Gazdag István: USA: ketyeg az etnikai bomba

Az Egyesült Államokban tavaly november 3-án lezajlott helyi választások legmarkánsabb ténye az volt, hogy az eredmények alapján immáron világosan látszik: az amerikai szavazók választását nagyrészt etnikai (faji) kritériumok befolyásolják. Ron Brownstein politológus „A demokraták a fehérek bujkálásával szemben” című írásában (The National Journal, 2009. november 7.) a jelenséget elemezve olyan felméréseket idéz, amelyek igencsak alkalmasak arra, hogy megdöbbentsék, sőt megijesszék a sokfajú társadalom apostolait.

Eszerint a fehér lakosság körében a munkások 75, a kisiparosok/kézművesek 70, a nyugdíjasok 66 és a diplomások 60 százalékának a szavazatát rendszeresen a republikánusok kapják, miközben egyfajta tüköreffektus érvényesül abban is, hogy „a faji kisebbségek viszont egyre inkább a jelenlegi szövetségi kormányzattal azonosulnak”, tehát a demokrata jelöltekre voksolnak. Mindez Brownstein szerint „baljós fenyegetést jelent az Egyesült Államok stabilitására nézve”, és úgy véli, hogy a (számára) legrosszabb még csak ezután következik. Ha ugyanis nem történik érdemi változás, akkor a fehér választók egyre ellenségesebbek lesznek a szövetségi állammal és Washingtonnal szemben, és erősödni fognak a különböző szecesszionista törekvések.
„A (szövetségi) államoknak ki kell válniuk az unióból, tiltakozásképpen a bankok (adópénzekből történő) feltőkésítése ellen. Alkotmányos jogunk kiválni, ha a kormány többé már nem törődik a nép érdekeivel”, állítja többek között Glenn Beck ismert média-személyiség és konzervatív politikai kommentátor is. Sokkal földhözragadtabb oka is lehet a szecessziónak, mégpedig a csőd, amely arra késztetheti a tagállamokat, hogy lokálisan szerveződjenek újjá. Jelenleg az unió 50 tagállama közül 46 csőd közeli állapotban van kolosszális költségvetési hiányuk miatt, közülük 21 pedig potenciálisan is szecesszionista.
A Wall Street-i árfolyamok (egyébként csak átmeneti és hektikus) emelkedése ellenére a gazdasági válság tovább mélyül az USA-ban. Szüntelenül és rohamosan növekszik a munkanélküliség, a szövetségi segélyek legfőbb haszonélvezői viszont az etnikai kisebbségek tagjai, főleg a négerek és a hispanók. Ugyanakkor a fehér munkásságot és középosztályt egyre jobban fojtogatják a magas adók, és egyre nehezebb helyzetbe hozza a csökkenő vásárlóerő. A két választóréteg alapvető prioritásai tehát drasztikusan szemben állnak egymással. Logikus módon a színesek az őket tápláló államhatalom fenntartását, sőt erősítését akarják, míg a fehérek a maguk részéről kevesebb államot, tehát kevesebb állami segélyt és ebből következően alacsonyabb adókat követelnek, valamint azt, hogy enyhítsék az általuk a gazdasági növekedés legfőbb gátjának tekintett ökológiai és környezetvédelmi korlátozó intézkedéseket.
Paradox módon ez a populista tiltakozás egybeesik a jenki nagyvállalatok elemi érdekeivel. Így aztán annak ellenére, hogy a legnépszerűbb szószólói egyetlen alkalmat sem mulasztanak el a „gazdag dinasztiák”, a „Rockefellerek és Rothschildok” leleplezésére, mégis számíthatnak a nagyiparosok, a Club for Growth (a Növekedési Klub, a legféktelenebb gazdasági vadliberalizmust támogató nagyvállalkozói lobbi) és Rupert Murdoch cionista médiaguru Fox News nevű tévécsatornája következetes támogatására. Ráadásul minden eshetőségre készen – főleg pedig, hogy elkerüljenek bármiféle „kisiklást” – ezt a véleménymozgalmat gondosan kordában tartja a Republikánus Párt, amely kimondottan erre a célra létrehozta a Szabadság Művek Alapítványt (Freedom Works Foundation, FWF). Ez a felülről „kézi vezérelt” ernyőszervezetet, élén Dick Armey-vel, a képviselőházi republikánus frakció volt vezetőjével, gyakorlatilag folyamatosan szervezi a különböző megmozdulásokat, hogy még idejekorán elfojtsa az elitellenes és kisebb kormányzást követelő népharag kirobbanását. Nagyon is szimbolikus módon „tea-partiknak” nevezik ezeket a látszólag spontán, valójában azonban aprólékosan előkészített és gondosan médiatizált eseményeket.
Az elnevezés az 1773-as bostoni hepeningre, az amerikai telepesek adóellenes akciójára utal, amelyet a történészek a függetlenségi háború kezdetének tartanak, és amely ugyanolyan fontos az Egyesült Államok történetében, mint a honfoglalás a miénkben. Olyan személyiségeket állítva előtérbe, mint Mark Rubio, a Fehér Ház egykori szóvivője vagy Sarah Palin volt alelnökjelölt, az FWF nyomást akar gyakorolni az általa nem eléggé konzervatívnak és nem eléggé jobboldalinak tekintett képviselőkre és szenátorokra, azzal fenyegetve őket, hogy radikálisabb jelölteket fog támogatni velük szemben.
Nos hát, az FWF stratégiája éppen ezen a ponton kaphat gellert, amint azt az egyik legutóbbi időközi választás eredménye is bizonyítja, amelyre New York Államban került sor, ahol az általuk túlzottan „baloldalinak” tartott republikánus jelöltet a „tea-partik” militáns aktivistái arra késztették, hogy lépjen vissza a jelöléstől, és engedjen szabad utat egy radikálisabb riválisának. Számukra ez ugyan győzelem volt, de a pártjuk számára kudarc, mert ebben a kerületben, amelyben több mint egy évszázada mindig a republikánusok győztek, most egy demokrata kerekedett felül, a mérsékelt választópolgárok átszavazásának eredményeként, akiket elijesztett a radikalizmus.
Mint a nyugati demokráciákban mindenhol, a választásokat az Egyesült Államokban is középen nyerik meg, nem pedig a széleken. Márpedig egy friss Gallup-felmérés szerint, ha a kemény jobboldal minden negyedik szavazó támogatására számíthat is, a jobboldal egésze csak az összes szavazat 40 százalékát képes megszerezni, éppen annyit, mint a centristák, a progresszista baloldalnak pedig 20 százalék jut. Ha tehát az FWF túl nagy befolyásra tenne szert a Republikánus Párton belül, akkor ennek katasztrofális következménye lenne rá nézve, mert elriasztaná tőle a mérsékelt szavazókat. A heterotélikus hatás következtében a radikális és etnikailag fehér republikánus jobboldal megerősödése hosszú távon az általa megcélzottal éppen ellentétes eredménnyel járna, vagyis a hatalmon tartaná Barack Obamát, az etnikai kisebbségek bálványát, és az őket ajnározó Demokrata Pártot.

MD 2010. III. 23.