléseként a pap feladata a különféle boszorkány-praktikákra és ördögűzésre is kiterjed. A braziliai központú Isten Királyságának Egyetemes Egyháza csakúgy, mint számos harmadik világbeli társa szentül hiszi, hogy a mély ima jelenti a leghatásosabb orvosságot a rontás, rossz szerencse, rémálmok vagy éppen ártó démonok ellen.
A kulturális különbségek Jézus személyének értelmezésére is kihatnak. Ismeretes a tény, hogy több fekete-afrikai templomban négerként ábrázolják a messiást. Bár a példa radikális, általánosságban nagyon is igaz, hogy a harmadik világban nehezen tudják befogadni az európai Jézust. A nyugati világ keresztényei emberi lényegű Jézust tisztelnek, aki Isten fiaként feláldozta magát az emberek bűneiért. Az afrikaiak számára ezzel szemben Jézus elsősorban nem megváltó, hanem gyógyító és fősámán. Mindez teológiailag helyesen, hiszen ahogy a Biblia is írja „A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangyéliom hirdettetik” (Máté 11:4). Indiában a papok Jézut szegény, szenvedő embernek ábrázolják, ezzel téve vonzóvá személyét legfőbb célcsoportjuk, a megvetett kasztok tagjai számára. Ázsiában a kerszthalált is újraértelmezik. Indiában, ahol a bűn az aktuális és korábbi életek során hordozott rossz karmával kapcsolódik össze, Jézus kereszthalálát úgy fogják fel, mint önfeláldozást, mely elsöpri a hívek karmikus hiányosságait és feloldozza a lelküket a későbbi újjászületések terhe alól. A tajvani keresztények a kínai újév alkalmával először misét tartanak, majd pedig az elhunyt ősök előtt tisztelegnek. A konfuciánus kultúrában ugyanis nincs hagyománya a személyes bűn fogalmának, még kevésbé az eredendő bűnnek. Ezzel szemben igen erős az ősök tiszteletének kultusza.
Amerikai és európai megfigyelők hajlamosak a primitív, természetközeli életkörülményeknek betudni az afrikai, latin és ázsiai kereszténységre jellemző miszticizmust és babonákat, melyek szerintük a modernizáció és városiasodás előrehaladtával szükségszerűen eltűnnek majd. A valóság azonban ennek éppen az ellenkezője. A paranormális tevékenységekre és varázslatra építő egyházak kialakulása sokszor a gyors és drasztikus népességrobbanásnak és urbanizációnak a velejárója. Annak a folyamatnak, mely során a vidék lakói természeti vagy demográfiai okokból nagy tömegekben kényszerülnek városi régiókba vándorolni, melyek infrastruktúrája képtelen ellátni az újonnan érkezetteket. Kitűnő példa erre Haiti, ahol az erdőpusztításokból következő talajromlás miatt városokba vándorolt – egyébként keresztény - tömegek túlnyomó többsége rendszeresen nyúl vudu varázslathoz. Nem véletlen az sem, hogy a dél-afrikai Soweto keresztényei körében az apartheid rendszer bukása óta virágzik a boszorkányság. Általánosságban elmondható, hogy a jelenség azokra az országokra jellemző, ahol az állam képtelen ellátni az emberek alapvető igényeit. Az egyház így egyfajta alternatív szociális hálót nyújt a szegény tömegeknek. A helyzet kísértetiesen hasonlít a kereszténység kialakulásának körülményeihez. Peter Brown történész így fogalmazott: „A korabeli keresztény közösség az elidegenített emberek gyülekezete lett. Valójában i.sz. 250 környékén a kereszténységhez való tartozás nagyobb védelmet adott az egyénnek, mint a civis Romanus.” Mint a korabeli Palesztinában, a kereszténység ma is a társadalmi perifériákon élők és szegények vallása. Indiában a hit leginkább a kitaszítottak között terjed, akik az univerzális hithez való csatlakozással próbálják megtalálni méltóságukat, melytől a merev kasztrendszer megfosztotta őket. Kínában a kereszténység azokra a spirituális és társadalmi kérdésekre ad választ, melyekre a marxizmus képtelen volt. Az afrikaiak a politikai, társadalmi és gazdasági káosz elől keresnek menedéket a vallásban. A kereszténység értékei pedig sokszor a sokkszerű urbanizáció miatt megrendülő törzsi morált helyettesíthetik. Nem véletlen, hogy délen a bíborosok és más egyházi személyek olyan politikai befolyással rendelkeznek, amilyennel nyugati kollegáik – a volt kommunista megszállás alatt lévő országokat leszámítva - a XVII. század óta alig. Dél-Afrikában az egyházak is kivették részüket az apartheid rendszer elleni küzdelemből. Mártírjaik vannak, mint az ugandai Luwum érsek, a zairei Munzihirwa érsek vagy a kongói Biayenda bíboros. Az eredendően vallásos népeknél az egyház és politika nehezen válik el egymástól. A harmadik világ országaiban, ahol az egyébként is szűkös természeti erőforrásokért zajló harcokban a kereszténység könnyen politikai ideológiává vagy legalábbis indikátorrá válhat, mely legitimálja a konkurens népcsoportok elleni fellépést. Erre már most is bőven akad példa. Indonéziában, Szudánban, a Fülöp-szigeteken vagy Nigériában keresztények és muszlimok Indiában pedig hinduk és keresztények harcolnak az egyre szűkülő javakért.
Kérdés, hogy a teológiai különbségek és lokális tényezők fennállása miatt egyre inkább atomizálódó kereszténység a jövőben összegyúrható lesz-e valamiféle egységes ökumenévé. David R. Barrett, a World Christian Encyclopedia társszerkesztője összesen 33,800 különféle irányzatot számlált össze szerte a világon, melyek száma 2025-re akár 55 ezerre is duzzadhat. A leggyorsabban azoknak a közösségeknek a száma növekszik, melyek nem kapcsolódnak a történelmi kereszténységhez. A harmadik világ keresztényei számára ugyanis a katolikus vagy protestáns hovatartozás korántsem identitást formáló tényező. Nem véletlen, hogy napjainkban leginkább az amerikai típusú evangelizmus terjed. Az ugyanis nagy teret ad a közvetlen kinyilatkoztatásoknak, melyek kiegészítik vagy sok esetben felülírják a bibliai hagyományokat. Igy pedig könnyű megfelelni a lokális elvárásoknak
A hagyományosan centralizált római katolikus egyház viszont komoly döntések előtt áll. A Vatikán számára jelenleg igencsak meghatározó a doktrinális ortodoxia. A harmadik világbeli katolikus közösségek eltérő igényei és esetlegesen bekövetkező anyagi függetlenedése azonban könnyen feszültséget szülhetnek a központ és a perifériák között. A dilemmát jól példázza a „Dominus Iesus” esete. A 2000-ben kiadott kongregáció teljes egészében az extra ecclesiam nulla salus (Egyházon kívül nincs üdvösség) tétel szellemében születet, ami miatt számos bírálat érte azon katolikus misszionáriusok részéről, akik hosszú éveken keresztül próbálták katolicizálni különböző harmadik világbeli népeket. A kereszténység – és katolicizmus - jelenleg zajló globalizációjával egyre égetőbb azon doktrinák körülhatárolása, melyek a hit sarokköveit képezik. A déli katolikusok arányának növekedése a jelenlegi centralizáltság fennállása mellett szükségszerűen a katolicizmus arculatának megváltozásához vezet. Nem kizárt, hogy VII. Benedek úgy vonul be a történelembe, mint az utolsó fehér pápa.